Shock!

Mit ne mondjak, minimum egy hónappal a koncert előtt már olyan szinten be voltam sózva (mert végre láthatom egyik legnagyobb kedvenceimet), hogy szinte nem is tudtam mást hallgatni előtte, mint Slayert. Az új album isteni dalait is betéve tudtam, mire elérkezett a NAGY NAP.

Az előzenekar itthon sajnos nem a Sepultura, hanem az amerikai/örmény System Of A Down volt. A fazonok a mai divatnak megfelelően extrém-meghökkentő külsővel szántották fel a színpadot és ennek megfelelően kellően beteges, durva muzsikával szórakoztatták a nagyérdeműt. Érdekes pillanatokat okozott, mikor keleties dallamokat csempésztek a dalokba, mely némi egyéni ízt adott az extrém-durvulatnak. Nem voltak rosszak, szívesen meghallgatnám az albumukat is.

Némi átszerelés után lassacskán füstbe burkolózott az egész színpad - annyira, hogy még a színpad előtt másfél méterről is alig lehetett kivenni a zenészeket pár szám erejéig - vörös és sötétkék fény pásztázott, megszólalt a gyomromban kalapáló intro ágyúlövés formájában és felcsendültek a Bitter Peace hangjai. Slayer. Maga volt az eksztázis, látni és hallani a MESTEREKET. Szünet nélkül folytatták az őrületet a Death's Headdel. Kerry King megdöbbentően megvastagodott, úgy nézett ki mint egy pici gonosz varázsló ezzel a szakállkölteménnyel, a fél oldalát beborító nonfiguratív tetkók pedig szinte földöntúlivá tették a riffelgető "királyt". Ő éppen nem éppen az a közönséggel kommunikáló fajta, ritkán nézett fel a húrokból a koncert alatt. Paul Bostaph méltó Dave Lombardo helyére - ezt most már nem vitathatja el tőle senki. Eszméletlen miket dobolt a fickó, egy pillanatot sem lankadva! Araya pedig egyre hosszabb hajjal, szokásos kis fekete pólóban üvöltötte a brutális szövegeket. Nem bárgyúskodott, olyan hajpörgetéseket csapott, hogy példát lehet venni róla a fiataloknak. Aranyos volt, ahogy egy-egy sor elordítása között csak mosolygott egyet nagy szerényen. Nem sokat konferált, akkor is csak pár másodpercig a lihegését lehetett hallani, majd halkan megköszönte, hogy megvettük az új lemezt, meg, hogy eljöttünk a koncertre... Ilyen egy ember ő.

A buli végig magas hőfokon izzott, ami nem is lehetett másképp, hiszen ilyen nóták szólaltak meg, mint pl.: Chemical Warfare, Gemini (!), Dead Skin Mask, South Of Heaven, Reign In Blood, Evil Has No Boundaries (!!), In The Name Of God, Stain Of Mind, Scrum, Seasons In The Abyss, War Ensemble, stb, stb. Szinte az összes kedvencemet eljátszották, sorban jöttek a nagyobbnál-nagyobb adrenalinbombák. A hangzás is remek volt, a gitárok akkora súllyal zúztak, hogy alig hittem a fülemnek. Ráadásul minden hajszálam külön rezgett, olyan mélyeket nyomtak a hangfalak. A King/Hanneman duónál agresszívabb párost nem nagyon lehet találni, beteg szólóik külön élvezetet nyújtottak. Rég láttam ilyen hatásos fénytechnikát, mint amilyen aznap este a PeCsában villogott. Igaz, hogy sokszor inkább csak sejteni lehetett, hogy a színpadon tartózkodnak a mészárosok, viszont a brutális és mindent felülmúlóan agresszív zenéjükhöz páratlan élményt nyújtott a vörös fényben úszó füstös színpad.

A ráadásblokkban az egyik legnagyobb kedvencem a Mandatory Suicide szólalt meg először - azt hittem plafonig ugrok, mikor meghallottam -, majd az Angel Of Death zárta ezt e felejthetetlen - és nagyon rövid! - estét. Ezek után tonnányi pengetőt szórtak ki a zenészek a közönségnek, nekem csak hab volt a tortán, hogy ennek ellenére Mr. Araya kisétált a színpad szélére és nagy vigyorogva a kezembe nyomott egyet. Jessz!

Nagyon remélem, hogy most nem 4 évet kell várni egy következő Slayer bulira, mert lehengerlőek voltak, az új albumuk gyilkos, és ők mindig a csúcson lesznek! SLAYER RULEZ FOREVER!!!!