Shock!

Ma húsz éve jelent meg a Dream Theater Scenes From A Memory albuma, amely a maga idejében egy zavarosabb periódust követően minden tekintetben új szakaszt nyitott a New York-i csapat pályafutásában Jordan Rudess csatlakozásával. A szövevényes konceptlemez emellett a kicsúcsosodását is jelentette annak a progmetal-hullámnak, amely néhány évvel korábban elsősorban épp John Petrucciék áttörése révén szökkent szárba: kétségtelenül ezek az évek számítottak a legtermékenyebbnek a műfajban. A Metropolis Pt. 2 két évtized távlatából is hibátlan remekmű – korábban készített a zenekar vele egyenrangú albumokat, később viszont egyszer sem tudtak már ezzel felérő alkotást letenni az asztalra.

Ma már nem nagyon téma ez, de a Dream Theater valószínűtlen módon vált lemezszázezreket értékesítő zenekarrá az 1992-es Images And Wordsszel. Egyik korabeli skatulyába sem passzoltak, egyik aktuális divathullámra sem tudtak ráülni, a Pull Me Under és az Another Day sikere viszont így is eljuttatta őket egy szélesebb táborhoz. A csapat a rock/metal- és progresszív színtéren megszilárdította kultuszpozícióját az 1994-es Awake-kel, ám az említettekhez hasonló sláger híján a lemezből csak feleannyi ment el, mint elődjéből. Mivel a kiadó emiatt elég alaposan rálépett Mike Portnoyék torkára, a zenekar egy idő után engedni kényszerült a mamutcég nyomásának. Mindez ráadásul egybeesett az alapember Kevin Moore billentyűs nélküli első teljes album munkálataival, így nem lehet csodálkozni rajta, hogy az 1997-es Falling Into Infinity olyan kompromisszumokat tükrözött, amilyenekre azelőtt nem hallhattunk náluk példát.

Évekkel ezelőtt ugyanebben a rovatban már részletesen szót ejtettem a Fallingról, így most nem mennék bele, miért tartom tévesnek ezeket a vélekedéseket, de tény: a Dream Theater tábora többnyire az akkori billentyűs, Derek Sherinian nyakába igyekezett varrni az egyértelmű zenei változásokat. Emellett kis híján két szék között a padlóra is estek az albummal. A csapat – karrierje során először – saját fanatikus bázisán belül is zavart okozott az elődeinél szellősebb, könnyebben emészthető anyaggal, ahhoz viszont továbbra is túl szövevényesen fogalmaztak, hogy a mainstream közönség ráharapjon a lemezre. A kiadó által megcélzott kereskedelmi áttörés újfent elmaradt, és a lemezből végül nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a zenekar ekkoriban már fő területeinek számító Európában és Japánban is kevesebb fogyott az Awake-nél. Mindez érthető módon komoly feszültséget eredményezett mind házon belül, mind az üzleti hátországukban.

Valahol talán abszurd, de a dilemmák egyik részének megoldását végül egy mellékprojekt kínálta tálcán a banda számára. Amikor 1998 nyarán izgatottan vártam a csapat első magyarországi koncertjére a PeCsa szabadterén, és kijött a színpadra Jordan Rudess és Rod Morgenstein duója, a Rudess-Morgenstein Project, egyből padlóztam a hallottaktól. Előzetesen nem tudtuk, kiket láthatunk majd nyitányként a bulin, hiszen még bőven a nagy net-boom előtt jártunk. Morgensteint persze egyből beazonosítottuk, hogy igen, ez a csávó a Winger dobosa volt, a billentyűs neve azonban nem rémlett azonnal. Miután az egyik haver azonnal megvette a helyszínen a CD-t, már utólag raktuk csak össze a képet: a boszorkányos képességekkel megáldott billentyűs csókát a Dream már Moore távozása után is felkérte a csatlakozásra, csak éppen családi okokra hivatkozva nem vállalta a fix tagságot.

A magam részéről kimondottan szeretem a Falling albumot, Sheriniannel pedig akkor sem volt semmi problémám, és ma sincs. De nem tagadom: már a koncert közben is azt mondogattuk egymásnak a többiekkel, hogy igazából Jordannek kellene Kevin Moore helyén állnia, nem pedig Dereknek, annyira magától értetődőnek tűnt a helyzet. Amikor pedig kicsit később, jelentős mértékben a koncert hatására bekerült nálunk a képbe a Liquid Tension Experiment akkor tavasszal kijött első albuma, rajta John Petruccival, Mike Portnoyjal, Tony Levinnel és Rudess-szel, csak fokozódott az érzés. Az egészben csupán az a vicces, hogy a Dream Theater agytrösztjét alkotó Portnoy / Petrucci páros alighanem végig ugyanígy tisztában volt ezzel. Nem állítom, hogy tudatos kivárással játszottak Rudess magukhoz édesgetésére, hiszen nem tudhatjuk, de mindig is élt bennem egy efféle sejtés az üggyel kapcsolatban. Gyanítom, hogy a kettes Liquid Tension-lemez felvételei idején, 1998 őszén már konkrétan is mehetett Jordan felé a puhítás, a billentyűs pedig végül beadta a derekát. A tagcsere tényét 1999 elején hozták nyilvánosságra, a tábor pedig eufóriában fogadta a hírt. Mint említettem, a többség szerette szerencsétlen Sherinian nyakába varrni a Falling eltérő irányvonalát, így a tábor egyből úgy állt hozzá: innentől minden rendben lesz, visszakapja a korábbi Dream Theatert. Kétlem, hogy maga a zenekar ne lett volna tudatában mindennek. Mint ahogy azzal is tisztában voltak, mennyire sok múlik a folytatáson.

Derek elbocsátása persze tartogatott néhány kellemetlen percet mindenki számára, főleg, hogy már Rudess felkérését és bevételét követően történt meg egy konferenciahívás keretében. (A hivatalos indoklás szerint azért így, mert nem látták értelmét átreptetni a billentyűst Los Angelesből New Yorkba csak azért, hogy kirúgják.) Sherinian: „Nem számítottam előzetesen a dologra. Ha piálok, netán elbaszom a témákat a koncerteken, én lettem volna az első, aki férfiként vállalja a dolgot, és elismeri, hogy nem nyújtotta a tőle telhető legtöbbet. Ezzel szemben viszont közönségszavazásokat nyertem, a Falling lemez tök jól sikerült, a játékom pedig körülbelül 500 százalékot javult, miután beléptem hozzájuk, hiszen én is berklee-s arc vagyok... Szóval meglepett a döntés. Úgy éreztem magam, mintha valaki hirtelen elém ugrott volna, hogy aztán kurva erősen gyomron rúgjon." Portnoy: „Derek nagyszerű zenész, ma is a barátunknak tekintjük, de sem zeneileg, sem emberileg nem illett közénk. Mi keleti parti fickók vagyunk, ő meg egy igazi kaliforniai bohém. Őt a lányok inspirálták, bennünket maga a zene. Persze Derek is tisztában volt a progresszív rock mibenlétével, de igazából az amerikai hard rock zenékért volt oda, a Van Halen-, KISS-, Aerosmith-féle vonal volt a sajátja. Mindig azt mondogatta, hogy a mi zenénk túlságosan európai, nincs meg benne az amerikai rock'n'roll feeling, ezért nem tudunk bekerülni vele az ottani rádiókba. Ilyen szemlélettel nehéz volt közös nevezőt találnunk, és amikor lassan körvonalazódni kezdett, hogy mit is szeretnénk csinálni a következő albumon, egyértelmű volt, hogy Jordan Rudessre van szükségünk. Ebből a szempontból a Liquid Tension Experiment projektet a Dream Theater-sztori egyik nagyon fontos fejezetének tartom. Jordan belépésével új élet kezdődött nálunk, ő ugyanis egészen egyszerűen a legjobb billentyűs, akit valaha is hallottam, beleértve ebbe még Keith Emersont és Rick Wakemant is. Már 7 évesen is a Julliard zeneiskolába járt, ahová kizárólag zseniket vesznek fel, és az a legszebb, hogy nemcsak a zenéhez ért, hanem a modern digitális technológiákhoz, az effektekhez, a samplingezéshez és a komputerekhez is."

A kiadót mindez persze különösebben nem vigasztalta. A Warner emberei mindössze annyit érzékeltek, hogy ott dolgozik náluk egy zenekar, akiket sem kiköpni, sem lenyelni nem tudnak: ahhoz nem elég slágeresek, hogy be lehessen őket nyomni az amerikai rádiókba, ahhoz viszont túl komoly bázissal rendelkeznek, hogy simán kirúgják őket. Véres-verejtékes tárgyalások során végül megszületett a kompromisszum arról, hogy adnak még egy esélyt a csapatnak, és nem beszélnek bele abba, mit csinálnak a következő albumon. Portnoy: „Komoly kiadói nyomás nehezedett ránk a Falling Into Infinity lemeznél. Próbáltuk tisztességgel elkészíteni a lemezt, megőrizni a Dream Theater-ízt és figyelembe venni a kiadó szempontjait is, de a végeredmény felemás lett. Ezúttal megmondtuk nekik, hogy amennyiben új Dream Theater-lemezt akarnak, szabad kezet kell kapnunk, és így is történt. A lemezcég emberei már csak akkor hallhatták az albumot, miután a legutolsó részletig elkészültünk a felvételekkel."

Ilyen alapozás után természetesen nem lehetett akármivel előrukkolni, Rudess érkezése azonban tényleg friss üzemanyagot fecskendezett a Dream Theater rendszerébe. Az 1999 nyarán kiadott kettes Liquid Tension Experiment-album hallatán mindenki meggyőződhetett róla, hogy a Portnoy, Petrucci és Rudess közötti zenei összhang tökéletes, és ha lehet, a fanatikusok csak még jobban várták az új anyagot. A magát útelágazásnál találó zenekar pedig úgy döntött, tényleg nem foglalkozik semmiféle elvárással, hanem szabad folyást ad a kreativitásának, és olyan lemezt tesz le az asztalra, amilyet még nem hallott tőlük a világ. Ennek megfelelően grandiózus keretet is biztosítottak. John Petrucci: „Progresszív csapatként azt is gondolhatnánk, hogy magától értetődő konceptlemezt készíteni. Eközben viszont a kedvenceink minden idők legfantasztikusabb konceptalbumait tették le az asztalra: a Tommyt, a The Wallt, az Operation: Mindcrime-ot. Emiatt aztán volt bennünk némi bizonytalanság: készen állunk mi erre? Mert nem akartunk előrukkolni valami béna alapötlettel, azt akartuk, hogy tényleg minden a helyén legyen." Jordan Rudess: „Pontosan az volt a célunk, hogy egy olyan albumot készítsünk, amely bátran odaállítható a The Wall vagy az Operation: Mindcrime mellé. Ezek a lemezek a legnagyobb kedvenceink között vannak, és amikor nekiláttunk a felvételeknek, nagyon is tudatában voltunk az ilyen alapművek erejének. Valami olyat akartunk alkotni, ami mind jelentőségében, mind a koncepciót tekintve ezekhez hasonló."

A csapat tényleg teljesen saját hatáskörben dolgozott. Karrierjük során első ízben nem vettek maguk mellé külső producert, amit valóságos felszabadulásként éltek meg, hiszen korábban komoly nézeteltéréseik akadtak mind az Images And Wordsöt jegyző David Praterrel, mind a Falling Into Infinityn kollaboráló Kevin Shirley-vel. Viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a zene kiindulási alapját az egyes részleteiben nagyon régóta készen álló Metropolis Pt. 2 dal adja majd. Az 1992-es lemez egyik központi tételének folytatását instrumentális formában már feldemózták a Fallinghoz, ám a kiadó nyomására végül félre kellett tenniük. Most úgy döntöttek, inkább kibővítik az eredeti formájában 21 perces dalt teljes nagylemezzé, amelyhez egy összetett, szövevényes reinkarnációs sztorit kanyarítottak. Mindehhez egy 1991-es, Kenneth Branagh, Emma Thompson és Andy Garcia főszereplésével készített misztikus thriller, a Meghalsz újra szolgáltatta a legfőbb inspirációt az alapötletet jegyző Portnoy és Petrucci számára. A természetfeletti, bűnügyi és romantikus elemeket egyaránt szép számmal rejtő, a jelenben és a '20-as években párhuzamosan játszódó történet fokozatosan öltött alakot, és mire a zenébe ágyazva elkészültek vele, az egész zenekar tudta: ennek bizony működnie kell.

A Scenes From A Memory 1999. október 26-án került a boltokba. A magyar közönség előtte három nappal hallhatott először részleteket a lemezből a Viking Klubban, az akkortájt virágkorába lépett hazai progmetal-színtér nagyszabású seregszemléjén. Ismétlem: a netkorszak előtt az ember megbecsülte az ilyen lehetőségeket, és egyértelmű, hogy a koncert számára is extra rangot adott ez a kis plusz. Nem emlékszem pontosan, mely dalokból játszottak be itt részleteket (aki igen, remélhetőleg majd beírja kommentben), a hatásra viszont nagyon is: földbe gyökerezett lábbal hallgattuk a zenét, és nagyjából mindannyian el is könyveltük a haveri társaságban, hogy oké, ez akkor itt most az év lemeze lesz. És pár nappal később, már a teljes anyag ismeretében nem is kellett csalódnunk.

A 77 perces, zeneileg és szövegileg is egybefüggő Scenes From A Memory gyakorlatilag zárójelbe tette a Falling Into Infinityn eszközölt zenei változásokat, és az azelőtti Dream Theater-művekből indult ki. Ugyanakkor ezzel együtt is új korszakot nyitott a csapat munkásságában. Minderre már Rudess markáns, minden pillanatban Kevin Moore-hoz hasonló mértékben domináns stílusa is garanciát jelentett, de nem kizárólag az ő jelenléte volt újszerű. A banda több helyen már csak a koncepció révén is nyíltabban nyúlt vissza a '70-es évek klasszikus progrockjához, mint valaha, ugyanakkor mindezt a saját fémes fogalmazásmódjukkal elegyítették. Ennek eredményeként a rajongótábor valóban visszakapta a „régi", Falling előtti Dream Theatert – amely azonban mégis újszerűen hatott. A hangzásában is tökéletes album ötletgazdagsága, teljesen elszabadult zeneisége pedig mai füllel is lenyűgöző. Nicholas, Victoria és Julian sztorijába nem kívánok mélyebben belemenni ezen a ponton. Ezt annak idején, mindentudó internet nélkül évekig próbáltuk összerakosgatni több-kevesebb sikerrel, és hiszem: úgy az igazi az élmény, ha mindenki ezzel próbálkozik ahelyett, hogy a szájába rágná a megoldást a Wikipedia. Bár a csapat egyébként – hálistennek – máig sem sietett kifejteni minden apró történetmorzsát, vagyis a Scenes From A Memory húsz évvel később is pont annyira titokzatos és izgalmas ezen a téren, mint annak idején. Zeneileg pedig ugyanígy a mai napig lehet vadászni rajta a többször vissza-visszaköszönő apróságokat, finom trükköket, és garantáltan mindig lehet újakra bukkanni... De más zenekarok eleve a teljes karrierjük során sem rukkolnak elő annyi ötlettel, mint amennyit itt a Dream Theater felvonultatott.

A Regression finom akusztikus bevezetője egy jelzésszerű Metropolis-témával folyik át a szárnyaló Overture 1928 nyitányba, amely zenei elemeit tekintve is egybefügg a Strange Deja Vu-vel, az album tulajdonképpeni nyitódalával – már ha van értelme itt ilyen kategóriákkal dobálózni. LaBrie nem szárnyal a sztratoszférában, de kiirthatatlan dallamokat kanyarít Petrucci hard rockos riffelésének hátára. Egyértelműen a sztori megalapozása áll itt a fókuszban, de a dal ezzel együtt is perfekt, azonnal a fülbe ül. A Through My Words finom, mindössze egyperces zongorás átvezetése után érkező Fatal Tragedyre ugyanez áll. Utóbbi elején Rudess old school progrock-bandákat idéző zongorajátéka és Petrucci metalos riffelése teremt sajátos hangulatot, a refrén pedig az egész album egyik legragadósabbja. Maga a nóta egyszerre vészjósló és sötét, mégis felemelő, a negyedik perc környékén pedig elszaladnak a kezek, a gitáros és a billentyűs kettős témahajigálásától annak idején valóban mindenkinek a padlón csattant az álla. Nem akarom megszámolni, hányszor hasznosított újra itt szereplő kis nüanszokat a Dream Theater az azóta eltelt időszakban – ehhez fogható módon soha nem sikerült már újrateremteni a feelinget, ez tényleg döbbenetes. Ráadásul egy pillanatig sincs olyan érzésed, hogy öncélú bűvészmutatványról lenne szó.

A 11 és fél perces Beyond This Life e szellemben folytatódik: nemcsak a lemez egyik legkísérletezősebb, legkomplexebb dala, hanem egyben talán a legzaklatottabb, legsúlyosabb is. Portnoy dobalapjai olyanok, mintha Neil Peart beszállt volna egy thrashbandába, John Myung szintén hatalmasat alakít, és a dal folyamatosan változó tempói, kiállásai, belassulásai is teljesen kiszámíthatatlanok. Mindez az énekre is áll, aminek ugyanakkor – szerintem – fizikai okai is lehettek. Annak idején ugye nem tudtuk, hogy LaBrie pár évvel korábban átesett egy csaknem végzetes ételmérgezésen, de bizonyos, hogy mondjuk 1992 környékén eléggé más típusú, akrobatikusabb énekdallamokat gyártott volna egy ilyen típusú nótához a zúzósabb részeknél. Viszont azt kell mondjam: valahol még jó is, hogy nem így történt, mert ezáltal tényleg semmi tipikus nincs a dalban. Amelyben egyébként ismét elképesztő szólókat villant úgy Petrucci, mint Rudess. (A gitárszóló alatti riffről pedig valamiért mindig a Take The Time középrésze ugrott be hangulatilag.)

A Through Her Eyes pihenőt hoz az elvetemült kísérletek sora után, ez egy hétköznapibbnak mondható lassú nóta, hagyományos Dream Theater-líra. Önmagában talán nem lenne annyira különleges, de a sztori részeként tökéletes intermezzo. (Később önálló maxin is kijött, rajta rengeteg koncertfelvétellel, bár azt mondjuk azóta sem értem, hogy az ezek között szereplő Under A Glass Moont miért érezték fontosnak megjelentetni, ebben ugyanis LaBrie egyenesen botrányos.) Főleg, hogy utána az album számomra legnagyobb dala, a Home következik, amelyre akár azt is mondhatnám: a Scenes From A Memory első számú slágere. Csak hát ugye majdnem 13 perces, szóval mindez a zenekar mércéjével értendő... A szitárszerű harmóniákból egyértelmű Tool-hatásokat tükröző alapriff bontakozik ki, amely némi keleties témázgatás után hasonló szellemben adja át a helyét egy másiknak. Visszafogottabb formában már a Fallingon is akadt ilyesmi (halld New Millennium), később pedig még inkább visszaköszöntek a Dreamnél Adam Jonesék hatásai, de úgy gondolom, itt vált először mindenki számára kézzel foghatóvá a dolog. Még Portnoy dobolása is egyértelműen Danny Carey-ével rokon, de maga a nóta persze ezzel együtt is száz százalékos Dream Theater, monumentalitása pedig nehezen érzékeltethető. A virgákkal felvezetett, gyönyörű vokálokkal alábúgatott refréntől nem lehet szabadulni, Petrucci és Rudess szólóbetétei egészen lenyűgözőek, de még a zárással is tudnak olyasmit mutatni, amire nem számítanál.

A The Dance Of Eternity instrumentalizmusa a maga idejében egyértelműen a lemez legelőremutatóbb részének tűnt. A Metropolisból kiinduló darab visszafogottan indul, majd fokozatosan megy el egy totálisan agyahagyott irányba, ahol a megfelelő mértékben hagyták, hogy Rudess megmutathassa tudása legjavát a Dream-tábornak. Itt elég egyértelműen a billentyűs a főszereplő, a kis ragtime-betétről ugyanazt tudom elmondani, amit fentebb a Fatal Tragedy szólóblokkjáról: annak idején nem volt ember, aki ne emelte volna ki az elsők között ezt a részt, ha szóba került az album (márpedig ne legyenek illúzióid, mindenkivel szóba került). És igen, azóta kisebb-nagyobb mértékben ezt is reciklálta párszor a banda, ennyire autentikusan, organikusan azonban egyszer sem sikerült már dalba építeniük.

A One Last Time első fele ismét lírai jellegű, a hangszerelés és egyes zenei elemek is a '70-es évek progresszív rockját idézik, de a nyitány motívumait visszahozó folytatás sem áll távol ettől a vonaltól. Utána a The Spirit Carries On, a lemez második teljes egészében lassú dala kicsit visszaránt a földre. Erre sem mondanám, hogy más közegben nagyon kiugró lenne, de itt maradéktalanul kiszolgálja a sztorit gospeles ízeivel. Viszont inkább csak amolyan pihenő a Finally Free 12 perces, drámai fináléja előtt, amely épp olyan katartikusan zárja le a szövevényes reinkarnációs történetet, mint 1988-ban az Eyes Of A Stranger az Operation: Mindcrime-ot, még a filmszerű hangulat is egészen hasonló megközelítést tükröz. Mindez aligha véletlen, meggyőződésem, hogy érzésre valami hasonlót akartak megvalósítani, ami maradéktalanul sikerült is. Zeneileg a szám gyakorlatilag az egész lemez szintézise, a történethez méltó módon borús, sötét alaphangulatú darab, a drámai tetőpontot pedig alighanem a One Last Time refrénjének visszahozatalánál érik el benne, hogy utána aztán szépen lezárják az egészet a maradék hét percben. Te pedig kis túlzással egy másik világban találod magad, és még hosszasan pörög az agyad a hallottakon, annyira lehetetlen szabadulni a lemez atmoszférájától.

A Scenes From A Memory koncepciója nem könnyítette meg a lemezcég dolgát a hagyományos marketing terén, de 1999 őszén a Dream Theatertől valószínűleg egy háromperces dalokkal teli albumról sem fért volna be semmi a zenetévék rockkínálatába a Nookie, a Falling Away From Me és az Around The World mellé. Így aztán – ilyen szintű zenekartól elég meglepő módon – az anyaghoz nem készült felvezető klip, simán csak alaposan megtolták a lemezt a rockmédiában, és várták a hatást. Ami nem is maradt el. A Scenes From A Memory az Egyesült Államokban nem keltett különösebb feltűnést: a Billboard-lista 73. helyén nyitott, ami tizenkilenc pozíciós visszaesést jelentett a Falling Into Infinityhez képest. Európában és a Távol-Keleten azonban tartósan fent maradt a lemez a listákon, miközben a rocksajtóban egyből minden idők egyik legjobb konceptalbumaként és egyben a rock/metal műfaj egyik egyetemes csúcsalkotásaként fogadták. (Szilvi is elég lelkes volt az ős-Shock! hasábjain, hogy finoman fogalmazzak.) Manapság már talán furcsán hangzik az ilyesmi, de ezzel az albummal kapcsolatban akkoriban tényleg ennyire egyértelműnek tűnt az értékelés. Mindenütt téma volt, mindenki üveges szemekkel hallgatta, ha fogalmazhatok ilyen hülyén, beette magát a színtér közgondolkodásába, és még nagyon sokáig nem szabadultunk tőle a mindennapokban. Szó szerint éveken át érezni lehetett a hatását. Azt hiszem, az ilyet hívják instant klasszikusnak...

A Dream Theater az eredeti tervek szerint a Q2k lemezt népszerűsítő Queensryche vendégeként indult volna neki az Egyesült Államoknak, ám Geoff Tate-ék valamiért kifaroltak a dologból. Mindez a maga idejében indulatos nyilatkozatokat eredményezett Portnoytól, mivel a dobos szerint a seattle-iek csupán amiatt nem vállalták a bulikat, mert ebben az esetben a koncerteken mindenki számára leesett volna, mekkora a különbség a két csapat aktuális produktumai között. Akár így történt, akár nem, az útnak egyedül nekiinduló Dream Theater önállóan sem vallott szégyent, és elég gyorsan nyilvánvalóvá válhatott bárki számára, hogy megnyerték a csatát. Az élményből szerencsére mi sem maradtunk ki, a banda 2000. július 19-én, egy fergeteges PeCsa szabadtéri bulin nálunk is tokkal-vonóval bemutatta a lemezt. Ekkorra az album eladásai világszerte meghaladták a félmilliós példányszámot. A Scenes From A Memory végül hosszabb távon a zenekar második legsikeresebb anyaga lett az Images And Words után – ráadásul úgy, hogy a legnagyobb zenei piacon, az Államokban „mindössze" 120 ezer példány ment el belőle, vagyis ötödannyi, mint a '92-es albumból. Európában ebben az időszakban már egyértelműen népszerűbbnek számítottak, mint valaha, és soha nem tűnt a nimbuszuk olyan kikezdhetetlennek, mint az ezutáni néhány évben.

A Scenes elsöprő fogadtatása persze rendesen felpörgette a zenekart, akik már 2002 legelején előrukkoltak a folytatással. A dupla Six Degrees Of Inner Turbulence már a maga idejében sem számított olyan általánosan körülrajongott műnek, mint elődje, de még simán elért idáig a Scenes árnyéka, így mindezt kevesen élték meg tragédiaként. Utólag pedig alighanem mindenki egyetért: ez volt a Dream Theater utolsó lemeze, amelyen még tényleges újdonságokat hallottunk a csapattól. Én személy szerint amúgy ma is zseniálisnak tartom a modernebb, súlyosabb vonal és a klasszikus progrock felé egyaránt  még tovább nyitó lemezt, mint ahogy a csapattól meglepően zúzósra, szikárra vett, 2003-as Train Of Thoughtot is. Viszont utána valami eltört, és az azóta készült lemezek közül csak egy, a Black Clouds & Silver Linings férkőzött közel hozzám, de még ez sem maradéktalanul. Az okokat hosszasan lehet fejtegetni, csak hát annyiszor tettük meg ezeken a hasábokon, hogy már én magam is unom. Mindenesetre jól mutatja az akkori és a mostani zenekar közötti különbséget, ha egymás mellé tesszük a Scenest, illetve a csapat második konceptlemezét, a The Astonishinget. A két mű közötti színvonalbeli különbség ékesebben beszél arról, mi a gond a mai Dreammel, mint amire én képes lennék itt további ötezer okoskodó karakterben.

Két évtized távlatából a Scenes From A Memory ugyanolyan és ugyanakkora klasszikus, mint mondjuk a csapat által az akkori nyilatkozatokban emlegetett többi legendás konceptlemez: tökéletesen passzol a Tommy, a The Wall és az Operation: Mindcrime sorába. Jelentőségével alkotói is tisztában vannak. Portnoy: „Nehéz időszak állt a hátunk mögött zenekari szinten, és volt a lemeznek emiatt egy amolyan mindent-vagy-semmit jellege. Úgy éreztük, muszáj bizonyítanunk, és ha nem sikerül, mindennek vége. Mindig is szerettünk volna konceptalbumot készíteni, és amikor megcsináltuk, mind úgy éreztük: maradéktalanul megvalósítottuk a terveinket. A pályafutásunk két legnehezebb szakasza az Images And Words előtti, illetve a Scenes From A Memory előtti korszak volt. Mindkétszer majdnem szétment a zenekar, és vicces utólag belegondolni, hogy végül ezekből a helyzetekből született meg a két legsikeresebb lemezünk." Petrucci: „A Scenes mindenképpen nagy album volt számunkra: akkor csatlakozott hozzánk Jordan, az volt az első konceptalbumunk, és akkor láttuk el először mi magunk a produceri feladatokat is. A végén pedig egy olyan lemezt készítettünk, amit a rajongók szó szerint imádtak, nagyon közel éreztek magukhoz, és mi magunk is az egyik kedvencünkként tekintünk vissza rá húsz évvel később is. Egy zenész nem emlékszik automatikusan minden korábbi munkájára, ezeket a turnék előtt újra kell tanulni: rájönni, mit is játszottál az adott dalban, kisilabizálni az ujjrendeket, aztán ha mindez megvan, újból begyakorolni. Most, ahogy az emlékturnéra készültünk, azzal szembesültünk, hogy ezen a lemezen tényleg akadnak őrült dolgok. A Beyond This Life-ban vagy a The Dance Of Eternityben tényleg olyan elmeháborodott futamok szerepelnek, amelyeknek az újonnani elsajátítása komoly munkát igényelt."

Igazi korszakos album volt tehát ez, aki már akkoriban is követte a súlyosabb vonal történéseit, bizonyosan az ezredfordulós éra egyik legmeghatározóbb munkájaként tekint vissza rá. És biztos vagyok benne, hogy – mint ahogyan az az igazi klasszikusok sajátja – 2039-ben is ugyanolyan átütő erejű élményt jelent majd meghallgatni, mint most, két évtizeddel a megjelenése után.

A Dream Theater 2020. február 8-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik, és a fellépés keretében a Scenes From A Memory húszéves jubileumáról is megemlékeznek majd. Részletek itt.