Shock!

Ma húsz évvel ezelőtt gyilkolták meg Dimebag Darrellt. A tragédia körülményeivel tíz évvel ezelőtt részletesen is foglalkoztunk már, és mivel azóta sajnos Dime bátyja, Vinnie Paul sincs már köztünk, így ezúttal úgy döntöttünk: inkább ünnepeljük a múltat, és elemezzük ki alaposabban is a Pantera munkásságát a DiszKgráfia sorozatunk aktuális részében. Ebben a leágazásban mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Pantera karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben. És ne feledjétek: a Pantera Zakk Wylde-dal és Charlie Benantével február 3-án ismét Budapesten koncertezik.

Metal Magic (1983) // Projects In The Jungle (1984) // I Am The Night (1985) // Power Metal (1988) // Cowboys From Hell (1990) // Vulgar Display Of Power (1992) // Far Beyond Driven (1994) // The Great Southern Trendkill (1996) // Official Live: 101 Proof (1997) // Reinventing The Steel (2000)

Valentin Szilvia

Az 1998-as év meglehetősen mozgalmas volt. Épp a Shock! magazin első nyomtatott számát készítettük elő, és kellett egy címlapötlet. Ha jól rémlik, Bakó Csabától jött az ötlet, hogy legyen Pantera, ha már nyáron itt játszottak és valami őrült szerencse folytán ott bolyonghattam az őskövület kis filmes gépemmel, és révületben számolgattam, hogy egy 36-os tekercsből hány képet lőhetek el rájuk. Utólag persze lehet okoskodni, hogy többet kellett volna, okoskodtam én magam is jó pár évvel később, de más világ volt, tényleg elképzelhetetlen mai fejjel, az a „kattintásspórolás″, amivel annak idején dolgoztunk. Szóval valahogy így került Dimebag Darrell a Shock! első címlapjára, és az a Pantera-koncert, ami „még az igazi″ volt, egy kicsit felemás élménnyé az emlékeim közé, hiszen finoman szólva nem voltak jó formában úgy együtt. Kár.

A Pantera egyébként a Cowboys lemezzel érkezett az életembe, az már homályos, hogy láttam a klipet/mutatta valaki a zenét/olvastam a kritikáját és kíváncsi lettem, vagy ez így kábé egyszerre is történhetett, az viszont vakuemlék, amikor bementem a Shark! lemezboltba, ahol Sámson Gabi volt az eladó és nagy bátran megvettem a CD-t, noha akkor még nem volt lejátszóm hozzá. Sebaj, két év múlva lett, addig döbbenten nézegettem, hogy miért halványrózsaszín nyomatot kapott a CD felülete. Tényleg, miért? Imádom a lemez minden másodpercét, ez nem kérdés, ezek után már tűkön ültem a többi megjelenésnél.

A Vulgart is azonnal megvettem, és pár évvel később kikönyörögtem a pasikámtól, hogy adja nekem a lemezborítós pólóját, neki az úgyis már kicsi. Az volt, nekem meg nagy, de sebaj, rendületlenül hordtam, irtó ronda és előnytelen volt. Megvan ma is, csak már nem fekete, hanem szép szürke a sok mosástól. A Vulgar dalai felértek számomra is egy arculcsapással, valószínűleg a legjobb metállemezek egyike, amit valaha hallottam és valaha elkészítettek ebben az arconcsapós műfajban. Utána jött a Far Beyond és én megint csak azt tudtam mondani, hogy hűha, hova lehet ezt még fokozni. Mai fejjel nem tudom eldönteni, hogy melyik a kedvenc Pantera-lemezem e három közül. Valószínűleg mindegyik a maga módján, a maga hangulatával.

Aztán jött a kígyós lemez, a Great Southern és azt is instant imádtam, de már valahogy nem éreztem százmillió, csak kilencvenmillió pontosnak. Hangulatában nem furakodott bele a hármas egységbe, de különálló entitásként imádnivaló. A Reinventing The Steel (mai fejjel) számomra valamelyest kakukktojás (ja, a Cowboys előttieket direkt nem említem, nem találtak utat hozzám, ráadásul sokkal később sikerült csak meghallgatnom őket). Szeretem, mert szeretni kell, de nem vált kedvenccé (hangsúlyozom: évek múlva). Érezni lehetett, hogy az a kohéziós erő, ami összetartotta őket, az már valahogy nincs meg. Annak idején kimondottan lelkesedtem érte, furcsa is visszaolvasni egy huszonnégy évvel ezelőtti (jézusom) kritikát, főleg azt, hogy AKKOR jobban tetszett, mint a Far Beyond. És itt jön képbe az, hogy idővel tényleg minden letisztul, és a helyére kerül, így huszonsok évvel később bátran állítom, hogy a Far Beyond lemez mérföldekkel megelőzi a Reinventinget az én lélekbeli panterás zenei polcomon.

Találkozások, egyéb emlékek

Évekkel később, amikor már a Pantera nem létezett, viszont lett helyette Damageplan, lehetőségem nyílt egy telefonos Dimebag-interjúra. Szétizgultam magam, nyilván, mégiscsak egy egykori ikonnal beszélgethettem, de rém kedves volt, bár nem szószátyár. A zárómondata hangfálj formájában megmaradt az örökkévalóságnak a Stereochrist lemezén. Vinnie Paullal a barbás Hellyeah-koncerten nem sikerült szót váltani, de az vakuemlék, ahogy átvág a nézőkön és rám mosolyog. Őrület. Élmény volt látni, AHOGY dobol, utánozhatatlan a stílusa a mai napig. Irgalmatlan nagy űr maradt a két texasi fenegyerek után. Rexszel egy kedélyes interjú formájában találkoztunk, rém kedves arcnak tűnt, közvetlen, normális figura volt, aki mindent megélt és mindennel tisztában van. Phil Anselmo meg... „Bakancslistás". annyi jót hallottam már személyes találkozásokról shockilag és máshonnan, hogy nagyon várom, hátha szerencsém lesz pár bátortalan szót váltani vele és meglapogatni, hogy köszi az eddigieket és maradj egészséges sokáig. Hát, ez az én személyes Pantera-történetem.

Kedvenc borító: Nos, ebben nem jeleskedtek finoman szólva, feelingesnek mondható a Vulgar, főleg, hogy ebben tényleg semmi kozmetika nincs. Ez egy valódi arconcsapás. A többi kb. rettenetes.

Kedenc dalok, lemezenként:

Kedvenc dal: Cowboys from Hell - ez annyira alapmű és annyira visszahozza a ′90-es évek legelejének a hangulatát, hogy az leírhatatlan.

Amit imádtam zsigerileg imádtam annak idején: Psycho Holiday

Kedvenc dal: Mouth Far War, ebben szintén ott gyökeredzik 1992, és hát megtanultam anno gitározni és irtó büszke voltam magamra.

Amit imádtam zsigerileg: A New Level

Kedvenc dal: Slaughtered

Amit zsigerileg imádtam: Shedding Skin

Kedvenc dal: Living Through Me (Hell's Wrath)

Amit zsigerileg imádtam: Suicide Note, Pt. 2

Kedvenc dal: Goddamn Electric

Amit zsigerileg imádtam: We'll Grind That Axe For A Long Time

Kedvenc klip: Egyértelműen a Domination. Az a fékevesztett energia, ami árad minden képkockájából, óriási hatással volt rám. Olyannyira, hogy már ott „koncertfotóztam″, a tévén Dimebag szólóját valahogy kikockáztam és lefotóztam filmes fényképezőgéppel, mintha koncerten lettem volna.

Draveczki-Ury Ádám

1. Vulgar Display Of Power
2. The Great Southern Trendkill
3. Far Beyond Driven
4. Cowboys From Hell
5. Reinventing The Steel
6. Power Metal
7. Projects In The Jungle
8. I Am The Night
9. Metal Magic

Metal Magic

Az 1983-as debüt több szempontból is szürreális. Egyrészt valahol hajmeresztő, hogy a Pantera első lemezének megjelenése másfél hónappal megelőzte a Metallica Kill 'Em Alljáét. Másodszor: hihetetlen, hogy erre a borítóra 1983-ban, még magánkiadásban is rábólintott valaki, hogy oké, jó lesz, menjen. A legdöbbenetesebb azonban az, hogy a mindössze 17 éves Darrell és a 19 éves Vinnie Paul játékát már itt is simán be lehet azonosítani. Nagyon mást játszottak még és nagyon másképp, mint később, de az alapok már kétségtelenül ott figyelnek ezen a Van Halen-, KISS- és korai Def Leppard-sablonokat felmondó anyagon. A Metal Magic pocsékul szól, Terry Glaze pedig simán rossz énekes volt (ezen nincs mit cizellálni, főleg, hogy később sem lett sokkal jobb), hangulata azonban így is van ennek a lemeznek. Ha olyanom támad, utóbbi atmoszféra miatt néha meg szoktam hallgatni.

Kedvenc dalok: Ride My Rocket, I'll Be Alright, Widowmaker

Projects In The Jungle

Az első három album közül szerintem egyértelműen ez a legjobb. A csapat mindössze egyetlen év leforgása alatt is elvitathatatlanul nagyot lépett előre dalszerzés és hangszerkezelés terén, és ugyan a borító, ha lehet, még a Metal Magicénél is rettenetesebb, itt már tényleg írtak néhány óriási dalt. A hatások persze egyértelműek, de a záró Takin' My Life például jobb hangzással és jobb énekessel simán felvette volna a versenyt a Dokken korabeli legerősebb dalaival, és ebben semmi túlzás nincs. Ha már énekes: negyven év távlatából elég egyértelműen bele lehet látni ebbe a lemezbe, hogy a hangszeresek ki fogják nőni Terry Glaze-t. Dime-nak már akadnak óriási villanásai ezen az anyagon (a Heavy Metal Rules! atomriffje akármilyen korabeli US metal albumon feltűnt volna), és ugyan a hangzás itt is elég fapados, én bizony nem tagadom: ezt a lemezt az elmaradhatatlan egyrésztmásrésztezés meg a kötelező „tény, hogy..., de..." nélkül is kedvelem.

Kedvenc dalok: Like Fire, Heavy Metal Rules!, Takin' My Life

Leggyilkosabb riff: Heavy Metal Rules!

Kedvenc Dime-szóló: Takin' My Life

I Am The Night

A harmadik lemez stílusát tekintve további súlyosodást, erőteljesebb hangzást és még professzionálisabb hangszeres megmozdulásokat hozott. Érdekes módon épp emiatt van sajátosan kettős arcéle: Dime, Vinnie és Rex ekkorra teljesen egyértelműen túlhaladta Terry Glaze-t, aki mintha már nem is találta volna a helyét annyira ezekben a nótákban, mint a korábbiakban. A még mindig gyerekrajz-szerű borítóval megbüntetett I Am The Night ezzel együtt is rendben van annak, ami, de sosem hallgattam különösebben sokat, egyszerűen nem fogtak meg annyira a dalai, mint mondjuk a Projects In The Jungle egynémely archaikusabb, mégis szerethetőbb pillanata.

Kedvenc dalok: Hot 'n' Heavy, Come-On Eyes, Forever Tonight

Power Metal

Ha nagyon akarom, megértem, hogy a Pantera a '90-es években miért nem vállalta fel a Power Metalt. Azt viszont sosem fogom, miért nem rehabilitálták később sem, amikor már senkinek sem zavarhatta volna össze a bandáról alkotott képét. Az első Phil Anselmo-féle lemez ugyanis – minden vadhajtása ellenére – már teljesen nyíltan megelőlegezte a Cowboys From Hellt, zeneileg pedig kifejezetten erős anyag. Még nem durvultak be igazán, ám a Rock The World súlyosan őrlő staccato riffje összekeverhetetlen, mint ahogy az Over And Out thrashes zúzdája is. Sőt, bármilyen nevetségesen hangzik, de még Darrell szexista poénnótája, a P*S*T*88 is védjegyszerű. A Power Metal, a Proud To Be Loud vagy a Hard Ride több mint korrekt amcsi hard rock/metál stílusgyakorlatok, a We'll Meet Againnel pedig megszületett a zenekar első igazi mesterműve, benne Dime első ikonikus szólóbetétjével. Ez bizony a Cemetery Gates egyértelmű elődje, és már elsőre is földbe gyökerezett tőle a lábam, amikor tizenéves fejjel, évek utánjárása után végre sikerült beszereznem kalóz CD-n a lemezt. (Az éveket itt szó szerint éveknek értsd: az eBay előtti érában a Metal Magicet szerintem bolti forgalomban akkor láttam életemben először és utoljára fizikai valóságában, amikor megvettem. Nyilván nem kevés pénzért, természetesen kalózkiadásban, hiszen másmilyen nem is létezik belőlük.)

Kedvenc dalok: Rock The World, We'll Meet Again, Hard Ride

Leggyilkosabb riff: We'll Meet Again

Kedvenc Dime-szóló: We'll Meet Again

Cowboys From Hell

Az új éra kezdőpontja, a lemez, aminek jelentőségéről nem nagyon lehet eleget szót csépelni. A Pantera fogta a '80-as évek minden fogását a műfajban, összefőzte egy üstben a Van Halen-féle hard rockot, a Judas Priest-féle klasszikus heavy metalt, a Metal Church-féle US power metalt meg a Metallica-féle thrasht, majd nyakon öntötte texasi barbecue-szósszal és feltáltalta az Exhorder New Orleans-i pincéjében érlelt bourbonnel. Ezzel pedig máris kész volt A Tökéletes Metálzenekar A '90-es Évekre. A Shattered még simán felfért volna a Power Metalra, mint ahogy kissé visszabutítottabb formában talán a Clash With Reality is, de a címadó dal, a Primal Concrete Sledge, a Domination, a pszichopata riffeléssel kábító Medicine Man, az észveszejtő szólóblokkal megkoronázott The Sleep vagy a The Art Of Shredding már teljesen új korszakot jelölt. A Cemetery Gatestől pedig megálltam a növésben 14 évesen, annyira lenyűgözött, megszámlálhatatlanul sokszor kísértem Darrellt a léggitáron az elsötétített szobában, a végén hídba lemenve Anselmo halfordos sikolyainál. A legszebb, hogy a lemez fénye mit sem kopott, lassan harmincöt év távlatából is tökéletes az egész, ahogy van. Sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: Cemetery Gates, Medicine Man, The Sleep

Leggyilkosabb riff: Psycho Holiday

Kedvenc Dime-szólók: Cowboys From Hell, Cemetery Gates, The Sleep

Vulgar Display Of Power

Tapasztalataim szerint csak az hiszi el, hogy létezik a világon szerelem első látásra, aki maga is átélte, a többiek meg legfeljebb elnézően mosolyognak, ha elkezdi ezt bizonygatni. Talán hasonlóan drasztikus kijelentésnek tűnik, de hidd el: a Vulgar Display Of Power nekem egyetlen hallgatás alatt formálta át véglegesen a zenéről alkotott képemet. Tisztán emlékszem a szituációra is: valami isteni sugallat révén, felületes belehallgatással megvettem a CD-t a Szervita téri Fotexben egy borongós májusi délutánon, aztán hazamentem, és gondoltam, a monstre mateklecke mellett meghallgatom. Mondanom sem kell, hogy utóbbi iránti érdeklődésem körülbelül a Mouth For War tizedik másodpercéig tartott ki, és utána valami különös, egyszerre hihetetlenül felspannolt és álomszerű révületben töltöttem a következő szűk 53 percet. Előtte is pörgettem már az igazán súlyos muzsikákat a Metallicától a Megadethen át a Black Sabbathig, de a Vulgar Display Of Power jelentette a korszakhatárt: miután egyszer végigment az album, onnantól már soha többé nem tudtam úgy zenét hallgatni, mint azelőtt. Fogalmam sincs, élettani szempontból mi lehet ennek a háttere, de az biztos, hogy valamit végleg átkattintott az agyamban, ami aztán azóta is úgy maradt. A Vulgar teljesen egyértelműen a '90-es évek ultimatív metállemeze, nálam pedig onnantól, hogy megismertem, a Pantera lett az abszolút mérce. Pedig amúgy összességében sosem mondtam volna, hogy ők az első számú kedvenceim, „csak″ ott voltak a legnagyobb favoritok között. Mégis: sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: Mouth For War, Rise, Regular People (Conceit)

Leggyilkosabb riff: A New Level

Kedvenc Dime-szólók: Mouth For War, Walk, This Love

Far Beyond Driven

A fentebb említett májusi délután másnapján bevittem kazettára átmásolva a suliba a Vulgart, és a walkmant számról számra körbeadva, sikerült szépen mindenkit saját magamhoz hasonlóan azonnal behülyíteni vele. Így esett, hogy egyik cimborám már ugyanezen a héten megvette az akkori legfrissebb megjelenésnek számító Far Beyond Drivent, szóval ez is nagyon hamar bekerült a verklibe (utána nem sokkal pedig a Cowboys is). Mivel a ′94-es lemez sokkal tüskésebb, durvább és barátságtalanabb a Vulgarnál, bizonyos daloknál kölyökfejjel kellett némi idő, hogy minden részlet a helyére kerüljön, de aztán ez is tinédzserkorom egyik elválaszthatatlan soundtrackje lett. Az I'm Broken például hosszú éveken át az abszolút kedvenc dalomnak számított a csapattól, ám a kötelező közönségetetők – Becoming, 5 Minutes Alone – melletti borulatok között is akadnak mára méltatlanul elfeledett, ám annál jobb, jellegzetesen albumos dalok. A Hard Lines, Sunken Cheeks sabbathos sötétsége, a Shedding Skin kíméletlen, gyilkos súlyossága, a Slaughtered és a Use My 3rd Arm kíméletlen darálása vagy a Throes Of Rejection elképesztő groove-jai például páratlanok. A Planet Caravan pedig gyönyörűen teszi fel a végén a pontot az i-re, szó szerint örökké tudnám hallgatni a végén, ahogy Dime játssza az Iommi-szólót. Sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: Becoming, I'm Broken, Shedding Skin

Leggyilkosabb riff: I′m Broken

Kedvenc Dime-szólók: I'm Broken, Hard Lines, Sunken Cheeks, Shedding Skin (főleg a második)

The Great Southern Trendkill

Ezt az albumot már rajongóként vártam, és szó szerint az agyára mentem a József körúti MCD eladóinak, amikor 1996 tavaszán minden nap bementem suli után hazafelé menet, hogy megjelent-e már. Aztán egyik nap egyszerűen csak ott volt, én pedig először nem is tudtam, mire számítottam, de az biztos, hogy mellbevágó élmény volt bedobni a hifibe a CD-t. Hát még a szüleimnek... Éjsötét súlyosságával, borult durvulatával elsőre is nagyon megütött a lemez, de egyértelmű volt, hogy még a Far Beyond legtüskésebb tételeinél is többet kell hallgatni, mire teljes egészében átfogom. Így is tettem, és azon a nyáron gyakorlatilag minden nap meghallgattam. (A Metallica Loadjával együtt, bizony!) A Trendkillt nem lehet olyan gyakran elővenni, mint a többi Panterát, viszont a hangzást tekintve itt érték el a csúcsot – a '94-es Motley Crue mellett számomra ez minden idők legtökéletesebben megszólaló rock/metál-lemeze –, és sok szempontból zeneileg is ez jelenti a zenitet. Minden végtelen, mélybe rántó depressziója mellett is elképesztő ötletgazdaság, kísérletező kedv hatja át az anyagot, tényleg mindenki csúcsra járatta magát rajta egyénileg (Anselmo például akármelyik hangján is szólal meg, végig egészen elképesztő), illetve a dalokat tekintve is. És persze Dimebag leghatalmasabb szólója is itt hallható – a Floods egyben az örök kedvenc gitárszólóm is a világon. A 10's meg a második-harmadik. Nem tudom, mondtam-e már, de sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: The Great Southern Trendkill, Drag The Waters, Floods

Leggyilkosabb riff: 13 Steps To Nowhere

Kedvenc Dime-szólók: Floods, 10's, The Great Southern Trendkill

Official Live: 101 Proof

A műfaj utolsó nagy koncertlemezeinek egyike. Gyerekként meg sem fordult az ember fejében, hogy nem egyetlen bulin rögzítették, vitt magával az összhatás, és másra sem vágytam, mint egy Pantera-koncertre. A két új dal könnyedebb, oldottabb megközelítése is abszolút bejött, nem volt ellenemre, hogy ismét ebbe az irányba forduljanak. Bár ekkor még senki sem tudta, hogy további három évet kell várni a következő albumra, azt meg főleg nem, hogy nem is lesz utána több... Az áhított koncert mindenesetre összejött 1998 nyarán, ráadásul a Shock! is itt bontott zászlót – erről pár éve minden lényegeset leírtunk, szóval nem megyek bele ismét, feledhetetlen élmény az előző napi dedikálással együtt, pedig saját értékén kezelve azért elég megúszósra vették a bulit. Mindegy. Még ha pusztán zeneileg a tavalyi dupla koncert jobb is volt, legalább akkor, egyszer eljutottak hozzánk az igazi felállásban, és ezt nem lehet túlértékelni, hiszen sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Reinventing The Steel

Az utolsó Pantera-album az egyik oldalról tökéletes: tíz lekerekített, egyéni arcéllel rendelkező, mindenféle sallangtól és felesleges zsírtól mentes szám a korszakalkotó banda összekeverhetetlen stílusában, lehengerlő erővel. Annyira addiktív volt ez a dalközpontú megközelítés, hogy amikor megjelent, hetekig nem is nagyon volt kedvem mást hallgatni, és a mai napig maximálisan pozitív róla a véleményem, ugyanúgy szeretem, mint a korábbiakat. Ugyanakkor azt azért muszáj megjegyeznem, hogy a Reinventing The Steel már nem hozott újdonságot: „csak" letettek az asztalra egy nagyszerű Pantera-lemezt, és ennyi, nem több. Ezen már pont nem találták fel újra az acélt... De ez nem baj, sőt, remekül el tudtam volna viselni utána tőlük három-négyévente egy hasonló megközelítésű és szintű albumot, ha képesek egyben tartani a gépezetet. Ennek hiányában a Reinventing egy hihetetlen lemezes pályafutás záróakkordja, és annak perfekt: leszállóágról még szó sem volt, minden tekintetben méltó a névhez az anyag. A Revolution Is My Name zsíros, ízes témáit például lassan huszonöt év távlatából sem lehet eleget méltatni. Miután lepörgött az album, ma is azt mondom: sosem lesz még egy ilyen perfekt zenekar a műfajban.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: Goddamn Electric, Revolution Is My Name, I'll Cast A Shadow

Leggyilkosabb riff: Revolution Is My Name

Kedvenc Dime-szólók: Yesterday Don′t Mean Shit, Revolution Is My Name, It Makes Them Disappear

Cseke Feri

1. Vulgar Display Of Power (10/10)
2. The Great Southern Trendkill (10/10)
3. Far Beyond Driven (10/10)
4. Cowboys From Hell (10/10)
5. Reinventing The Steel (9/10)
6. I Am The Night (7/10)
7. Power Metal (7/10)
8. Projects In The Jungle (6/10)
9. Metal Magic (6/10)

Metal Magic

Az Anselmo-éra megismerése után utaztam vissza a kezdetekhez, de bárcsak ne tettem volna, hisz alapvetően csalódásként éltem meg a Pantera bemutatkozását. Egy vékonyan megszólaló Judas Priest-kópiát hallottam, gyengusz dalokkal és némi Van Halen-beoltással (Latest Lover, Sad Lover). Terry Glaze énekes fahangja is nagyjából David Lee Roth orgánumához volt hasonló, csak Rothnak azért volt mellette némi karaktere is, illetve az első Iron Maiden-dalnok, szegény Paul Di'Anno hangszíne is ezekben a regiszterekben mozgott, neki viszont meg stílusa volt. Az ekkor 19 éves dobos, Vinnie Paul talán a legerősebb láncszem, Dimebag Darrell később kialakult stílusa viszont még nagyon távoli pont, bár ha belegondolunk, hogy ő itt még csak 16-17 esztendősen gitározik, így ebben az értelemben azért eléggé kitűnik a tehetsége. Akadnak már pofás szólói és rifjjei is például a Widowmakerben, a lehetetlen borítót viszont már biztos benevezték 1983 legnevetségesebbjei közé is.

Pontszám: 6

Kiemelkedő dalok: Widowmaker, Tell Me If You Want It

Projects In The Jungle

Gitárügyileg a helyzet itt már jelentősen javult, értsd ezt úgy, hogy a kissé összefésültebb produkciónak köszönhetően Dimebag tehetsége jobban kidomborodik. Ha fanatikus vagy és esetleg még nem volt szerencséd ehhez a koronghoz, akkor az Out For Blood szólóját és a Blue Lite Turnin' Red instru tételét is ajánlom megsüvegelésre, ahol már tényleg igazi dime-os dolgokat penget a faszi (mármint a 18 éves suhanc). Glaze viszont továbbra is borzalom, hiába vannak ott a fejhangok, akkor is szar: totál egysíkú és baromira felejthető minden amit produkál, klisés és buta dalszövegeivel együtt. Semmit nem ad hozzá az egyébként is gyenge/középszerű nótákhoz, amelyeknél a hasonló stílusban mozgó akkori zenekarok általában jobbakat írtak. Nem meglepő, hogy még itt sem jött össze az igazi áttörés.

Pontszám: 6

Kiemelkedő dalok: Projects In The Jungle, Blue Lite Turnin' Red

I Am The Night

Azt leszámítva, hogy a ′80-as évek imádnivaló szellemisége ezen az anyagon is nagyon ott van, a dalokat és az énekest itt sem érdemes túl nagy dicséretekkel elhalmozni. Ellenben Dime egyre őrületesebb gitározást produkál: a címadó riffje és többrétegű szólisztikus része például nagyon jól eltalált téma, ahogyan a Down Below szólója is. Szerintem a Valhalla riffjei is eszement jók, kár, hogy ez a korai Vince Neil-féle mikiegérhang van felettük. Terrynek viszont ez már a hattyúdala volt, a jövőben nem tartottak tovább igényt semmitmondó stílusára, ámde ettől függetlenül ebből a lemezből már elég sokat eladtak, ahhoz képest, hogy még mindig saját, független kiadónál dolgoztak.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Valhalla, Down Below, I Am The Night

Power Metal

Philip H. Anselmo első ízben a frontemberi poszton. Mondanám, hogy végre egy énekes, aki torokból kiénekli a fejhangokat, ami mindenképpen pozitívum, bár az igazán ütős összképhez még nem elég. Az erős nótákhoz mindenkinek ezer százalékot kellene nyújtani, ami szerintem még mindig nem valósult meg, holott a gitáros iszonyat jó szólókkal kényeztet itt is, azonban riffügyileg például az előző albumot erősebbnek/ötletesebbnek érzem. Vinnie dobjait is benyelte a ′80-as évek végének reverbezése, bár nagyon jólesik a fülnek, hogy a korai, egyre inkább unalomba forduló glam- és hard rock stílust levetkőzték és jóval fémesebben, úgymond power metálosabban próbáltak megdörrenni. Utóbbi jelzőt azért még kéretik a korszak hangzásbeli adottságaihoz mérten kezelni. A We'll Meet Again pedig még akár egy jó dal is lehetne, ha ügyesebben kidolgozzák.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: We'll Meet Again, Power Metal, Rock The World, Down Below

Cowboys From Hell

Nem túlzok azzal, hogy valódi paradigmaváltás történt a Cowboysszal a csapat életében. Darrellnek végre megalkottak egy egyedi, csak rá jellemzően gyilkos soundot, ami egyszerre volt lehengerlően súlyos és azonnal felismerhető, s amire később komplett gitárosgenerációk alapoztak. Igaz, hogy a gitár és a dob maga alá temet mindent, de Rex Brown kontúros mélyei még így is a helyükön vannak, és valószínűleg ez volt az eredeti elképzelés is az egyre bikább megszólalás eléréséhez. A remaszter azért kicsit orvosolta az eredeti verzió túlvezérelt keverését, és ennél már nem lehetett azt állítani, hogy a brutálisan masszív és gitárorientált hangzás bárminek is a kárára ment volna. Az egyre agresszívebb stílusban éneklő Anselmo is tulajdonképpen itt alapozta meg azt az extrém éneklési módszert, amit csakis imádni vagy gyűlölni lehetett, de azért hozzátenném, hogy toronymagasan itt hozta élete legeslegjobb formáját. Egészen elképesztő, hogy micsoda elmebeteg dolgokat művel a hangszálaival az ordibálástól kezdve a klasszikus halfordi magasakig (a Shatteredben, a Cemetery Gatesben és a Medicine Manben miket művel már???), melyeket úgy kombinált össze, hogy tökéletesen illeszkedjenek ezekhez a falakat lebontó nótákhoz, amikkel végre sikerült kilépniük a hagyományos fémzenés berögződésekből is. Orbitálisan nagy kedvencem ez az anyag a mai napig is, gigaerős nótákkal és riffekkel. S ha már riffek: gyakorlatilag a teljes lemez egy riffenciklopédia, ahol olyan eszement témák sorakoznak egymás után, minden egyes tételben, hogy csak kapkodom a fejem. Egyébként is megőrülök a riffekért, gitárosként semmi nem inspirál jobban, úgyhogy Dime nálam itt fénysebességgel katapultált a legnagyobb kedvenceim közé, aki – ha tudatlanul is – már itt megteremtett egy saját stílust. A Cowboys nemcsak lehetetlenül erős lemez, de hivatkozási alap is.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Cemetery Gates, Cowboys From Hell, Domination, Shattered, Primal Concrete Sledge, Medicine Man + az összes többi

Vulgar Display Of Power

A Vulgar volt az első találkozásom a zenekarral, még a szép emlékű kazetta- és CD-cserélgetős időkből, és hát ugye mondanom sem kell, hogy már elsőre is lenyűgözött. Elsősorban persze a gitárjáték, a dalok, az energia meg úgy összességében minden. Anselmót azért kicsit szoknom kellett, azonban idővel bekattant, hogy erre a dühös muzsikára az ő torokszaggató üvöltése passzolt a legjobban. A Cowboyson hallható fejhangokat felváltotta az eszelős ordítozás, amiben minden felgyülemlett feszkó és gyűlölet a hallgató arcában kötött ki. Alapesetben az effajta érzelmi kinyilatkoztatások ijesztőek és menekülésre késztetnek, de beavatott zenehallgatóknak (és zenészeknek) szerintem nem nagyon kell magyaráznom, hogy ez is egyfajta terápia, amivel rengetegen tudnak azonosulni. A világ nagy része is azonosult, mert többek között az akkori média támogatásának köszönhetően végre a Pantera is megkapta a megérdemelt hátszelet. Phil – a mai metalcore-os egysíkú üvöltözőkkel ellentétben – fogós és megjegyezhető témákkal szórta tele a dalokat, amelyekben Dime fölényes magabiztossággal mutatja be nekünk, miképp kell egyszerre izomból és okosan gitározni. Teljesítménye megtermékenyítő hatással volt a súlyos zenéket kedvelőkre, és itt most nem csak valami másodligás zenészekre célzok, hanem olyan saját stílussal rendelkező nevekre is, mint Jeff Loomis, John Petrucci vagy Michael Romeo. A Vulgarral megszületett a groove metal fogalma, és a lemez sok tekintetben a csapat csúcsteljesítménye.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Far Beyond Driven

Ha az előző lemezt thrash és power metallal vegyített groove metalnak nevezzük, akkor a Far Beyond maga A Nagybetűs GROOVE METAL. Itt már befigyeltek a málházós Sabbath-hatások, valamint hangulatában kis mértékben a sludge, a hardcore és a modern metál mocskossága is. A frontember pedig minden korábbinál agresszívebben fröcsögi az arcunkba a felhalmozódott gyűlöletet, s ami ebben a gyalázatos üvöltözésben mégis vonzó tud lenni, az az őszinteség. Simán elhiszem neki, hogy a dalszövegekbe és az énektémákba konvertált sok szarságon ő keresztül is ment. A Pantera-sikersztori is valahol itt járt a csúcsra, illetve a csapaton belüli feszültségek is ekkoriban kezdődtek, de hát ez a popszakma már csak ilyen. Összhatásilag-zeneileg nálam ez is  hatalmas tízpontos alkotás, képtelen vagyok kedvenceket kiválasztani, annyira tökéletes az egész, úgy ahogy van. Még a plágium-ízű riff-lenyúlást egy másik zenekartól is meg tudom bocsátani a gitárosnak (helyes megfejtőink eredeti Dime-pengetőre vethetnek egy pillantást), aki egyébként itt is akkora riffekkel kényeztet, hogy ezeknek is a már említett enciklopédiában a helyük. S szerintem minden Pantera-lemez közül ez dörren meg a legmocskosabban: mintha tíz úthenger menne rajtam keresztül, annyira széttrancsírozva érzem magam a lepörgetése után.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

The Great Southern Trendkill

Ezt a lemezt már csak a kegyetlen borítója miatt is muszáj volt megvenni. A '90-es évek végén, a megjelenésekor frissen-ropogósan csengettem ki érte egy vagyont valamelyik pécsi CD boltban és reméltem, hogy a zenekar ugyanúgy hozza majd rajta mérges-dühös és legőrültebb formáját, mint eddig, és ahogyan az a borítón is látható. Hát nem csalódtam. Az albumot nyitó címadó olyan pusztító betonozással hasította ketté az agyam, hogy még a tapéta szélei is felpöndörödtek. A nagy déli trendgyilkolást pedig egy oly mértékben eltalált, sivatagi porba göngyölt és mocsárba mártogatott southern groove-val zárják le, hogy már itt tudtam: nem volt felesleges pénzkidobás a Pantera legfrissebb anyaga. Az önpusztításban haladó fokozatot elért Anselmo hangja persze már messze nem ugyanaz, mint a Cowboys idején, de most őszintén: illenének ezekre a betegesen mocskos alapokra az áriázva kiénekelt fejhangok? Ugye, hogy nem. Egy biztos: szinte minden tekintetben ez a Pantera leggyilkosabb lemeze. Megszólalásában és hangulatában minden bizonnyal. Dime egyik legőrültebb riffje is itt hallható az énekes Mike Patton-féle elmeroggyant, hisztérikus visításaival fűszerezett War Nerve-ben, vagy a másik, a nyávogós-tremológyilkolós-húrtépős, idegszálakat sem kímélő Suicide Note, Pt. 2-ban, de a hangulatában az özönvizek kegyetlen pusztításait (valamint a súlyosan betépett állapotokat) zenében lefestő Floods is a csapat legszebb pillanatai közé tartozik. Feszültség-levezetéshez a Trendkill az egyik leghatásosabb „gyógyszer".

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: War Nerve, Suicide Note Pt. 2., Floods, Drag The Waters, The Great Southern Trendkill, 10's + az összes többi

Reinventing The Steel

Ekkoriban már túl sok volt a bandán belüli feszkó és a züllés. A Panterának sajnos fel kellett oszlania. Az egyébként olvasztótégelyben edzett, kőkemény hangzás sem olyan forradalmi már, mint a korábbiak, inkább kiegyensúlyozott, az előzőek tökéletes összeolvasztása. Az Acél Újra Feltalálása persze messze nem rossz lemez, nekem nagyon adja, s tulajdonképpen igazi Pantera-esszencia ez is, csak már nem annyira csípőből dühös és veszélyes, mint amennyire egy Pantera lenni szokott. Nem biztos, hogy jót tesz az ösztönösen gyilok témáknak a tökéletesre csiszolás, lehet, hogy jobb veszélyesen hagyni azt, ami tényleg veszélyes. Ha egyben marad ez a csapat, a jövő zenéje is valószínűleg ezen a vonalon folytatódott volna és talán a Megadeth-hez hasonlóan ők is korrekt, de kevésbé izgalmas lemezeket szállítottak volna le. Nem örültem persze, hogy szétszéledt az alakulat, de befejezésnek végül is nem jártunk rosszul a Reinventing The Steellel. Ha nem is a csúcson hagyták abba, de minden tekintetben vállalható anyaggal fejezték be ezt a történetet Rex Brownék.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Hellbound, You've Got To Belong To It, Revolution Is My Name, I'll Cast A Shadow, We'll Grind That Axe For A Long Time

Poszt-Pantera-történések

Diamond Darrell-rajongóként furcsamód nekem az utólagosan megalakult projektek közül sem az Abbott-tesók Damageplanje, sem pedig a Vinnie Paul-féle Hellyeah nem tartozott azok közé, amiket úgy tudtam volna imádni, mint az anyazenekart. Az Anselmo által életre keltett sludge metalban és hardcore-punkban utazó Superjoint Ritual, de még inkább a Down szupergoup, fűtől bűzlő és füstbe temetett (Bury Me In Smoke) tripes, stoner/doom mocska sokkal közelebb állt hozzám. Ezek – ha nem is voltak Pantera-pótlékok – azért könnyen lecsúsztak a torkomon, aztán 2004-ben hidegzuhanyként szembesültünk a lesújtó hírrel: egy meg nem nevezett őrült fegyverének golyói leterítették Dimebag Darrellt a Columbusban koncertező Damageplan klubbuliján, mégpedig John Lennon meggyilkolásának napján, huszonnégy esztendővel később, 2004. december 8-án. S mindez is immár húsz éve... Elképesztő, hogy mennyire gyorsan telik az idő. Olyannyira, hogy arra már nem is emlékszem, hol hallottam először a hírt, csak az rémlik, hogy az akkor megjelent friss Metal Hammer borítóján feszítő Dime-ot percekig bámultam és nem akartam elhinni, hogy ilyesminek még mindig meg szabad történnie, állítólagos civilizált világunkban... Vinnie Paul 14 évvel későbbi halála is szomorú esetként él bennem, de az, hogy egy valódi őstehetségnek olyan tragikusan kellett eltávoznia, mint a fiatalabbik Abbott testvérnek, arra talán még Lennon óta sem volt példa. A tribute-zenekarként és nem túl szerencsés névválasztással jelenleg is működő Pantera neve persze Anselmóval, Rex Brownnal, Zakk Wylde-dal és Charlie Benantével a mai napig jól cseng, ahogy a koncertek hangulatára sem lehet panasz. Sőt, manapság már egyre biztosabb vagyok benne, hogy az Abbott-tesók is áldásukat adnák arra, hogy ebben a formában életben tartják az örökségüket.

Top 20 kedvenc Pantera-riff

1. War Nerve
2. Suicide Note Pt. 2.
3. A New Level
4. 5 Minutes Alone
5. I'm Broken
6. Cowboys From Hell
7. Mouth For War
8. Drag The Waters
9. Fucking Hostile
10. Strenght Beyond Strenght
11. Cemetery Gates
12. Domination
13. Walk
14. Slaughtered
15. Becoming
16. Shattered
17. Medicine Man
18. By Demons Be Driven
19. Primal Concrete Sledge
20. The Great Southern Trendkill
21. +1. 25 Years

Danev György

1. Vulgar Display Of Power / Far Beyond Driven
2. The Great Southern Trendkill
3. Cowboys From Hell
4. Power Metal
5. Reinventing The Steel

Azt a nézetet vallom, hogy az embert a középiskolás évek alatt érik a legerősebb impulzusok, melyek aztán hosszú távon is befolyásolják a szocializációját. A zenei ízlés alakulása sem kivétel ez alól, tizenéves korban elég sok minden eldől ezzel kapcsolatban, a világban éppen uralkodó közízlés, korszellem, urambocsá' trendcsinálás pedig alapvető hatást gyakorol rá. Ahhoz a generációhoz tartozom/tartozunk, amelyik a '90-es évek első felében élte legfogékonyabb időszakát, és egyéb jellemformáló dolgok mellett akkor került istenigazán kapcsolatba a rockkal és a metállal. Ennél fogva nem lehet csodálkozni, hogy az akkori idők uralkodó irányzatai és zászlóvivői, így a Pantera meghatározó szerepet töltött be a zenei identitásom meglelésében. Voltam olyan szerencsés, hogy a korai lemezekkel is ugyanakkor ismerkedtem meg, mint az anselmós korszak műveivel, ezáltal pedig idejekorán teljes képet kaptam a csapat atipikus pályaívéről. Mégsem tartom szerencsésnek az első három lemez szerepeltetését ebben az összeállításban, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyértelmű erényeik ellenére sem lenne jó az almát a körtéhez mérni.

Power Metal

Az első album Phil Anselmóval amolyan átmeneti anyagot rejtett: még magában hordozta a hajmetálos gyökereket, de már nyitott egy súlyosabb irány felé. Érdekesség, hogy a banda és Abbott apuka társproducere az echte hajmetálos Marc Ferrari gitáros volt a Keelből, aki játszott és írt is a korongra, ami valamennyire hallatszott is, mindazonáltal a Power Metal már a címében megmutatta műfaji hovatartozását. Anselmo itt még nem hozta a védjegyszerű ordításait, inkább a Halford-iskola módjára fogalmazta meg az énektémákat, de a hangszeresek is a klasszikmetálos fogások mellett törtek lándzsát. Az eredmény közelített ahhoz a stílushoz, amit a Leatherwolf és a Metal Church képviselt anno, de akadt olyan dal is, az Over And Out, ami egyenesen a Megadeth világát idézte összetettségével (talán Mustaine pont ezt hallván tett ajánlatot Darrellnek '89-ben, ki tudja?). A címadó viszont már a Cowboys előfutára volt, míg a kimért tempójú We'll Meet Again a korai Pantera egyik csúcspontja azzal a vérforralóan zseniális szólóval, árnyaltsága okán pedig nem nehéz belelátni, hogy a Cemetery Gatest is erről a tőről fakasztották két évvel később. Persze akadtak itt zavarbaejtő tételek is, a Ferrarival írt Proud To Be Loud a szikárabb Sunset Strip-bandákra reflektáló jellege hallatán a későbbi Panterán felnőtt hívek számára meghasonulással érhetett fel, a neonfényes billentyűs riff köré épített Hard Ride meg pláne. Ettől függetlenül óriási téma, ha nehezen is összeegyeztethető Anselmóékkal. A Power Metal kordokumentum, érdemes tisztában lenni a mibenlétével, amúgy meg szimplán tök jó kis hallgatnivaló!

Kedvenc dalok: We'll Meet Again, Hard Ride, Over And Out

Cowboys From Hell

Máig nem értem,  miként volt lehetséges akkora kvantumlépést tenni a Power Metal és a Cowboys From Hell között: oké, adott volt egy jó egyéni képességekkel rendelkező négyes, de az égvilágon semmilyen jel nem utalt arra, hogy ezek a harmadvonalban tevékenykedő, a szakma által reménytelennek ítélt vörösnyakú huligánok hosszú évek nyűglődését követően majd az ötödik lemezükkel fogják forgószélként feldúlni a metált, irányt mutatva, újraosztva a lapokat, évtizedes dominanciát kiépítve. A Cowboys azon kevés albumok egyike, ami már a megjelenésekor döbbenetesen újszerűnek és stílusteremtőnek tűnt. Anselmo hardcore- és punkhatásai Darrellék Van Halen-es, klasszikmetálos szellemiségével egészen valószínűtlen elegyet képeztek, a gitáros szaggatott riffelése pedig tényleg felért egy jól irányzott gyomrossal. Amúgy ez a korong még így sem volt annyira kiforrott, mint a későbbi művek, mert hordozott valamennyit a Power Metal beidegződéseiből, valamint a gitárhangzás is merített Terry Date korábbi munkáiból, a megalázó zeneiséget viszont csak az nem hallotta rajta, aki nem akarta. Természetesen a hátborzongatóan kisérteties Cemetery Gates jelentette az első találkozást, a gitárszólójától ma is térdre esem, akárhányszor hallom, de a többivel sem esett nehezemre megbarátkozni. A Domination, a Primal Concrete Sledge és a címadó instant klasszikusok, a szintet pedig a kevésbé ismert témák is simán hozták.

Kedvenc dalok: Cemetery Gates, Domination, Cowboys From Hell, Primal Concrete Sledge

Vulgar Display Of Power

MTV, Headbanger's Ball: csoda, hogy a Walk klipje láttán ismertem meg a Panterát? Nyilván nem. A '90-es évek elején tényleg nehéz lett volna elkerülni a Vulgar húzódalát. Ez a lemez egyértelműen a legkerekebbre csiszolt Pantera-eresztés, tokkal-vonóval a legtökéletesebb anyaguk. No filler, all killer, ahogy szokták mondani az angolszászok, és tényleg: a Mouth For Wartól a Hollow-ig itt nincs tévedés. Úgy egységes, hogy közben baromi változatos, amit a lemez dinamikus dalszerkesztésével jócskán ki is hangsúlyoztak. Hangzás tekintetében is előrelépés volt ez a Cowboyshoz képest, őrületes tere lett az összes hangszernek. Olyan adrenalinlöketet tudott adni a Vulgar, mint semmi más akkoriban, nem véletlen, hogy előszeretettel hallgattam kondizás közben. Sok zenének megvan a maga funkciója, Sade például szexhez elsőrangú, a Vulgar viszont arra született, hogy az ember súlyos vasakat mozgasson a hallgatása közben, na. Emlékszem, '92 körül még a Dream Theater is gyakorta játszadozott koncerteken a By Demons Be Driven riffjével, míg évekkel később Madonna fűzte bele az A New Level riffjét a Hung Upba. Ezeknél beszédesebb szakmai reakciókra, azt hiszem, nem volt szükség annak érzékeltetésére, micsoda respektje lett a bandának elitebb körökben. Az anyag ordítóan definitív mivolta és elképesztő jelentőségteljessége azonban nem mindenkinek jött át: a itthoni Hammer Metallica-párhuzamokat felemlegető kritikája és szerény hétpontos értékelése máig rejtély nekem.

Kedvenc dalok: Fucking Hostile, Rise, Walk, By Demons Be Driven, This Love, Hollow

Far Beyond Driven

1994-ben azt hittük, hogy ennél keményebb, fajsúlyosabb zenét nem lehet létrehozni úgy, hogy a muzikalitás ne sérüljön. Nem létezik. Azóta persze már más megítélés alá esik a Far Beyond Driven, többek között Anselmóék maguk is cáfolták, hogy a brutalitást mint zenei szinonimát nem lehet már fokozni. Mindazonáltal ez a korong még most is elemi erővel taglózza le az embert zsigeri agresszióval elővezetett és pattanásig feszített témáival. A Vulgar mellett mindig ez volt a kedvencem tőlük, igazság szerint ma is képtelen vagyok rangsorolni a kettőt. Az első négy dal fontosságát itt éppúgy nem lehet eléggé hangsúlyozni, mint a Vulgarnál, az eszeveszett Strength Beyond Strength, a minden idők egyik legötletesebb riffjével bevezetett Becoming, a földrengésszerű 5 Minutes Alone és az ős-doomot saját képére formáló I'm Broken nélkül éppúgy elképzelhetetlen lenne egy Pantera best of, mint a mindenkori koncertprogram, szóval nem véletlen, hogy a újjáalakulós turnén is ezekre építettek. Imádnivaló, hogy Eddie Van Halen titkos fegyverét alkalmazva szinte egyik gitárszóló alá sem tettek ritmusgitársávot, amitől még nagyobbat ütnek Dimebag remekei például a I'm Brokenben, a Shedding Skinben vagy a Throes Of Rejectionben. Itt már azért a korszellemnek megfelelően némileg kevesebb volt a szóló, mint a Vulgaron, ahogy a This Love/Hollow-típusú dallamosodásnak sem engedtek teret, leszámítva a Planet Caravan kenderillatú feldolgozását, aminél jobb végszót aligha találhattak volna: a Far Beyond Driven tényleg a '90-es évek Black Sabbathjává tette a Panterát.

Kedvenc dalok: Becoming, 5 Minutes Alone, I'm Broken, Slaughtered, Planet Caravan, Throes Of Rejection

The Great Southern Trendkill

Meglehetősen ambivalens a viszonyom a '96-os lemezzel. Megjelenéskor széthallgattam, aztán ahogy telt az idő, egyre inkább kiszerettem belőle. Később újra jött egy fellángolás, aztán megint hosszú időre félredobtam, e cikk megírása miatt viszont ismét előszedtem, és megint kezd bejönni. Annyi bizonyos, hogy iszonyatosan nyomasztó és depresszív cucc, és így nem egy könnyen kezelhető és szerethető anyag, főleg nekem, aki az árnyék helyett mindig a napsütést választja. Ugyanakkor roppant mély és szövevényes is, a legszerteágazóbb a csapat katalógusában, ami annak is köszönhető, hogy az akusztikus hangszerek minden korábbinál erőteljesebb használatával rendkívül vastag szövetű hangszereléseket valósítottak meg rajta. Huszonnyolc éve birkózunk egymással, hol ő, hol én kerekedek felül, de ez már valószínűleg az idők végezetéig így lesz. Az összes közül a Trendkill az, ami a leginkább kendőzetlenül láttatja Anselmo démonok marcangolta belsőjét, zeneileg pedig a Down egy évvel korábbi mocsárszagú NOLA-ja is rányomta kicsit a bélyegét. Az epikus méreteket öltő Floods esőáztatta témája azzal a földöntúli szólóval nem csupán a lemez csúcspontja volt, hanem a Pantera történetének legfontosabb hét perce, amivel itt csak a másik központi tétel, a Suicide Note kétrészes monstruma vetekedhetett: az első felvonás hipnotikus akkordjai akár Jimmy Page ujjai alól is kigördülhettek volna, tényleg olyan az egész, mintha a Led Zeppelin jammelne az Alice In Chainsszel, a Mötley is próbálkozott hasonlókkal a '94-es anyagon. Gyönyörű pillanata az albumnak, majd ostorcsapásként jön a feketeleves az énekes összeomlását dokumentáló és kábé lidércnyomással felérő, black metalosan károgó második részben, amit soha nem vett be a gyomrom, mindig áttekertem. A grunge-osan depis 10's egy fokkal kevésbé kényelmetlen és feszengős, szintén nem a kedvencem, holott tudom, alapból óriási nóta. Ezzel szemben a Living Through Me mindig is hatalmas favoritom volt az I'm Broken doomos vonalát továbbfejlesztő Drag The Watersszel együtt. A hangzást ezen a lemezen járatták csúcsra, a zeneanyag érettségét a megszólalásban is teljes egészében leképezték. Örök emlék és élmény, hogy kvázi ezen a turnén sikerült elcsípni őket, amikor a Kisstadionban játszottak az újjáalakult Sabbath előtt '98 júniusában. 30 fok, tűző napsütés, atomrészeg Anselmo, szóval felejthetetlen volt!

Kedvenc dalok: Floods, Living Through Me, Suicide Note, Pt. 1, Drag The Waters

Reinventing The Steel

A túlzás nélkül zseniális '97-es koncertanyag stúdiófelvételei okán azt hittem, hogy a Trendkill mérhetetlen durvulása után újra a Vulgar-féle dalközpontúság felé fordulnak majd, a Reinventing The Steel azonban nem sokkal lett barátságosabb elődjénél. A címével ellentétben szó sem volt a fém újbóli feltalálásáról, mi több, ez volt az első olyan Pantera, amin nemhogy nem történt előrelépés, de még az önismétlés is felütötte rút fejét. Szó se róla, halálprofi módon rakták össze, de sosem voltam képes igazán megszeretni: hiányoztak róla az igazán emlékezetes dalok és a dinamikai feloldások, így pedig egy nyomasztó homogén massza lett az egész, amiből alig tudtam befogadni valamit. Akkoriban úgy voltam vele, hogy jobb dolog nem is történhetett volna velük a feloszlásnál, még a Damageplan és a posztumusz Rebel Meets Rebel-kiadvány is jobban tetszett ennél. Persze akkor még nem tudtam, hogy a Panterának soha többé nem lehet majd érdemi folytatása, és tragikus módon örökre befejezetlen történet marad.

Kedvenc dalok: Revolution Is My Name, Hellbound, It Makes Them Disappear

Kiss Gábor

1996-ban még csak 14 éves, kezdő metálos voltam, amikor – már Hammer-vásárlóként – eldöntöttem, hogy minden hónapban megveszem azt a lemezt, ami megnyerte a Hangpróbát. A következő számban aztán a The Great Southern Trendkill végzett az élen, én pedig rohantam a mára sajnos már rég megszűnt MCD zeneáruházba, hogy megvegyem a csörgőkígyós borítóba csomagolt kazettát. Mikor aztán otthon elindítottam, majd összeszartam magam Anselmo lemezt nyitó üvöltésétől, de természetesen azonnal imádtam az egészet. Később aztán, mikor egyik cimborámnak kölcsönadtam a kazit, mondtam is neki, hogy elég halkan szól, úgyhogy jó alaposan tekerje fel a hangerőt, mielőtt elindítja...

Szóval nálam a Trendkill-lel indult a Pantera-imádat, és mind a mai napig kitart, ahogy mind a mai napig ez is a kedvenc albumom tőlük. A Suicide Note, Pt. 2. brutalitása – soha korábban nem hallottam semmi hozzá foghatóan durva cuccot – például annyira lenyűgözött, hogy kimásoltam egy pár perc hosszúságú Reader's Digest reklámkazetta egyik oldalára (a másikra a Jönnek a férgek... címadója került), és ezerszer meghallgattam egymás után. De erre a sorsra jutott a komplett Trendkill is, aminek a szalagját több helyen kellett összecelluxoznom, a sok nyüstöléstől ugyanis több helyen elszakadt.

Két évvel később, 1998. június 3-án ott voltam persze a klasszikus felállás egyetlen itthoni koncertjén is, meg előtte a dedikáláson, szintén az MCD-ben (hol máshol?!), és mind az akkor aláírt Pantera-poszter, mind pedig az egyik jegyirodából a buli után elkunyerált koncertplakát ma is ott lógnak bekeretezve a lakásom falán. Természetesen maga a koncert is hatalmas élmény volt a Helloween és a mindenható Black Sabbath társaságában (a Coal Chambert sosem szerettem), és a mai napig emlékszem rengeteg hozzá kapcsolódó apróságra is. Pontosan megvan, ahogy a már akkor módosult tudatállapotban lévő Phil lendületes, széles mozdulatokkal vés fel egyetlen, hatalmas P betűt a poszteremre és Trendkill kazimra, ahogy az is, ahogy másnap az egri bikavéres üveget lóbálja a színpadon. Meg az, milyen durván összefejeltünk az egyik legjobb barátommal headbangelés közben.

És sajnos ugyanilyen élesen égett az agyamba az a pillanat, amikor az akkor még a Dreyelands kezdeti stádiumával karrierje legelején tartó Horváth András 2004-bn felhívott Dimebag halálhírével. Utolsó éves egyetemista voltam, közben pedig egy belvárosi ügyvédi irodában gyakornokoskodtam, és meló közben kaptam a telefont. Pontosan látom magam előtt az akkori képet: a sarokban lévő íróasztalomat, a szőnyeget és a szoba becsukott, duplaszárnyú, fehér ajtaját. Arra is emlékszem, hogy totál lefagytam. Egész egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy ilyesmi megtörténhet. Meg eleve, az sem volt kérdés, hogy Phil meg az Abbott-tesók kibékülnek majd, a szakítás meg a feloszlás csak pillanatnyi hóbort, annak a bandának ugyanis, ami anno tényleg az egész műfajt meghatározta, egyszerűen muszáj folytatnia. Dimebag halálával természetesen ez az ábránd is szertefoszlott, rocker pályafutásom során pedig ez volt a legelső olyan pillanat, amikor valamely személyes kedvencemet elveszítettem.

Addigra persze már nem csak a Trendkill, de kivétel nélkül az összes anselmós lemez feliratkozott a favoritok közé, és a korai cuccokat is sikerült innen-onnan összevadászni. A Trendkill utáni másik top a Vulgar Display Of Power lett, de ugyanúgy imádtam a Cowboyst meg a Far Beyond Driven A oldalának slágergyűjteményét is. Érdekes viszont, hogy a már rajongóként, epekedve várt Reinventing The Steel elsőre csalódást jelentett, ahogy később a Damageplan is. Bár most is itt van a polcomon, utóbbi lemezt szerintem legalább tizenöt éve nem hallottam, pont Dimebag halálának körülményei miatt. Ha valaki egy balesetben vagy betegség miatt veszíti életét, azt valahogy jobban el tudja fogadni az ember, de ha egy téveszmés elmebeteg öli meg, valamilyen teljesen elbaszott logika mentén, azt nem lehet feldolgozni. Abszolút megértem, hogy Vinnie Pault élete végéig kísértették testvére halálának körülményei, ahogy nyilvánvalóan Rita Haney, Dime párja sem tudott szabadulni soha a történtek súlya alól. Megértem, mert húsz évvel később még én is a hatásuk alatt vagyok.

Szilvás Gergely

Metal Magic / Projects In The Jungle / I Am The Night

A Pantera korai albumaira szokás legyinteni, hogy nincs jelentőségük, és lássuk be, tényleg hajlamosak vagyunk figyelmen kívül is hagyni őket. Mert hát ez a korszak, a glam időszakuk valahol tényleg olyan, mintha egy másik zenekarról beszélnénk. Utóbb ők maguk is tudatosan az ismeretlenben tartották ezeket a korai zsengéket, a valódi rehabilitációt pedig még az internet korszaka sem hozta el. Ahogy a mai napig váratnak magukra a hivatalos újrakiadások is – bár ez esetben hajlamos vagyok hinni, hogy ez valóban soha nem fog megtörténni.

A sztori ismert, ha az Abbott tesók faterja nem épp egy stúdióval keresi a kenyerét, talán nekik is nehezebb lett volna elindítani a karrierjüket, de történetesen épp volt egy kéznél, az öreg meg támogatta is a törekvéseiket. A Metal Magic megjelenésekor szó szerint gyerekek voltak még, Dimebag például még csak 16 éves volt, a többiek is épp kipottyantak a középsuliból, így ténylegesen szárnypróbálgatásokról beszélhetünk, semmint kialakult egyéniségről. Ráadásul itt még sehol Anselmo, Terrence Lee, avagy Terry Glaze magasabb tartományokban élő, dallamos éneke is merőben más. Tapasztalat zéró, csak lelkesedés, bár igaz, utóbb már könnyű belelátni, hogy a tehetség magjai már itt is bimbózó félben voltak. De ez önmagában nem mentette meg őket attól, hogy kiszámítható riffek és utánérzések kövessék egymást a dalokban. A produkciós munka is gyerekcipóben járt még.

A Metal Magic olyan, mintha egy glambe oldott KISS-t hallgatott volna az ember, ahogy egyszer valahol olvastam: mintha a KISS tagjai csődbe mentek volna, de a lemezcég arra kényszerítené őket, hogy ott helyben, mindenféle költségvetési támogatás nélkül dobjanak össze egy azonnali albumot. Ez valahol tökéletesen lefesti a kezdő Panterát. Egy Cowboyst vagy egy Vulgart tekintve nyilván nem is volt a helyén még az egész. A Projects In The Jungle már tett egy óvatos sasszét, amivel elindult a glamtől való fokozatos távolodás, tompítottak picit, és előtérbe helyezték a rockot, de ettől még nem lett kiemelkedő a produkció, a maga idején egy volt csupán a sok hasonszőrű lemez körül, akik a Ratt meg a Mötley Crüe farvizén próbált volna magának is utat találni. A ′80-as évekre jellemző dallamos szólókkal megtűzdelt instrumentális dal azért itt is megvillantotta már Dimebag (avagy glam nevén Diamond) tehetségét.

A folyamat az I Am The Nighton tovább zajlott, ráadásul akkortájt a zenei közeg is változóban volt, és űgy tűnt, ők is ösztönösen próbálnának távolabb lépni az addigra túltelítődött, zsúfolt hajmetál-színtérről. Ez a lemez lett végül Terry Glaze hattyúdala, aki valahogy nem tudott ezekkel a törekvésekkel olyan jól együtt rezonálni. Ezen a ponton tulajdonképp az ő hangja volt leginkább, ami még az addigi vonalhoz kötötte őket, a dalokban itt már inkább Accept meg Judas Priest bujkált, semmint KISS meg Mötley.

Power Metal

Az elkerülhetetlennek tűnő váltás után került a csapatba Anselmo mester, és itt már az album címe sem véletlen, sűrűbb, keményebb, power metalos lemez készült. Az album egyébként annak is ékes bizonyítéka, hogy feltupírozott, hatalmas hajkoronájú Anselmo tényleges, klasszikus értelemben vett énekesként is simán helyt tudott állni. Dalközpontú lemez lett, a riffek sokkal markánsabb hangsúlyt kaptak, és dalszerzés tekintetében is kezdett beérni a dolog. Egyes pontokon egyenesen szinte már a Cowboys-korszak szellemisége is megvillan, a lépésenként fejlődésre meg jó példa az újravett Down Below, ami már az előző lemezen is szerepelt, és tökéletesen bizonyítja, hogy Phil belépésével mennyit erősödött a zenekar. És míg az első három inkább korszakos érdekesség, ez a lemez már a saját lábán álló, kerek album volt. Kifejezetten szeretem is, mai napig emlékszem, milyen boldog voltam, amikor a 2000-es évek derekán, a hajdani Bang Your Head!!! fesztivál CD-marketjében sikerült kitúrnom egy viszonylag emészthető árú példányt.

Cowboys From Hell

A Cowboys volt aztán az a pont, ahol végül tudatosan megújították önmagukat, létrehozva azt a bizonyos, jellegzetes soundot is, ami később azonnal felismerhető védjegyükké vált. Az évtizednyi szakmai tapasztalat itt már megszolgálta magát. Ezzel együtt a Cowboys még nem volt minden ízében végletekig lecsontozott, de egyértelműen tiszta lapot nyitottak, és új kezdetként tekintettek rá – tulajdonképp a legtöbben innen is számítják a zenekart. Különféle stílusok olvadtak itt még egybe, de ahogy a lemez rögtön az elején bekezd a címadóval, az felér egy nyílt üzenettel: ez a Pantera már új úton jár. A power ballada Cemetery Gates talán az egyik ellenpólus, amivel ez a többféle stílus vegyítése alátámasztható, a Shattered meg akár nyílt kapocsak is tekinthető a Power Metal lemezhez. A maga idejében előszeretettel hozták párhzuzamnak a Metallicát is, ami a Justice száraz hangzását tekintve valahol érthető talán, de zeneileg azért a texasiak más úton jártak, jó szívvel senki nem mondhatná rájuk, hogy thrash, inkább valami progresszív súlyosság volt bennük. Itt már Dimebag zsenije is teljes szélességében mutatkozott meg, szerzőként hihetetlen kreatív dolgokkal állt elő, díszítette fel a dalokat, és hát a Rex-Vinnie Paul páros feszessége is tanítani való.

Vulgar Display Of Power

Ha a Cowboys berúgta az ajtót, akkor a Vulgar (ahogy a borítón le is képezték) rendesen oda is vágott. Akkor már ereje teljében tombolt a grunge láz, a Pearl Jam, a Nirvana és társaik voltak az egyeduralkodók, ebbe a közegbe érkezett ez a nyers, velejéig lecsontozott, kőkemény metálalbum, ami így nagyjából mindennel szembement, amit a józan ész (meg a zeneipar) akkor diktált volna. Mivel Terry Date kiválóban bevált az előző lemeznél, most is az ő producerkedése mellett készült az anyag, ezúttal azonban már egymásra hangolódni sem nagyon kellett, ráadásul a zenekar tűpontos, határozott elképzelésekkel is bírt, mind a hangszerelés, mind a megszólalás tekintetében. A zene még feszesebb, még durvább lett, és a Cowboys után jóval homogénebb is. Tulajdonképp itt mutatkozott meg teljes mivoltában a csapatban rejlő valódi erő.

Far Beyond Driven

A Far Beyond számomra egyenes és logikus következménye volt a Vulgarnak. Ők maguk – álllítólag – azt a célt tűzték ki, hogy még annál is súlyosabb és keményebb legyen, de ez aligha volt kivitelezhető. Vagy igen, megítélés kérdése, mindazonáltal a szintet, meg a színvonalat is sikerült tartaniuk, az én olvasatomban pedig ez az albumpáros egyenértékű csúcspontja a karrierjüknek. Ekkor Dimebag még mindig számolatlanul ontotta a gyilkos riffeket, a kreativitásuk csúcsán voltak, viszont nyomokban sem mutatkoztak még a kiégés jelei. Ami igazán durva, hogy a sound terén még előrelépni is sikerült, pedig amit a Vulgarral asztalra tettek, az még mai füllel is a tökéletesség egyik szinonimája.

The Great Southern Trendkill

Az előző két album után a Trendkill számomra jóval sötétebbnek, tüskésebbnek tűnt, talán benne lehetett minden addigi frusztrációjuk, amit talán a népszerűség és az ez által rájuk rótt megfelelési kényszer is hozhatott. És hallgatóként az is, hogy itt nem igazán voltak olyan emblematikus, azonnal kiemelkedő slágerdarabok, mint a 5 Minutes Alone, az I'm Broken vagy mondjuk a Walk. A Drag The Waters áll talán ehhez a legközelebb, ilyenformán. Utóbb már kibogozható, hogy tudatosan igyekeztek elkanyarodni az előző két albumtól. Hangzásban is teltebbek lettek valahol, ugyanakkor zeneileg nekem egy egyben ható album, amit nehezebben bontok dalokra. Valahol a gyeplőn is lazítottak, nem akartak, de lehet nem is nagyon tudtak volna még nyersebb, még druvább irányba lépni.

Official Live: 101 Proof

Ezen a ponton valahol már logikusnak tűnt egy hivatalos élő album kiadása. Szerencsére ezen sikerült is visszaadni, amennyire csak lehetséges, a csapat élő erejét. Akkor persze még nem tudhattuk, hogy egyben egyfajta időhúzó stratégia is lehtett, hátha a drogokkal egyre komolyabb köröket futó Anselmót jó irányba sikerül terelni. Főleg, hogy a végére pakolt két új stúdiófelvétel újra csak remek formát mutatott, amiből a lendületesebb, régisulis ízű I Can't Hide nekem spec nagy favoritom is lett.

Reinventing The Steel

A Trendkill után a másik album, ami hozzám nehezebben férkőzött közel, tulajdonképp magam is nehezen tudnám megfogalmazni, miért. Talán mert itt már nem szembesültünk hatalmas újdonságokkal, és talán egységesen erősnek sem érzem. Zeneileg pedig könnyebben emészthető, hagyományosabb megközelítésű, a hangzás is kiváló, túl sem tolták (ami azt illeti, az egyik legrövidebb lemezük), ugyanakkor a koncertalbum végén lévő új dalok valahol már két évvel korábban irányt mutattak ehhez. Minden benne van, Dimebag zsenije is, de a dalok közel sem olyan emblematikusak.

A Pantera február 3-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Power Trip és a Child Bite társaságában. Részletek itt.