Shock!

Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1998. június 3-án a Kisstadionban koncertezett a Black Sabbath, a Pantera, a Helloween és a Coal Chamber. A hazai metaltörténelem egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye mára legendává nemesült, és rárakódott egy nagy adag mitikus por is: utólag egyértelmű, hogy a körülmények lehettek volna sokkal jobbak, talán egyes zenekarok is, ám akkoriban ezzel senki sem törődött, simán csak örültünk, hogy megvalósulhatott Magyarországon egy ilyen rangos minifesztivál. Amely egyben a Shock! zászlóbontásául is szolgált.

Aki akkortájt vagy később született, azzal elég nehezen lehetne érzékeltetni, mennyire másképp működött minden a zeneiparban és a koncertpiacon – és ezen belül konkrétan a magyar koncertpiacon – két évtizeddel ezelőtt, mint manapság. Ha 1998 ebből a szempontból már nem is a hőskort jelentette, annyi bizonyos, hogy a súlyosabb vonal ebben az időszakban pörgött fel igazán. Miközben a korábbi időszakban alig tartottak nemzetközi klubbulikat Magyarországon, és egy kézen meg lehetett számolni, hány nagyobb külföldi csapat jutott el hozzánk egy évben, '98 elejére hirtelen egészen brutálisan felpörögtek a dolgok, méghozzá szinte a semmiből. Emiatt lelkes zenefanatikusként azon kaptuk magunkat, hogy azelőtt ismeretlen módon szelektálni kell a koncertek között: a szezont Jimmy Page és Robert Plant nyitotta februárban, majd egy rövid, párhónapos időszakon belül megfordult Budapesten a D.R.I., a Cannibal Corpse, az Overkill és a Nevermore, a Manowar, a Dream Theater, a Motörhead, a Deep Purple, ősszel pedig az Iced Earth / Sentenced páros, a Slayer és az akkor még tökéletesen ismeretlen System Of A Down kettőse, illetve a Hammerfall zárta a sort. Az év legrangosabb metal-koncerteseménye azonban egyértelműen a Black Sabbath, a Pantera, a Helloween és a Coal Chamber jelenése volt a Kisstadionban június 3-án.

Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de utóbbi bulit eredetileg 1997 augusztusára tervezték, konkrét dátuma is volt (olyannyira, hogy még a HVG egy, a hazai fesztiválpiaccal foglalkozó cikkében is megemlítették, hogy lesz). Valami, természetesen Ozzy Osbourne-ék érdekkörében felmerült ok miatt ez a verzió végül meghiúsult, a tervezett európai kört a következő évre halasztották. Sosem fogjuk megtudni, rosszul jártunk-e ezzel vagy sem, de sanszos, hogy a '97-es line-up még erősebb lett volna, az eredeti változat ugyanis az azévi nyáron az Egyesült Államokban brutális sikert aratott OzzFest komplett európai áthozataláról szólt, és a főattrakció mellett a Pantera, a Marilyn Manson, a Type O Negative és a Fear Factory bizonyosan szerepelt volna az itteni csomagban is. Végül az amerikai leosztásból „csak" a Sabbath, a Pantera és a Coal Chamber maradt, meg persze a Kisstadion, mint egyetlen, akkoriban egy hasonló esemény nyári lebonyolítására alkalmasnak tűnő helyszín. Az eleinte még hirdetett, a plakátokon, illetve a korai jegyeken is szereplő nyitófellépő, a Neurosis pedig végül valamiért nem jutott el hozzánk.

A koncertre 4000 forintba került a belépő, ami akkori viszonyok között nem számított olcsónak, de egy ilyen csomagért különösebben drágának sem. Főleg, ha azt vesszük, mennyire ótvar helyen tartották a bulit, a Kisstadion ugyanis akkoriban már valami egészen elképesztően rossz állapotban volt. Összehasonlításképp: előző ősszel a Megadeth-t 3700-ért, Page-et és Plantet 3000-ért, a Dream Theatert pedig 3300-ért lehetett megnézni. Ennek ellenére – talán ez is furcsa lehet – messze nem volt teltház a megfelelő infrastruktúra nélküli, rettenetes akusztikájú betonteknőben: hivatalos adatokat sem akkor, sem azóta nem hallottam, de ránézésre valahol harmad- és félház között lehetett a vége, ami papíron nem hat éppen ösztönzőleg a hangulatra, mint ahogy a 40 fokos, fülledt forróság sem a tűző nappal. Viszont a bulit övező általános izgalom feledtette az emberrel ezeket a kellemetlen járulékos tényezőket, meg hát ugye 17 évesen semmi ilyesmivel nem foglalkozol. A Pantera és a Coal Chamber előző este dedikált is Budapesten, Phil Anselmóék a Nyugati téri MCD-ben, Dez Fafaráék pedig a József körútiban. Csak előbbin voltam, de azóta is feledhetetlen élmény: még az aktuális igazgatói intőmet is aláírattam velük a Vulgar Display Of Power borítója mellett. Nem csoda, hogy lázas izgalomban, euforikus hangulatban vártuk a koncertet.

A zenekarokról nem írok bővebben, hiszen itt a korabeli beszámoló is. A Coal Chamber akkoriban még nagyon fiatal csapatnak számított, emlékeim szerint a Loco klipet leszámítva itt találkoztam velük először, de ennek ellenére meggyőzőnek bizonyultak. A Better Than Raw lemezzel az Andi Deris-korszak legjobb és legsikeresebb albumát turnéztató Helloween kicsit kilógott a mezőnyből, de minden túlzás nélkül állati jól nyomták, még ha nem is szóltak túl fényesen. A Pantera soha azelőtt és soha azután nem járt erre, így fanatikus rajongóként hatalmas élmény volt látni őket, de már akkor, jóval kisebb koncertjáró rutinnal is nyilvánvalónak tűnt, hogy lazára vették a dolgot. Nem egyedül nálunk egyébként: az akkori európai turnéról több hasonló beszámolót is lehetett olvasni, még az akkor legrangosabb kontinentális metalfesztnek számító Dynamo headlineri pozíciójában is hakni-üzemmódban tolták. Anselmo két üveg borral sétált ki a színpadra, és ugyan a hangszeresek fölényes tudása simán elvitte a hátán a dolgot, valójában nem erőltették meg magukat túlságosan. Philnek ráadásul a közönség sem igazán tetszett, aminek többször is hangot adott („you headbang like it's nineteen-eighty-fuckin'-four"). Viszont a kiéheztetett nézősereg így is kajálta őket, a meglepetésszerűen előkapott The Number Of The Beast bevezetővel pedig még az idősebb, kizárólag a főattrakcióra érkezett arcokat is talpra állították. A végén pedig jött a Black Sabbath, a Magyarországra elsőként eljutott Ozzy Osbourne-nal a fronton, és Vinny Appice-vel a dobok mögött. Utóbbi ténnyel – mint mondtam, még más világot éltünk... – csak a helyszínen szembesültünk, előzetesen mindenki Bill Wardra számított, ő azonban egészségügyi problémái miatt kihagyni kényszerült a turnét. Ezzel együtt a Black Sabbath jött, látott és győzött a klasszikusokból álló műsorral, kiváló formában játszottak, és a dögmelegben, csatakosra tombolva Ozzy mániákus vízágyúzása is életmentőnek bizonyult. Sőt, még a színpad felső állványzatába is építettek vízcsöveket.

Természetesen nem véletlenül emlékezünk meg így, külön is erről a koncertről, hiszen a Valentin Szilvia, Tátrai Emese és Bakó Csaba által megalapított ős-Shock! is ezen a jeles eseményen bontott zászlót, és az év őszén kiadott első nyomtatott szám központi anyagai – a fentebb linkelt beszámoló, egy Helloween- és egy Coal Chamber-interjú – is itt készültek. Az átfutás mai szemmel nyilván nevetségesen hosszúnak tűnik, de akkoriban így működtek a dolgok. Kis túlzással tehát azt is ráfoghatjuk, hogy mi is ma vagyunk húszévesek. Nagy önünneplésekre ugyanakkor eddig sem álltunk meg, és most sem fogunk, simán csak ráfordulunk a következő húszasra. Remélhetőleg továbbra is velünk tartotok!