Shock!

Amikor mondjuk három nap éheztetés után valaki elé csak úgy odatolnak egy tál gőzölgő sajtos/húsos makarónit, alighanem még annak is összefut a nyál a szájában, aki alapból ki nem állhatja az olasz konyhát. Aki meg szereti, az alighanem enyhe remegést is érezhet ilyenkor gyomortájékon... Valami olyasmit, mint amilyen a Sons Of Apollo összeállításának láttán is jelentkezett, amikor az első hírek megérkeztek a szupergroupról. Bevallom, még engem is roppant kíváncsivá tett, mi sülhet ki abból, ha a szakma krémjét csak úgy összeterelik egy közös próbaterembe Jeff Scott Sotóval, pedig az utóbbi években azért már egyetlen efféle formáció sem olyan izgalmas és átütő, mint akár két vagy három évtizeddel ezelőtt.

Alapvetően ugye két dolog történhet abban a kooperációban, ahol olyan nevek gyúrják össze tehetségüket, mint Mike Portnoy, Billy Sheehan, Ron „Bumblefoot” Thal, JSS és Derek Sherinian: vagy nagyon jó lesz a végeredmény, vagy simán csak kellemes, ami annyira azért mégsem meglepő és izgalmas, mint mondjuk húsz éve. Szar egyszerűen nem lehet... Mindennek köszönhetően a csalódást már valahol tudat alatt akkor is kizártam, amikor még nem is hallottam az anyagot, hiszen például Portnoynál jó ideje megfigyelhető, hogy akármit nem enged csak úgy át azon a bizonyos szűrőn. Gyanítom, hogy a szép emlékű Dream Theater-időkben is övé lehetett az utolsó szó, amikor ötletek kiszórásáról kellett döntéseket hozni. Olyan zeneőrült szerintem nem létezik, aki Billy Sheehan mélyeiben valaha is csalódott volna, de a legnagyobb meglepetés mégis a duplanyakú fretless Vigier gitáron nyomuló Bumblefoot, aki nemcsak azt bizonyítja ezen az anyagon, hogy remek dalkovács és végletekig felkészült gitáros (ezt eddig is tudtuk), hanem azt is, hogy ha kell, úgy tud John Petrucci bőrébe bújni, hogy attól még talán az igazi is elgondolkodik egy percre...

Elég csak a röpke tizenegy perccel nyitó God Of The Sunt megfülelni: nem kell túlságosan vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy elsőre ráüssük a Dream Theater pecsétjét, hiszen ez gyakorlatilag egy ős-DT-nóta, csak éppen nem James Labrie áll a mikrofon mögött, hanem JSS. Ha csak a dallamok alatt ide-oda forgolódó, nyakatekert riffekre vagy Derek kiemelt témáira figyelsz, szinte meg is kapod ugyanazt az érzést, amit a New York-iaktól még évtizedekkel ezelőtt. És akkor nem is említettem a precízen kimunkált instrumentális betéteket, amelyeket nemcsak úgy odahánytak öncélúan, magamutogatóan, hanem valóban szórakoztatóak, és bőven az élvezhetőség határain belül mozognak. A zsigeri, headbangelős Coming Home-mal pedig még a rákenrollt is sikerül becsempészniük a villantások közé, hisz nem csak Portnoy vehemens középtempója, de Sheehan basszusa is húz, mint a bivaly. Utóbbi hangszer egyébként is olyan intenzíven dörren meg gyilkolója kezében, mintha csak valami karvastagságú acélsodronyt csépelnének egy feszítővassal. A Sign Of The Time-ot pedig egyértelműen Thal emberfeletti szólójára építették fel, amely tulajdonképpen a nóta csúcspontját is jelenti.

A lemez egyik legpofásabb instru betétje mégis inkább a soron következő Labyrinthben hallható, amely szintén helyet kaphatott volna egy korábbi Dream Theater-albumon is. Megdöbbentő, mennyire sikerült újrateremteniük azt a feelinget, amit annak idején Petrucciék zenéjének hallgatása közben éreztem... Ezzel szemben az Alive inkább Soto parádés dallamérzékéről szól, a harmadikként megklipesített Lost In Oblivion viszont ismét a zúzdáról és a feszkótól szétrobbanó riffekről, tempóváltásokról. Még egy talismanos basszus- és gitárskálázást is ügyesen belepréseltek, és ugyan a néhai Marcel Jacob már elsütött korábban egy pontosan ugyanilyen megoldást a Tears In The Sky-ban Jeffékkel, egyáltalán nem zavaró itt sem. És ha már Soto: nekem mindig is a Talismanban nyújtott teljesítménye számított mérvadónak, s bár LaBrie-vel sincs különösebben nagy bajom, azért a Puerto Ricó-i felmenőkkel rendelkező őstehetség mindig is nagyobb kedvencem volt nála.

Derek a Hammond-recsegtetős Figaro's Whore-ban lép elő főszereplővé, majd a Divine Addiction képében egy olyan kvázi-Deep Purple-tétellel folytatódik a lemez, amilyet Gillanék gyakorlatilag a The Battle Rages On... óta nem írtak. Amikor például Sherinian csak úgy lazán odatenyerelget az akkordokra, az emberben egyből beindul az a bizonyos Joe Cocker-féle légbillentyűzős mozdulat. A nóta végén hallható Hammond-szólónál talán még Jon Lord szelleme is elégedetten mosolyog, miközben Ritchie Blackmore elgondolkodhat rajta, mi a fenének akarja még erőltetni a Rainbow-t. És annak ellenére, hogy Derek soha nem lesz akkora varázsló, mint Jordan Rudess, és kevésbé futurisztikus hangzása sem passzolna a progmetal-császárok jelenlegi produkciójába, a Sons Of Apollo muzsikája mégis sokkal „álomszínházasabban” dörren meg, mint manapság az eredeti. Érzésem szerint ez nagyban Portnoy érdeme is. De az anyag végére odarakott Opus Maximus instru-maszturbációjában például azokat a Transatlantic-ízű harmóniákat sem nehéz felfedezni, amelyeket egyértelműen Neal Morse ragasztott rá a dobosra.

A pontozással szokás szerint megint csak gondban vagyok. 2017-ben ugye a technikai tudást, a zenészek teljesítményét és a megszólalást már nem illik pontozni, a dalok viszont abszolút csúcskategóriásak a stíluson belül. Így hát megint röhejesen kínosan érzem magam az ismételt magas pontszám miatt, de ez a lemez már megint nem lehet kilencesnél kevesebb. És csak azért nem tíz, mert az mondjuk a Scenes From A Memory a Dream Theatertől, a Life a Talismantól és a Krush a Niacintól. Azonban mindez nem zárja ki, hogy a Psychotic Symphony ott üljön majd az év végi listám felső harmadában. Reménykedjünk, hogy Portnoyt is kielégíti még egy ideig ez a formáció, és a jövőben is születnek majd még ehhez hasonló albumaik!