Shock!

Egy álom vált valóra, mikor végre tényleg eljutottak hozzánk a progresszív istenek. Bemelegítésként egy dobos zsenit és billentyűs társát hallhattuk, azaz a Rudess-Morgenstein Projectet - mivel látni nem nagyon lehetett őket. Percekig tartott, míg lábujjhegyen állva felfedeztem kettejüket egymással szemben a színpad elején, egy hatalmas dobszerkó mögött eltörpülő embert és egy szintit bűvölő figurát. Egy darabig csodálkozva nézelődtem, hogy ennyi az egész? Ketten alkotják ezt a hihetetlen zeneáradatot? Igen! Tényleg elképesztő volt, amit ők ketten előadtak. Instrumentális, progresszív, improvizatív csoda. Néha olyan érzést keltett bennem, mintha valami filmzene szólna. Kiváló bemelegítés a füleknek a Dream Theater előtt.

10 óra körül kezdődött az intró, lila fénybe burkolózott a színpad és végre megpillanthattuk honi deszkákon e fantasztikus muzsikusokat! Első megdöbbenésem a hajakat látva ért; sajnos őket is utolérte az olló. Mike Portnoy teljesen rövid fejszőrzettel lepett meg, ráadásul ki is szőkítette a maradékot, Deftones stílusban pompázott. Petrucci "csak" vállig érőre vágatta a rőzsét, LaBire is elég rövid frizurát hordott, és szerintem azon is száradt egy adag színezék. Egyedül John Myung maradt a régi énjénél. Az új billentyűs - Derek Sherinian - hozta a képeken látott formáját, kb. úgy nézett ki, mintha a Kozmixból lépett volna elő, mozgásilag is enyhén szólva inkább egy roggyant diszkóbuliba illett volna, nem egy progmetal koncertre. Na mindegy, ennyi elég is a külcsínről, végül is teljesen mindegy, hogy néznek ki, tőlem pávatollakat is növeszthetnek, a lényeg úgyis a zenéjük marad!

Hogy mennyire emberi és csodálatos volt a koncert, arra szavakat nehéz találni. Elkezdték pl. a Mirrort. Alig vártam. Majd félbe is hagyták, mert egy másik nótát illesztettek bele. A Mirror végével azért a koncert vége felé megajándékoztak. Van ez így. Rengeteg ilyen kis érdekességgel tűzdelték tele a műsorukat. Csak, hogy ne unatkozzunk az ezerszer meghallgatott albumverziókat várva. Petrucci végig mosolyogva, könnyedén játszotta a nehezebbnél nehezebb témáit. A gitárosok óriási inspirációt nyerhettek már csak ebből a laza előadásból is.

Mike Portnoy a dobosistenek egyike. Ezt elvitatni nem lehet. Ki is akarná?! Néha képtelenség elhinni, hogy csak 2 keze és 2 lába van. A műsor felénél kicipeltek a színpad elejére is egy kisebbfajta dobszerkót, így Portnoy egy darabig ott játszott. Csak, hogy emberközelibb legyen. Az volt. Majd visszavitték az egészet az "eredeti" cuccos mögé, és így körbekerítve dobokkal olyan, de olyan szólót eresztett el! ÁÁÁÁ! Sok-sok éve nem láttam/hallottam ilyen hátborzongató dobszólót. Aztán - hogy teljes legyen a móka - Mike barátunk felkászálódott a monstre cucc mögül és az állványokat és a padlót csépelte ezerrel (+ még amit elért és meg lehetett szólaltatni). A legjobb - mekkora ötlet!!!! - az volt, mikor egy bemikrofonozott pergőt az orra alá nyomott valakinek az első sorból. A jobb oldalon kevésbé vették a lapot, ám a bal oldali srác már bátrabban kísérletezett. Bár hiába próbálta Portnoy valami ütemfélére serkenteni a fiút, az azért nehezen ment a bátor jelöltnek. Persze a kötelező gitárszóló sem maradhatott ki, Petrucci még Korszakovtól a Dongót is elpengette, pont az orrom előtt 2 méterre, így befigyelhettem, hogy valamit tud ez a srác... Huhh...

Derek Sherinian sem maradt ki a jóból, megcsillogtathatta tudását ő is egy szóló erejéig. Hiába zokog a többség Kevin Moore után, azért el kell ismerni, hogy Derek is derekasan helytállt. (Ezt nem lehet kihagyni, bármennyire elcsépelt is!). Még arra is futotta az idejéből, hogy Portnoy mesterrel dobálják egymásnak a dobverőket. (Csak lazán srácok, elvégre nem is olyan bonyolult dolgokat játszotok...) Egyedül John Myung nem vette ki a részét az össznépi vígasságból, az egész koncert alatt kb. 2 cm-t mozdult el a helyéről, de szerintem azt is véletlenül. Mintha odaragasztották volna, úgy babrált a hajókötél vastagságú 6 húron. Jártak az ujjai mint pók a hálón. Hiba nélkül.

A Peruvian Skiesból stílszerűen Budapest Skies lett, és megkaptuk a Metallica Enter Sandmanjét is beágyazva a nótába. Kaptunk egy ígéretet is, hogy jövőre jönnek. Sablonduma, de azért nem lenne rossz....  Egy kis negatívumot tudok felhozni, James LaBrie-nek helyenként nem mentek a magasabb témák, csúszkált pár dalocskánál a hangja. Plö a Pull Me Undernél aggasztóan nem bírta kiénekelni a refrént... A nóták. Kavalkád ezerrel. Mindenből - na jó, majdnem mindenből - egy pici, kifacsarva, egymásba oltva, stb. Persze némelyik dalnak jót tett volna, ha nem csak 1-2 percet mutat meg magából. Csakhogy akkor minimum fél éjjel ott lehettünk volna.

Ez egy ilyen koncert volt. Jöttek, játszottak - és győztek. Nem mindenkinél. Rengetegen fanyalogtak, hogy sok volt a Fallingos nóta. De könyörgöm!!!! Ez egy lemezbemutató turné volt! Akkor meg miért helyezték volna előtérbe plö az Images dalait?! Én nem is húztam a számat egy percig sem, nekem egy életre szóló élményt jelentett a Dream Theatert látni és hallani élőben és szerintem a Falling lemezt teljesen felesleges fikázni - pláne csak azért, mert valaki elkezdte -, pár év múlva ezer százalék, hogy a ma fanyalgók is elismerik majd az album értékeit. Maradtam tisztelettel, a zenekar hű rajongója.