Kb. 10 éve vártam arra, hogy a New York-i underground legenda elsöprő erejével végre élőben is találkozhassam; s lőn. Az már csak hab volt a jó nagy, ízletes tortán, hogy a zseniális Sanctuary nem kevésbé zseniális utódja, a Nevermore is rácsatlakozott Blitzék európai turnéjára. Ez ám a szép este...
E két nagy favoritom színpad-szántása előtt a veterán arcokból álló német Angel Dustra hárult a bemelegítés feladata. Nem tudtam, mit várjak a '80-a években két lemezt is kiadott, később feloszlott, és most újra létező power/speed brigádtól, de be kell vallanom, kellemes meglepetést okoztak. Valami olyasmi zenét képzelj el, mintha a klasszikus Helloweent összemixelnéd a késői Metal Church-csel, és mindehhez hozzáadnál egy billentyűt. Elég nagy lendülettel kezdtek, de igazán akkor zártam őket a szívembe, amikor hibátlanul(!!), a gitár- és billentyűszólók tökéletes interpretálásával egyszer csak elnyomták a Rainbow zseniális Spotlight Kid c. nótáját. A saját dalaik is elég jók voltak, alaposan befűtötték a terem hangulatát; pedig egyébként veterán ősrockeren kívül láthatólag nem nagyon ismerte őket senki. Ennek ellenére vastapsot kaptak, sikerült a maguk oldalára állítani a közönséget. (Csak a billentyűs fancsali képét és a basszeros borzalmas fazonját tudnám feledni!)
A németek sem voltak rosszak, de a Csoda tulajdonképpen utánuk következett, két felvonásban. Amikor a hihetetlenül hosszú hajakat felvonultató Nevermore felment a színpadra és a húrok közé csapott a csapat, megállt a levegő a teremben. A jelenlévőkkel együtt én is leesett állal bámultam a hihetetlenül komplex témákat csuklóból kirázó öttagú csapatot. Egyszerűen hihetetlen volt! Az a ritmusszekció... Aztán az első döbbenet elmúltával egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Warrel Dane előtt a második sorban küzdök tiszta erőből az életemért. Aki ismer, az tudja, hogy nálam ez mekkora szó... Szerencsére a hangzás is pengén be lett lőve, zsibbasztó erővel, de kristálytisztán szólt a cucc, úgyhogy a roppant összetett témák minden egyes rezdülését gondtalanul élvezhettük. Óriási volt hallani olyan tuti nótákat, mint pl. a Silent Hedges/Double Dare, a Tiananmen Man, a két új nóta, vagy a Diary Of A Madman Ozzytól. (Bizony, ezt is elnyomták!) Az elképesztően profi műsorból egyedül csak azt hiányoltam, hogy sem az első lemezről, sem a kettes Sanctuaryről nem játszottak semmit. Pedig mekkorát zúzhattunk volna egy Future Tense-re vagy egy Communionre!! Na mindegy, ettől függetlenül hatalmas volt a Nevermore - remélem, visszajönnek még Magyarországra!
Már Jim Sheppardék műsora után is elégedetten távozhattam volna, de még hátra volt az aznapra rendelt fő műsorszám, a jó öreg Overkill. Amikor az intro után az It Lives képében bevitte a zenekar az első jobbegyenest, mindenki kettőt lépett hátrafelé, annyira intenzíven dörrent meg a cájg. Rajtam is lobogott az alsógatya, mit tagadjam... Aztán amikor megtaláltam a földön a leesett államat, és visszacsattintottam a helyére, egyből rohantam is vissza a színpad elé egy jó kis zúzásra. Hihetetlen energia szabadult fel olyan nóták képében, mint a Battle, a Genocya, a Coma (állat!), az Elimination vagy az ős-klasszikus Rotten To The Core. Aki azt hiszi, hogy a Machine Headnél, a Sepunál meg a Fear Factory-nál kezdődik a súlyosság, az nyugodtan hallgassa meg mondjuk a Horrorscope albumot, és utána disszidáljon. Blitzék muzsikája simán van olyan intenzív, mint a fent felsorolt csapatoké. Bizony.
Hiába a veterán életkor, a brigád minden tagja teljes erőbedobással küzdött a színpadon. Nem tudom Blitz napi hány órát áztathatja magát formalinnal teli fürdőkádban; valószínűleg jó sokat, ui. hihetetlen kondícióban van most is, jottányit sem változott a 10 évvel ezelőtti fotókhoz képest. Mindent beleadott a színpadi munkába, a harmadik nóta után már úgy nézett ki, mint akit leborítottak egy dézsa vízzel. A többiek sem tétlenkedtek, az biztos, de Blitz vitte a hátán a bulit. Az a fickó a színpadra született!
Amúgy a program a csapat súlyosabb, húzós és brutkó dalaira épült, nem volt mosolygás. A Promises-típusú power líraik ezúttal elmaradtak, szigorúság volt és súlyosság. A zenekar minden korszaka fel lett vonultatva egyébként, egyedül az I Hear Blackről nem nyomattak semmit (pedig azért a Spiritual Void vagy a Weight Of The World igazán belefért volna). Még az olyan korai nóták, mint a Rotten To The Core vagy a Wrecking Crew is hihetetlen súllyal dörrentek meg, nem is beszélve a modernebb hangvételű újabb szerzeményekről. Aki ismeri az Overkill lemezeket, az tudja, hogy a csapat motorját a gőzmozdonyerejű ritmusszekció adja, erre röfög rá a két riffgyáros gitáros, és ezt fejeli meg Blitz a maga egyedi, senkire sem hasonlítható hangja. Hiába sújtotta sok tagcsere a bandát az évek során, a lendület cseppet sem lohadt le. Erre volt jó példa ez a koncert is. Iszonyú erővel húzott a D.D. Verni/Tim Mallare ritmusszekció, szakítottak Joe Comeau és Sebastian Marino tonnás riffjei, Blitz pedig a tüdejét is kiüvöltötte. A bő másfél órát az elmaradhatatlan Fuck You! zárta, meg persze Blitz fejesugrása a tömegbe. Óriási hangulatú buli volt, az tuti! Utána két napig rekedt voltam, egy hétig fájt a nyakam, és azóta minden nap hallgatok Overkillt.
Konklúzió: a metal NEM halott, az Overkill zseniális, akinek pedig minimum a nyaka nem mozdul be a muzsikájuktól, az nemcsak süket, de hülye is! Uff, beszéltem.
