Shock!

Kiugróan kellemes szájízzel tudom hallgatni James LaBrie új, sorrendben harmadik szólólemezét, ami egyben az első, amit a Dream Theater énekese a saját neve alatt adott ki. Ugye emlékszünk: az első kettő a Mullmuzzler cimkével jelent meg. Kimondottan jópofa kis lemezek voltak egyébként, LaBrie és fő szerzőtársa, a Dali's Dilemma billentyűs Matt Guillory megbízhatóan összemuzsikáltak két korrekt, itt-ott kissé bizarr progmetal anyagot, nagyon átütőnek azonban nem találtam őket. Különösen a velük kis túlzással párhuzamosan megjelenő Dream mestermunkákkal - Scenes From A Memory, majd Six Degrees Of Inner Turbulence - összehasonlítva nem.

Most azonban más a helyzet. A Dream Theater új lemeze, az Octavarium sajnos nem vert le a lábamról, és ennek fényében hajlamos voltam másként tekinteni az Elements Of Persuasionre is, alapos ismerkedés után pedig most már egyértelműen ki merem jelenteni: az anyacsapatban többször is a leggyengébb láncszemnek tűnő énekes lemeze jobban tetszik, mint a csípőből írt, önismétlő és elég jellegtelen Octavarium. Ennek két rendkívül szimpla oka van: az egyik, hogy nem érezni semmiféle kötelező kényszert, panelességet a dalok mögött ("na gyerünk, valamit zenéljünk, a név majd úgyis megveteti mindenkivel"), a másik, hogy nagyon-nagyon jók és kiérleltek a dalok.

A Dream-párhuzam egyébként nem hülyeség, James védjegyszerű hangja miatt ugye eleve adja magát az összehasonlítás, de maga a stílus is közel azonos. Itt talán valamivel szimplább a megközelítés és kevesebb a bonyolult hangszeres rész, mint az anyazenekarnál. Arra amúgy nem mernék megesküdni, hogy a DT táborának egy jelentős része egyetértene velem e lemez nagyszerűségét illetően, LaBrie ugyanis nem puhánykodik, kifejezetten a keményebb végükről fogja meg a dolgokat, ezt pedig, mint tudjuk, a csapat rajongói közül sokan hajlamosak személyes sértésként megélni. Az indító Crucify hallatán csak annak nem ugrik majd be a súlyosabb Awake, Train Of Thought vonalú Dream - és ezáltal a Metallica -, aki nem ismeri a csapatot, és a mélyen döngölő riffek a 67 perc nagy részében végig főszerepet is játszanak. Ez viszont nálam csak jó pont, főleg annak fényében, hogy a nagyon fiatal Marco Sfogli személyében egy olyan gitáros penget itt, aki virtuozitása ellenére egy cseppet sem érzi szükségét a maszturbálásnak. A srác egyértelműen Satrianin, Vain és Petruccin nőhetett fel, és valami ritka ízlésesen penget, legyen szó akár a jól eltalált riffekről, akár az ízlésesen felépített, melodikus, megjegyezhető, ám hasító és technikás szólókról. Nagy kár lenne, ha most hallanánk róla utoljára. Ez a cseppet sem tolakodó, mégis nagyon sokat mutató megközelítés amúgy Matt Guilloryra is jellemző. Az igazságosság kedvéért megemlítem Bryan Beller basszusgitárost és a korábbi Annihilator, Extreme dobos Mike Manginit is, akik szintén alaposan odateszik magukat.

Ami LaBrie-t illeti, elkoptatott közhely, hogy a hangja már rég nincs olyan formában, mint az Images And Words időszakában - kérdés persze, hogy ott mennyit trükköztek vele a stúdióban, mert utólag nem lepne meg, ha kiderülne: nem keveset -, de határozottan az az érzésem, hogy sokkal inkább a magáénak érezte ezt az anyagot, mint az Octavariumot. Dallamai jól megírtak, fogósak, a refrének kimondottan óriásiak - utóbbi igencsak javára vált volna az új DT opusznak is -, sikoltozni meg lehet, hogy már nem tud úgy, mint régen, de az innen nem is hiányzik. Tényleg minden dal jól sikerült, de külön kiemelendő a sampleres Alone, a Falling lemezes Burning My Soult idéző Invisible, a nagyon finom, merengős Lost, a simogató, kicsit repülős Slightly Out Of Reach vagy a döngölős Oblivious.

Az Elements Of Persuasion tehát egy egységes, markáns hangulatú, magát mindvégig hallgattató lemez; berakod és nem érzel kényszert sem a track-léptetésre, sem a gyorstekerésre. Nem Images- vagy Scenes-szerű mérföldkő, simán csak nagyon jó zenészek játszanak rajta nagyon jó nótákat. Akinek ez elég, és nem törte össze dühében a CD-játszót a Train Of Thought metalos megközelítése hallatán, az bátran próbálkozzon vele. Számomra egészen biztosan ez jelenti az igazi 2005-ös Dream Theater albumot, még ha a kettő közül nem is erre vésték fel a banda szent nevét.