Amikor saját fülemmel is megtapasztaltam, hogy Mike Portnoy valóban feldobolta John Petrucci legfrissebb szólólemezét, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a régóta esedékes Liquid Tension Experiment-újraegyesülés is össze fog jönni előbb vagy utóbb. A klasszikus Dream Theater két oszlopos tagja mostanra egész biztosan jó mélyre elásta a csatabárdot, bár én mindig is szkeptikusan álltam a többnyire a sajtó által generált összeesküvés-elméletekhez a két zenész között. Az eltávolodás mögötti problémákat tehát jobb is, ha örökre eltemetjük, és helyettük inkább a jelenlegi történésekre koncentrálunk kihegyezett fülekkel.
Amint a fő kapcsolódási tengely létrejött, gondolom, a másik két varázslót, Jordan Rudesst és Tony Levint sem kellett sokáig noszogatni a projekt újraélesztésével kapcsolatban, főleg nem a járványhelyzet generálta tétlenség közepette. Ha csupán a muzsikálás örömét vesszük alapul, kizártnak tartom, hogy Rudesséknek ne lennének maradandó emlékeik az első két albumon hallható szerzeményekkel kapcsolatban, hiszen nem véletlenül kerültek elő élőben is gyakran a szerzők ilyen-olyan hobbiformációinál. A magam részéről soha nem értettem azokat a fanyalgókat, akik szerint az LTE-t egy kalap alá lehet venni a céltalan, sehová sem tartó, saját hangszereivel maszturbáló, unalomgerjesztő, matekdogára felkészítő satöbbi ego- és virgahuszárokkal. Azon meg tényleg mindig csak röhögni tudtam, amikor az ilyesmire szakosodott megmondóemberek sznoboknak állítják be a zenei csemegékre éhező, vájtfülű hallgatókat és/vagy zenészeket. Persze tény, hogy a stílus képviselőinek egy része ilyen, de itt korántsem erről van szó! Az LTE esetében mindig is tartalommal megtöltött művekről, dalként kezelhető kompozíciókról szólt a történet, sokszor dúdolható dallamokkal, ösztönös, zsigeri megoldásokkal, érzelmekkel, elbűvölő technikával és olyan mennyiségű, fülbe ragadó ötlettel, hogy muzikális beállítottságú bajtársaimnak garantáltan örökre belopták magukat a szívébe.
Egyébként meg az első két lemezen hallható muzsika teljes mértékben odarakható a régi Dream Theater minőségi cuccai mellé is, sőt, bizonyos tekintetben és megfelelő hangulatban még szerethetőbbek is ezek a mindenféle kötöttség és koncepció nélkül született kompozíciók. Elég csak a zsigeri megoldásaival rögtön az arcodat leszakító Paradigm Shifttel elindítani a bemutatkozó albumot, tudni fogod, hogy miről is beszélek. Emlékszem, amikor első alkalommal szembesültem e művel és társaival (Universal Mind, Kindred Spirits, State Of Grace!!!), mekkorát csattant az állam a padlón... És hogy őszinte legyek, a mai napig sem tértem még igazán magamhoz, hiába beszélünk több mint húszéves szerzeményekről. A még precízebben kidolgozott, sokkal vadabb hangzásba csomagolt második felvonásról meg inkább ne is beszéljünk. Az a kisugárzás, az az elsöprő energia, és persze az a fajta fölényes, atomprecíz játék, amiből abszolút nem hiányzott sem a kosz, sem pedig az ösztönösség, örökre rajongójukká tett. Utóbbiak alapján pedig soha nem is beszélhettünk itt lélektelenül elsikált, érzéketlen témahalmozásról.
Az új albumot indító Hypersonic viszont spontán, improvizációból született ötletek és zene helyett sokkal inkább a tudatos hozzáállást prezentálja. Emiatt persze legyinthetnénk, hogy lélektelen és öncélú villantás, ám Tony Levinék mégis olyan hozzáértéssel és döbbenetes pontossággal muzsikálnak, hogy mégsem tűnik magamutogatónak a végeredmény. És ami a legfontosabb: a legelképesztőbb mutatványokat is szórakoztatóvá, élvezhetővé tudják varázsolni. Az itt hallható kapaszkodós, végletekig őrült témák egyébiránt tényleg csak a Liquid Tension Experiment korai önmagára és az ős-Dream Theaterre voltak jellemzőek, illetve manapság még a Sons Of Apollo szokta úgy tálalni az ilyesmit, hogy hosszú távon is befogadható legyen. Az energikus Beating The Odds is ott folytatja kábé, ahol az előző dal abbamaradt, csak némileg higgadtabban, viszont a körömkoptatásig kigyakorolt ikerszólók itt is baromi ízlésesek, és még mindig szívesebben hallgatom őket, mint mondjuk a tengernyi Malmsteen-követő tök ugyanolyan bugyborékolását, vagy valamelyik sémákba belefulladt jútyúbos gitárinfluenszer arpeggióit. Utóbbiak például még ha akarnának, sem lennének képesek olyan alázatos és érzelmes melódiákat életre hívni, mint amilyen a State Of Grace kistestvérének is tekinthető Shades Of Hope-ban hallható.
A dalok közötti átkötő baromkodásokat persze most sem lehet igazán zenének nevezni (ahogyan sokan Jordan Rudess agyahagyott skálázásait sem tartják annak), de ezek megvoltak már az előző két albumon is, és általában manapság is át szoktam siklani felettük, ha előveszem őket. A folytatásban amúgy meglehetősen visszaveszik a tempót a gyaluló Hypersonichoz képest. Utóbbi veszélyesen örvénylő, megvadult folyóvizéhez sajnos már nem eveznek vissza, inkább csak megfontoltan, középtempósan haladva evickélnek tovább, de azért ha kell, megküzdenek a felbukkanó akadályokkal. Az előzményekhez képest visszafogottan hömpölygő The Passage Of Time-ban is előkerül néha ilyesmi, valamint a nagyon nagy lélegzetű, utolsónak megérkező Key To The Imaginationben is, ahol szintén van azért mit csemegézni. Azonban ha mégis össze kellene hasonlítani őket az első két lemez remekműveivel, bizony nem jönnének ki győztesen ezek a dalok, sőt, már elsőre is sokszor volt olyan érzésem, hogy ezt vagy azt a témát hallottam korábban, és egyik-másik motívum valamelyik régebbi későbbi fénymásolata. Gershwin egyik leghíresebb mesterművéhez, a Kék rapszódiához is volt merszük hozzányúlni, de még az itt hallható, fantasztikus tolmácsolással sem tudják überelni az első két album dalait. Legalábbis arra nem érzek késztetést, hogy ugyanolyan gyakran elővegyem ezeket az újakat, mint azokat. Persze ez távolról sem panaszkodás akar lenni, inkább csak egy beidegződés, ami általában a nagy kedvenceinkhez szokott tudattalanul kapcsolódni. Huszonkét év után valahol természetes, hogy kicsit megfakul a varázslat, a pontszám pedig szigorúan önmagukhoz képest „csak" ennyi. Aki persze szeretne még az alapjátékidőn túl is szörnyülködni/csemegézni, szerezze be a hosszan elnyújtott jam sessionöket tartalmazó bónusz CD-t.
S ha már ennyire bő lére eresztettük: mondja már meg valaki, hogy az új Dream-lemezek miért nem szólnak legalább ilyen jól, amikor a húzóemberek – és a producerek – ott is „majdnem" az itt szereplő arcok! Nem lehet, hogy Mike Portnoy természetes dobhangzása ennyit javít az összképen... Ugyanakkor az sem lenne fair, ha Mike Manginire kenném az egész újkori Dream-soundot, de azért jó lenne, ha Petrucciék végre észrevennék, hogy e három ember (Petrucci, Portnoy, Rudess) között működik talán a legjobban a kémia. És igen, a friss LTE és a gitáros szólólemeze után most már én is beállok a transzparenseket két kézzel legyezgető, mantrázó tömegbe: vissza Portnoyt a Dream Theaterbe!
Hozzászólások
Kicsit hosszabban is kifejthetted volna, mester!
Annyi kiegészítés, hogy LaBrie szerintem már nem csak a koncerteken vállalhatatlan, hanem a lemezeken is. Pedig biztos vagyok benne, hogy lehetne neki olyan témákat írni, amiket még kellemesen elő tudna adni. A Theater Equation (Ayreon) koncerten is szuperül énekelt, alig volt benne hamis, és azt a hangszínét hozta (visszafogottab b, dallamosabb éneklős, nem kiabálós), amit tényleg jó hallgatni, és még öreg fejjel is megy neki. De ha mégsem, akkor tényleg vannak remek énekesek, akik jöhetnének helyette... pl.: https://www.youtube.com/watch?v=lR-foGKsus0
És akkor mi lenne? Jönne egy Black Clouds & Silver Linings szintű lemez. Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy megírnák a Metropolis part III. mesterművet!
Az LTE lemezre reagálva. Ez számomra hokizás. Én sem hallom a dalokat, csak a témahalmozást.
Az elején szögezzük le:
Portnoy a legnagyobb rock-metál-fúziós dobos az egész univerzumban! PONT!
Levin egy prog-rock istenség! Ezen projektből folyamatosan hiányolt, szerény és roppant szimpatikus Myung, hozzá képest egy szürke kisegér.
Petrucci egyszerűen elfogyott! A muszkli agyonnyomta a kreativitását. A szólólemezét képtelen vagyok még egyszer végigszenvedni, hiába brillírozik rajta Portnoy. Olyan durván közepes album, hogy az már fájdalmas. Egy a rengetegből, pl. Vörös Attila, a Strength of Will lemezével, ami egyáltalán nem egy mestermű, lényegében kettégitározza, a rosszul kigyúrt kertitörpének álcázott Hobbitimitátor elmúlt 10, de inkább 20! évét.
Az egyébként, eszméletlenül tehetséges, illetve képzett, Jordan Rudess, koncerteken csapágyasra tekergeti a szintiállványok at, de egy nyomorult, megjegyezhető dallamot vagy hangzást csak nem képes kicsavarni a hangszeréből! Most is pontosan ez történik. Amikor jön egy zsíros Hammond hangzás, a szerencsétlen hallgató fellélegezhet: Végre valami a nagy semmi közepén!
Szerintem így készült ez a Liquid lemez (is):
Gyors és "bonyolult" témák - Leül Portnoy, dobol valami brutálisat, a többiek meg egyszerűen rájátszanak hangokat, skálákat, arpeggiókat... csak úgy random.
Lassabb tételek - A többiek játszanak valami uncsit és Portnoy félálomban rádobol valamit.
A második dalnál már unalmas az egész sehova sem tartó hangszermasztur bálás! Nyomasztóan unalmas masszává válik szinte az összes dal, még mielőtt történne bennük valami érdemleges. Sajnos nem történik. Megjegyezhetetl en témák tömkelege, tekerés, gagyi, vásári villantgatás és ennyi. Abban, hogy ennyire jellegtelen ez a produkció, rettenetes nagy szerepe van Petruccinak! Mivel instrumentális zenéről van szó, szükség lenne karakteres, könnyen megjegyezhető, de technikás és időtálló gitártémákra, amolyan verse/refrén szerűen. Nincsenek ilyenek! Lelketlen skálázgatás, értelmetlen milliószor hallott és roppant fárasztó arpeggiók. Ötlettelen, majd minden dalban ugyanúgy felépített, snassz szólók, amik kísértetiesen olyanok, mintha egy száraz, oktató hanganyagból vágták volna ki, ahol azt tanítgatják a kezdő gitárosoknak, kb. hogyan kell elkezdeni a gitárszólót. Néha tényleg vérciki. Rudess, macskaköröm!
Hypersonic - Lelketlen Dreames kavarás, ócska gitárszólókkal.
Beating The Odds - Unalmas, sótlan Kansas feldolgozás/koppintás.
A Liquid Evolution, olyan mint egy véletlenül előkerült, naftalinszagú Al DiMeola demó, amit jobbnak láttak lehagyni mindenről... de ide azért befért.
The Passage Of Time - Ha ezt meghallgatod, lehet is tovább haladni. Az egyetlen dögös nóta. Persze a szólók itt dögunalmasak!
Chris & Kevin's Amazing Odyssey és a Shades Of Hope - Ezekre nem érdemes még jelzőket sem pazarolni!
A Rhapsody In Blue olyan bizarr, hogy le kellett ellenőriznem, vajon egy óvatlan pillanatban nem trollkodott-e a lejátszóba Mága Zotyi vagy Havasi Broki. Iszonyatosan értelmetlen, dagályos szörnyeteg ez a nóta! Ennél még az egyébként giccsparádé-hercegnő Vanessa May is jobban nyúlt a mondjuk a komolyzenéhez.
Key To The Imagination: Unalmas gyors témák és nyálas lassú témák keveréke. Rettenetesen dagályos, nyálas és/vagy értelmetlenül szettekert, jellegtelenül gyors szólók!
A nagyszerű Octavision vagy a kiváló Sons of Apollo albumok mellett, ez számomra egy értékelhetetlen lemez, aminek a legnagyobb gyengélye az, hogy ilyen kvalitású zenészek, 2021-ben ennyire képesek. Ötlet, kreativitás, frissesség és progresszió terén egyaránt kudarc ez a produkció!
Legyen a végére egy pozitívum is: Kegyetlen jól szól!!! Legfőképpen a dob.
Ennyi és sajnos nem több!
Teljes mértékben egyetértek. Ráadásul egy jó zenészt vesztettek el, nagyon jó dalszöveget is írt, meg aktívan részt vett a munkálatokban, énekelt is stb.
Pótolhatatlan, én is vissza várom és remélem meg is fog történni.
Bár elvileg a szeptemberi album(bár még csak pletykák vannak)biztosan még Mangini-vel érkezik. Mit nem adnék hogy újra tagja lenne Portnoy(na és Labrie visszanyerné a hangját).
A hangminőségben is egyet értek hogy nem áll jól nekik, ez az LTE3 lemez is sokkal jobb dobminőséggel rendelkezik.
Lemezről:
Átfutottam, felülmúlta az elvárásaim.
Nagyon élvezhető lemez lett, kidolgozott, igényes, de nem érzésektől mentes. De nagyon erősen Dream Theater-sre sikeredett ez most ami nem baj, megtudtuk milyen lenne ha újra összeállna az eredeti formájában.(de az énekes problémára sem ártana valami megoldást keresni mert koncerteken ez a teljesítmény tarthatatlan)
10/10, év albuma eddig nálam.
:) :) :)
Már rendben vannak a csillagocskák is. Így már kis hazánkban nem 26 hanem 31 ember fogja megvenni eredetiben.
Nem teljesen értelek. A cikk csak jót ír a lemezről. A pontszáma erős. Bele fogok hallgatni valahol, ha jó, megveszem. Kíváncsi lennék hányan nézik azokat a csillagokat (én pl soha), pláne hányan vesznek lemezt a csillagok miatt. Szerintem senki.
Rég nem veszek már lemezt a zenészek előélete miatt, mert abból nem egyszer nagy pofára esés lett (Load/Reload, mást ne mondjak) . Elolvasom róla itt vagy valamelyik majdnem ilyen jó külföldi oldalon az értékelést, belehallgatok a youtube-on, és ha tényleg jó, megveszem. (Legutóbb pl. Soen: Imperial. Amíg nem olvastam a Shock írását, nem is hallottam róluk. Megvettem, nagyon jó, sokat hallgatom azóta is.)
Mangininek nincs szava ebben, volt egy videó, ahol panaszkodott erre. A legjobb minőségben és dinamikában veszik fel a dobokot, ő beküldi a sávokat, és úgy jön ki, ahogy kijött. Sajnos a videót nem találom, de látszott rajta, hogy rettenetesen kínosan érinti a dolog, és sütött az interjúból, hogy ilyen értelemben nem teljes értékű tag, mert nyilván egy ilyen kaliberű zenész azért igényes erre a kérdésre is. Pénz meg lenne rá, hogy szépen megcsinálják.