Shock!

Hatalmas köpködés, heves anyázás, gyalázkodás és társai után a végén természetesen ebben az esetben is a papírforma jött be. A Pantera visszahozatala kétesélyes húzásnak tűnt, de mivel zeneileg méltó módon hozták tető alá, meggyőződésem, hogy a jelenlegi turné végeztével el fognak csitulni a negatív előjelű megnyilvánulások. Phil Anselmo, Rex Brown, Zakk Wylde és Charlie Benante Budapesten egy heringezős és egy közel teltházas estén állított emléket a csapat legendáriumának, illetve Dimebag Darrellnek és Vinnie Paulnak – és igen, ez a zenekar nem az a zenekar, nem is lehet ugyanaz, viszont aligha tudtak volna közelebb kerülni a forráshoz az itt nyújtottaknál.

Elöljáróban muszáj pár szót ejtenem a helyszínről, és sajnos abszolút nem pozitív előjellel. Igen, mindenki tudta – a szervezők is –, hogy ennek a koncertnek a Papp Lászlóban lenne a helye, de ez az Európa-liga döntője és kiszolgáló infrastruktúrája miatt ugye nem valósulhatott meg. A Budapest Park valami miatt szintén nem játszott, így maradt a Barba Negra „szabadtere" – itt ugye eredetileg a sokat szidott hodálysátor oldalfalainak kiemeléséről volt szó, vagy legalábbis valami ilyesmiről. Ehhez képest úgy alakult, hogy valamiért csak a hátsó ponyvákat távolították el, magyarul telt ház esetén úgy kell elképzelni a helyzetet, hogy aki nem fér el odabent, az kívülről, hátulról sasol be, netán nézi az extra kivetítőt. A hely máris legendás akusztikájával, hangosítási-hangzási problémáival karöltve ez a megoldás finoman szólva is elég hervasztó. Igen, kétségtelenül jó, hogy van kábé az egykori PeCsa szabadterének megfelelő méretű nyári koncerthelyszín Budapesten, Magyarországon pedig zsigerileg imádjuk a sufnituningos, buherált, rozsdásbiciklis-lyukaslavóros megoldásokat, a nemhogy balkáni, hanem egyenesen szovjet találékonyságot. De azért remélem, a jövőben senki sem találja ki, hogy lehetne itt akár Metallicát is rendezni. Hiszen végül is azt is nézhetik az emberek odakintről, a Szállító utcából a kivetítőkön... Kábé az lenne a következő lépés.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy csak a kötelező panaszkodhatnék beszél belőlem: az első nap koppra teli, hatezer fős sold outja mellett igen nehezen élhető volt a helyszín, odabent szó szerint mozdulni is alig lehetett. Másnap, „csak" valamivel több mint ötezer emberrel már jobb volt a helyzet, de a kedd neccesnek bizonyult, az ideálistól messze eső körülményekkel. Essünk gyorsan túl az új Barba Negra esetében megkerülhetetlen hangzás témáján is: akárcsak az MVM Dome-nál a Mötley/Leppard-buli esetében, itt sem volt mindegy, ki hol áll, de egyértelmű, hogy az első estén akadtak hiányosságok ezen a téren. A keverő mögött, ahol lecövekeltem – ilyen tömegnyomorban helyet változtatni közben fizikailag is csak bajosan lehetett –, a rendezői jobbon élvezhetően, ám kissé kásásan szólt a főattrakció, a hátrébb álló ismerősök viszont mind kongó, ótvarosan szar megszólalásra panaszkodtak, aminek elsősorban a gyorsabb dalok méregfoga esett áldozatul. Szerdára mindez igen sokat javult, igaz, akkor jóval előrébb is álltam: a második estén szerintem körülbelül kihozták a hely adottságaiból, amit lehetett, és kifejezetten ütősen dörrent meg minden. Úgy hallottam, a hátsóbb régiókban is jobbnak bizonyult a sound, mint az első napon.

A bemelegítés hálás feladatát két magyar csapat kapta. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha Pantera, akkor Vörös Attila valamilyen formában megkerülhetetlen lesz, így a Live Life Hard kapott lehetőséget az első estén, soraiban a szintén ezer formációból ismerős Takács Jozzyval, Geröly Matyival, Lisztmajer Ádámmal és Partos Bencével. A zene itt kissé más fazonú, mint amit az ember talán várna ezektől az arcoktól: ha nagyon le akarom egyszerűsíteni az ábrát, nu metalos ízekkel, de az Attilára és Jozzyra jellemző csavarokkal nyomott modern, groove-os cucc hol hip-hopos, hol üvöltős, hol dallamos énekkel. A banda feszessége impozáns, így, első élő találkozásra viszont nekem nem annyira jöttek át, bár a bemelegítő szerepre mindenesetre alkalmasnak bizonyultak. Ugyanez a második bulit nyitó Teeth Marksra is áll, soraiban szintén sok ismerőssel: Áron András, Makkai László, Kókai Barnabás és Kaldenekker Ferenc bandája a Live Life Harddal ellentétben egy fokkal old schoolabb, death metalos és sludge-os elemekkel is felpimpelt muzsikát tol, az intenzitás itt is maximálisan passzolt ráhangolódásnak. Attiláékhoz képest ugyanakkor rosszabbul szóltak, amit főleg a gyorsabb, tuka-tukás témák szenvedtek meg, ráadásul Apinál akadt némi gitárgikszer is a műsor végéhez közeledve. Barnabás intenzív rohangászását, mániákus vetődéseit ugyanakkor jó volt nézni.

Szinte napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt játszott először és utoljára Budapesten a Pantera. Az a buli természetesen legendás, de ahogy öt éve, a visszaemlékezésemben is írtam, helyiértékén kezelve azért ANNYIRA nem volt jó, azt leszámítva, hogy végre itt voltak. Akkor még nem volt egyértelmű, de utólag kiderült, hogy a '90-es évek legfontosabb metálcsapata nagyjából abban az időszakban fordult rá a végromlásba vezető lejtőre, és ugyan a hangszeresek elképesztő feszessége meg az ittlétük miatti eufória simán elvitte a koncertet, a maximális intenzitástól már távol állt a gépezet. Utána pedig mind tudjuk, hogyan végződtek a dolgok – ennek megfelelően szerintem senki sem fogadott volna rá, hogy látjuk még ezt a logót a koncertszínpadokon. Mégis így alakult, és aki a végletes kommentháborúk, gyalázkodások, sírrablózások után eljött a két buli valamelyikére, aligha bánta meg. Teljesen egyértelműen az érintettek is tisztában voltak vele, hogy amennyiben meglépik ezt a nagy lépést, egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak réseket a pajzson. És lehetőleg senki se becsülje le ennek kockázatát. Mert igen, a mérleg egyik serpenyőjében valóban ott a nagy lóvé, az arénakoncertes szint meg a fesztiválheadlineri státusz. Ha viszont nem lenne egyben a sztori, simán a hibátlan örökség látná kárát ennek az egész mutatványnak, Dimebag és Vinnie emlékének meggyalázásáról már nem is beszélve.

Márpedig a Pantera abszolút biztosra ment ezen a téren. Egyéb tekintetben meg talán kicsit túl is kompenzálnak. Pár napig ugye ez a turné is hajszálon függött a német meg osztrák zöldek túlmozgásos betiltósdija miatt, szóval sok forog kockán – a konföderációs zászlók elvétele a közönségtől talán érthető, hiszen az ezekről készített fotókat véres kardként lehetne utána körbehordozni az amerikai metáloldalakon, az meg senkinek sem hiányzik. Phil Anselmo sokszor megégette már magát a meggondolatlan hülyeségeivel, több hibalehetősége nem nagyon van, főleg így, hogy most tényleg mindenki rájuk figyel. Ha viszont igaz, amit kommentben nálunk is jeleztek, miszerint ilyen motívumokat ábrázoló pólókban érkező embereket be sem engedtek a bulira, az azért elég erős túlzásnak tűnik nekem. Húsz éve még zenekarok egész sora alkalmazta ezeket az ábrákat, nekem is volt konföderációs logós, hivatalos Pantera-pólóm, pedig nem vagyok a Ku Klux Klan tagja, és igen, azóta sokat változott a világ, de egyrészt Európa nem Amerika, másrészt mondjuk a Hazárd megye lordjaiban sem érzem szükségét kiblőrözni a zászlót a kocsin utólag. Mert az teljesen oké, hogy a jövőbeli verziókra – ha lesznek – már nem rakják fel, a kettő viszont nem ugyanaz. Örök és parttalan vita megnyitva, zárójel bezárva.

És akkor a lényeg: a megújult Pantera zeneileg egészen parádés formát mutatott mindkét este. Tavaly nyáron, az Official Live klasszikban még én is kétségeimet fejeztem ki, megfelelő lesz-e ez a személyi összetétel, de már az első dél-amerikai videókon is látszott, hogy feleslegesen károgtam. Élőben pedig tényleg mindent elsöprőnek bizonyult az élmény, és aki ott volt, szinte bizonyosan maradéktalanul meggyőzte a zenekar. Ami a két régi tagot illeti, Rex kapcsán nyilván sosem merülhettek fel kérdések, a basszer mindig is betonbiztos alapembernek számított, most is tökéletesen hozta a jellegzetes basszusfutamokat az intenzív színpadi mozgással együtt. De Philt is nagyon összerakták: annyi hátprobléma és műtét után így, 55 éves fejjel nyilván nem szakad ketté az ugrálásban, hangilag viszont maximálisan beletett mindent a buliba. Persze spórol is, ahol lehet, de okosan csinálja: amit kitol magából, az ott van a szeren, még a nagy ordítások is jól mentek neki. A lelazult, pozitív, higgadt kiállás pedig igencsak éles ellentétben áll a '98-as bulira két üveg borral felsétáló, hőzöngős redneck alteregójával szemben. Vicces bónusz volt, ahogy kis szőnyegén végig mezítláb sétálgatva, rágózva vezényelte a koncertet – az ember önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy figyelte.

A két póttagot illetően Zakk Wylde-nál sejteni lehetett, hogy nem fog szégyent vallani Dime halhatatlan témáival. Mint előéletéből is várható volt, persze a doomos, sabbathos témák fekszenek neki leginkább a repertoárból (I'm Broken, 5 Minutes Alone), szorosan mögöttük a groove-os, staccato zúzdákkal (A New Level, Yesterday Don't Mean Shit, Walk), és a thrashes gyorsulások (Strength Beyond Strength, Use My Third Arm) állnak neki kézre legkevésbé. De utóbbi is relatív, összességében minden a legnagyobb rendben volt. A szólókat nyilván a saját képére alakította, amin lehet éppen vitázni, csak nem érdemes: egy ilyen kaliberű arc esetében, aki önállóan is több mint harminc éve márkanév a színtéren, elég furcsa lenne, ha mindenütt szolgaian ragaszkodna az eredeti verziókhoz. Bár utóbbira is akadt azért példa, mert a This Love-ot vagy a Walkot szinte egy az egyben nyomja. Sőt, érdekes volt megfigyelni, hogy a két estén is másképp közelített egyes témákhoz: egyik kedvenc Dime-szólóm az I'm Brokenben például érezhetően eltért kedden és szerdán, de mindkétszer remekül működött. Zakk ráadásul pontosan érezte, hogy miről szól ez a poszt néhai jóbarátja helyén. Végig alázatosan, csakis a játékra összpontosítva hozta a témákat, eszében sem volt villogni, extra reflektorfényt követelni magának.

A nagy meglepetésember ugyanakkor ezzel együtt is Charlie Benante, aki legutóbbi találkozásunk alkalmával az Anthraxben elég rendesen alulteljesített. Itt ehhez képest egészen megalázó tökéletességgel hozta Vinnie Paul témáit, és ha nem tudnám, amit sajnos tudok, bizony simán elhittem volna, hogy az idősebbik Abbott tesó ül a cucc mögött... Pedig ezek a dalok lényegesen fifikásabbak a dobtémák terén az Anthrax szintén nem bárgyú repertoárjánál, szóval a franc sem érti ezt. Mindenesetre amikor Charlie az A New Level – Mouth For War – Strength Beyond Strength nyitótriász utáni Becoming legendásan beteg és kiüthetetlen-kitaposhatatlan témáit is maradéktalanul hozta, virtuálisan fejet hajtottam előtte. Megszenvedett amúgy Vinnie ritmusaival, láthatóan sokat kivesz belőle ez az egész, de csakis maximális elismerést érdemel ezért a teljesítményért. És mivel ugye ő is, Zakk is a tesók cuccaival, beállításaival, technikusaival nyomul ezen a turnén, a zenekar is a lehető legautentikusabban szólalt meg.

A dalválasztásokat illetően egy efféle turnén a biztos recept a legjobb, így aztán egy lehetséges greatest hits programot tolt a zenekar pár kuriózummal. A fentebb már említett kihagyhatatlan alapművek mellé ennek megfelelően befért minden idők legszélsőségesebb Pantera-témája, a Suicide Note Pt. II, a második estén előkapták az említett Use My Third Armot, és igen, hatásvadász, de kifejezetten megindító volt a Cemetery Gates intrójával, Dime- és Vinnie-háttérvetítéssel elnyomott Planet Caravan is. Nincs okom kétségbe vonni, hogy nekik is sokat jelent ez az egész. Csúcspontokról nem nagyon van értelme elemzésekbe bonyolódni: a Fucking Hostile, az első estén Csihar Attilával megerősített Walk vagy a műsorzáró Cowboys From Hell generációs alapművek, ennek megfelelő fogadtatásban részesültek odalent.

Ugyanakkor még ehhez képest is volt valami megfoghatatlan érzelmi többlet ebben az egészben, mindkét buli egészen sajátos hangulatban zajlott. A jelenlévők egy része nyilván már csak életkori okokból sem láthatta soha az igazi Panterát, így mintha éveken-évtizedeken át elnyomott energiák szabadultak volna fel a nézőtéren az egytől egyig klasszikus dalokra. Nem túlzás, tényleg elementáris, barátian euforikus volt végig a légkör, hatalmas, fülsiketítő együtténeklésekkel, spontán kialakuló, gigantikus moshpitekkel a nézőtér minden fertályán, ez pedig láthatóan a csapatot sem hagyta érintetlenül. Márpedig ahogy Phil az első, majd főleg az egy fokozattal még forróbb, még bensőségesebb hangulatú második este végén hálálkodott, annak láttán senkinek sem lehetnek kétségei: nekik is baromi fontosak ezek a koncertek. És nemcsak azért, mert kaszálnak velük (ami tény), hanem mert talán megadják az illúziót Anselmónak és kisebb mértékben Rexnek, hogy helyre tesznek bizonyos dolgokat, amiket a tesók életében sajnos nem sikerült.

Túlmagyarázom? Lehet, de igazából nem hinném: ahogy Phil a második estén csak állt ott, és láthatóan teljesen megilletődve, meghatódva, könnyeivel küszködve nézte a közönséget, hogy aztán a végén már Rex terelje ki a deszkákról, az bizony minden szónál többet elárult. Eleve plusz ráadás is csak nálunk volt: a Use My Third Arm szerdán eredetileg a keddi Yesterday Don't Mean Shit helyére került volna be, de aztán akkora ovációval ünnepelték őket, hogy spontán módon végül utóbbit is beszúrták a második estén. A kattant dél-amerikai közönségek után nem kis elismerés a magyar rajongóknak, hogy mi kaptunk eddig egyedüli bónuszt...

Sokakban voltak/vannak kérdőjelek ezzel az egész visszatéréssel kapcsolatosan, még csak azt sem mondom, hogy nincs alapja némelyiknek. De az a több mint tízezer ember, aki eljött ezen a két estén megünnepelni minden idők egyik, ha nem „A″ legtökéletesebb metálbandájának örökségét, garantáltan úgy távozott, hogy ennél méltóbb módon tényleg nem lehetne emléket állítani ennek a csapatnak. Aki pedig otthon maradt, tényleg életre szóló élményt hagyott ki.