Shock!

Az a tény, hogy Mr. Roger Waters immár másodjára is hajlandó felépíteni a Falat a hazai Pink Floyd rajongók számára, alkalmat ad egy kis soron kívüli visszaemlékezésre minden idők egyik legsikeresebb konceptalbuma, a The Wall kapcsán. A zenekar története maga is kimeríthetetlen forrása a legendás sztoriknak, nemkülönben legnagyobb vállalkozásuk, ez az 1979-ben rögzített dupla album, minden igényes háztartás kötelező kelléke a felső polcon. A következőkben főleg a zenetörténeti érdekességekre fókuszálva, a politika és a zeneipar felé történő kikacsintás nélkül kíséreljük meg érdemei szerint méltatni ezt az audiovizuális kolosszust.

Az 1970-es évek második felében a Pink Floyd egyértelműen a Hold sötét oldalára lépett. Syd Barrett neve ekkor már rég a múltba vész, a kormányt fokozatosan magához ragadó George Roger Waters pedig alapvetően változtatta meg a világsztár státuszú zenekar karakterét és kreatív kémiáját egyaránt. Waters a harmincas évei közepén is ugyanaz az egoista, mizantróp diktátor volt, mint manapság, aki gyakorlatilag lemészárolta az áttörést hozó The Dark Side Of The Moont, majd további két, zseniális konceptalbumot alkotó csapat kollektív teremtő erejét – a trónszékre saját magát ültetve. A jó Roger ugyanakkor a 20. század végének egyik meghatározó zeneszerző/szövegíró zsenije is volt, aki valahol az őt is sarokba szorító körülmények esendő alanyaként kényszerült felvenni a gyűlölt zsarnok szerepét. A The Wall monumentális koncepciójának formába öntésekor a falak valójában már rég felépültek, így természetszerűleg nem lehetett ez a Floyd karrierjének legkerekebb, zeneileg legtökéletesebb sorlemeze, a banda háromnegyedének sarokba állításával egyidejűleg.

A többség (a kreatív ellenpólus David Gilmourt is ideértve) a 1975-ös Wish You Were Here-t tartja a definitív Floyd albumnak, ami a zene lényegét illeti, hogy aztán az ízlések és pofonok tengerében az életmű minden korszaka megtalálja a maga véres tollú fanatikusait. Ennek persze semmi jelentősége a Wall megítélése kapcsán, amely kikezdhetetlen monolitja a rock egyetemes világának. Egy lehetetlen korszak irreálisan nagyszabású terméke, a zenekar legsikeresebb korszakának végső felvonása, a valaha létezett egyik legnagyszerűbb muzsikus kvartett felbomlásának hirdetője. A meglehetősen szánalmas pénzügyi harcok eredményeként az Egyesült Királyság határain kívül rögzített anyag felvételének idején a billentyűs Richard Wright már kikerült a zenekarból (a kapcsolódó turnét bérzenészként játszotta végig), Nick Mason dobos pedig már ugyanúgy csendben várta a banda sorsa szempontjából semmi jót nem ígérő fejleményeket, mint távozó félben lévő társa. Az éppenséggel szólóprojektjével elfoglalt David Gilmour is csak a fejét vakarta tehát, amikor Waters egy napon legalább négylemeznyi, önállóan megírt demófelvétellel bejelentkezett.

Ez a zene végül részben a The Wall-on (Bricks In The Wall munkacímmel), részben Waters első szólólemezén (The Pros And Cons Of Hitch Hiking) látott napvilágot. Gilmour szerint utóbbi erősebbnek tűnt zeneileg, de maga a koncepció kevésbé volt érdekfeszítő, ezért előbbit dolgozták ki a Floyd tizenegyedik stúdiólemezén. A nyersanyag még a pre-produkciós szakaszban is sokat formálódott, Gilmour mellett a producer Bob Ezrin is meghatározó módon hagyta rajta keze nyomát a végeredményen. A billentyűs hangszereken és nagyzenekari hangszerelésben is közreműködő Ezrin korábban többek között Alice Cooper, Peter Gabriel és a Kiss lemezeinek producereként szerzett nevet, ehhez a projekthez mégis csak Waters akkori barátnője (egyben Ezrin titkárnője), valamint Wright említett kihátrálása/eltávolítása révén kerülhetett közel. Persze az egyetlen pillanatra sem volt kétséges, ki mondja ki a végső szót, a legapróbb részletek tekintetében is. A Fal Waters személyes sztorija és mesterműve is egyben, mely az első pillanattól fogva színházba és filmvászonra kívánkozott, Roger pedig minden téren ki is hozta belőle a maximumot.

Maga a történet Waters életének meghatározó ifjúkori mérföldköveire épít (apja halála a második világháborúban, gyermekét burokban nevelő anya, az iskoláskor traumái), hogy elővezethesse főhősét, Pinket, a meghasonlott, erőszakos, drogfüggő rocksztárt. Számos helyen bukkannak ugyan fel utalások a zenekar legendás első frontemberére, Syd Barrettre is (halld főként a Nobody Home-ban), Pink története annak a Roger Watersnek a története, aki az Animals turné montreali állomásán a színpadra felmászni próbáló rajongója szemébe köpött, amely végső állomása volt a stadionkoncertektől megcsömörlött zenész szado-mazochista hullámvasútjának. Innentől aztán megállíthatatlanul az érzelmi mélypont felé kezdett haladni a frontember vonata, és fogant meg agyában először a fal színpadra építésének gondolata. Pink mentális falának téglái az őt ért sérelmekből keletkeztek, hogy védelmet nyújtson és érzelmi gátat képezzen számára a hírnév mellékhatásaitól és a magánéleti konfrontációktól. Házasságának összeomlása betetőzi ezt a folyamatot, és az illúziót feladó főhős végképp megszakít minden emberi kapcsolatot, érzelmi köteléket maga körül.

Hallucinációk, szélsőséges lázálmok, bűntudat üldözi hősünket ezután a fal mögött, vagyis a remetelét romantikus ideája sem járható út Pink számára. A saját maga által felállított „bíróság" egy minden érintettet megszólaltató „tárgyaláson" végül bűnösnek mondja ki, és a fal ledöntésére ítéli. A valósággal történő újbóli szembesülés megnyugvást igen, happy endet nem hoz: az utolsó mondat („Isn't this where...") a történet kezdősorával („...we came in?") folytatódhat, vagyis egy újabb kör indul csupán, a vágyott feloldozás nem érkezik el. E történethez számtalan módon tud kapcsolódni a mindennapok embere is, a lemez máig töretlen népszerűségéhez minden bizonnyal ez a tény is alaposan hozzájárul. A sztorit dramaturgiailag némiképpen megcsavart forgatókönyv alapján készült film (Bob Geldoffal a főszerepben, Alan Parker rendezésében) a lemezhez hasonló klasszikus, tökéletes leképezése az eredeti koncepciónak, felhasználva Gerald Scarfe már a Wall turnén is bemutatott animációit. A közreműködő zsenik sorát a hangmérnök James Guthrie tette teljessé, aki komplett mobil stúdióval költözött ki a turné állomásaira is, és egyedülálló módon élőben keverte a koncerteket.

Egy progresszív (vagy bármilyen) rock albumot persze egy mégannyira zseniális kerettörténet sem repítene az örökkévalóságba, felejthetetlen dalok hiányában. Nos, e téren Waters valóban kiapadhatatlan forrásnak bizonyult a lemez keletkezésének idején, a kellő súlyú meggyőzést követően komplett dalokat volt hajlandó áldozni a történet gördülékenységének oltárán, illetve akár egyetlen éjszaka alatt készre feldemózott témákkal bővíteni a repertoárt. Szám szerint 26 tétel szerepel a dallistán, ezeket négy kivétellel egyedül, a többit társszerzőként jegyzi. Gilmourral ők ketten számos, sokat emlegetett, késhegyig menő (ma már részleteiben alig felidézhető) vitát bonyolítottak le a lemez véglegesítéskor, ahol Ezrinnek kellett a villámhárító szerepet felvállalnia, és kompromisszum felé közelíteni az olykor gyökeresen eltérő álláspontokat. A Wall egyértelmű zenei csúcspontjai ezek az utolsó Gilmour/Waters-féle közös alkotások, mint a Young Lust, a Run Like Hell és mindenekfelett az emblematikus Comfortably Numb, melyet Waters hepatitises fertőzésének utóhatásai ihlettek, ám zenei alapjai Gilmour első szólóalbumáról származtak. Nem mehetünk el szó nélkül Michael Kamen nagyzenekari támogatása mellett sem, legyen szó az utóbbi nótáról, vagy a lemezt cseppet sem szokványos zenei megoldásokkal konklúzióba kergető The Trialról.

Ehhez a dupla albumhoz kapcsolódóan mindenkinek van egy története, revelációja vagy akár csak kósza emléke, szinte nincs olyan ma élő ember, aki a Fal kapcsán érintetlen lenne. A minden percében slágerpotenciált rejtő dalgyűjteményből végül az Another Brick In The Wall pt. 2, a Run Like Hell és a Comfortably Numb végezte kislemezen, melyek közül az Islington Green School diákkórusával kiegészített előbbi tétel túlzás nélkül önálló karriert futott be. A maxiból több mint 4 millió példányt értékesítettek mára világszerte, továbbá az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok mellett számos más országban is ez lett a zenekar egyetlen listavezető slágere, példátlan módon Norvégiától Ausztráliáig elvarázsolva a hallgatóságot. A The Wall hasonló adatai is elképesztőek, az eladások az ezredfordulóra csak az Egyesült Államokban a 20 milliós példányszám környékén jártak, minősítése ma huszonháromszoros platina, és megjelenésekor annak ellenére is 15 héten keresztül volt listavezető a Billboardon, hogy már a korabeli kritikák sem voltak teljesen egységesek a megítélését illetően. Guthrie iskolateremtő hangmérnöki munkája pedig még egy Grammyt is hozott bandának a kiadást követő évben.

Önmagában a számok persze sosem határozzák meg egy művészi alkotás minőségét, csupán azt a hallgatói nagyságrendet számszerűsítik, melyet az adott produkció potenciálisan elérhetett. A The Wall értő közönségének tekintélyes része pedig minden bizonnyal ezt a lemezt vinné magával egy lakatlan szigetre, ha csupán egyetlen választási lehetősége lenne. A Fal felépítésének és szükségszerű ledöntésének kortalan üzenete számos generáció esszenciális szellemi tápláléka és zenei inspirációja lesz minden korban.

Roger Waters augusztus 25-én Budapesten, a Puskás Ferenc Stadionban mutatja be a The Wallt a Live Nation szervezésében.