Shock!

Saját hülyeségemnek köszönhetően a Brainstorm első másfél nótájáról lemaradtam, pedig a német power metalosok irgalmatlan nagy bulit nyomtak. Azért a lényeget így is elcsíptem, szerencsére. A Vicious Rumors-, Metal Church-, brit metal-gyökerekkel rendelkező brigádról ki nem találtam volna, hogy németek, sem a zene, sem a fazon alapján.

Olyan lazasággal nyomatták a többnyire közepesen gyors témákat, mint ahogy azt az amcsi power bandáknál már megszokhattuk. Germános darabosságnak nyoma sem volt. Repkedtek a hajak, a zenészek kétméteres terpeszben húzták a headbangelésnek-valót. Az élő teljesítmény, és az Unholy albumon hallható muzsika egyaránt azt sugallja, hogy a Brainstormról még hallani fogunk.

Viszont az amcsi Wicked Angel borzalmas volt. A felállás a következőképpen festett: 1 db cingár, de szénné varrt, ronda énekes, 2 db ZZ TOP-korosztályú, pocakos alak (basszgitár ill. billentyűk), 1 db szőke kiscsaj (gitár, nulla tudással), 1 dobos, plusz egy szólógitáros. Egyedül ez utóbbi tag nézett ki normálisan, és ő nem is játszott rosszul. Korrekt gitárszólóktól viszont még egy nóta sem lesz jó. A muzsika egyébként brit típusú heavy metal próbált lenni úgy a ’80-’82. körüli időszak játékszabályai szerint, de a kliséket (szegecses bőrcuccok, miegymás) leszámítva, fogós riffek és énekdallamok hiányában, ez nem nagyon sikerült. A feldolgozásként eljátszott Smoke On The Water világítótoronyként emelkedett ki a jellegtelen dalok masszájából.

Schmidt Péter

A finn Sentencedre már jóval többen gyűltek a színpad elé, mint a Wicked Angelre, ami azt hiszem érthető is. A srácok roppant fiatalok, viszont sokkal érettebb zenét készítettek, mint jó néhány pályatársuk. A műsor gerincét természetesen a friss album dalai adták, melyek közé beleszőttek néhányat a Downról és egyet az Amokról is. Ville Laihiala énekesnek - mint ahogy az interjúban is utalt rá - le nem tagadhatóan nagy kedvence a búgó hangú Type O főnök, ami a külsőségekben, gesztusokban mutatkozott meg - bár van még mit fejlődnie izomilag a srácnak. A hangja viszont hozta a lemezen hallottakat. A csapat többi tagja is megbízhatóan játszott, szerencsére látványban sem bárgyúskodtak, lobogtak a hajak, igazán feelinges bulit nyomtak északi "rokonaink". A Rain Comes Falling Downban még Ville is gitárt ragadott - ennek ellenére mégsem sikerült tökéletesen visszaadni azt a lemezen hallható atmoszférát, amely e dalt ott igencsak körbeburkolja. A legnagyobb ováció azonban nem a saját nótáikra, hanem a Maiden Trooperjére indult be. Mondjuk ez nekem annyira nem jött be (bár azt azért elismerem, hogy profin játszott), pláne azért, mert most hirtelen most mindenki a true gyökereit kutatja a divatnak megfelelően. Utánuk következett az Iced Earth, kiknek hangosításától a koncert végén teljesen megsüketültem, annyira túlvezérelték, viszont látványban és zeneileg felejthetetlen élményt nyújtottak.

Valentin Szilvia

Már ennyiért is megérte volna eljönni, de hátravolt még a “feketeleves”, a floridai Iced Earth álomszerű power metal koncertje. A Jon Schaffer gitáros/agytröszt vezette kvintett olyan bulit adott, hogy tátva maradt a szám. Az még hagyján, hogy a csapat jól fest a színpadon, meg hogy kristálytisztán szólt a motyó, mert az egy dolog. De azok a NÓTÁK…!!! Még most is beleborsódzik a hátam, ha visszagondolok a bulira. A program gerincét a két utolsó album dalai adták, de azért az első két korongról is játszottak ezt-azt ízelítő gyanánt. (Mondjuk azt nem értem, hogy a Stormridert miért Jon énekelte, de mindegy.) Régebben sokan kritizálták az Iced Earth élő teljesítményét, de szerintem hibátlan volt a produkció. Óramű-pontossággal játszott a brigád, és szinte izzott a színpad a tagok lelkesedésétől és hitétől. Ha van csapat, amelyik nem műanyag, akkor az az Iced Earth! Látvány szempontjából mindenképpen Matthew Barlow énekes viszi a prímet a bandában. Derékig érő vörös sörényével, Messiás-szerű megjelenésével igazi power metal frontemberként tevékenykedett a színpadon. És hát ugye, a hangja… na, az sem mindennapi. Ami a lemezeken elhangzik a torkából, az itt is egy az egyben hallható volt, legyen szó oroszlánerejű üvöltésről, vagy sztratoszférát megjáró sikolyokról.

Igazából a koncert előtt némileg kételkedtem abban, hogy ennyire lemez-hűen vissza tudja-e adni az albumon hallható összes énekhangot, de szerencsére a félelmem alaptalannak bizonyult. Káprázatos a fickó, a jövő egyik meghatározó színpadi egyénisége lehet. De ugyanez vonatkozik a zenekarra is. Ha jól kamatoztatják istenadta tehetségüket, és ha a kiadó tisztességesen mögéjük áll, akkor ebből még akármi is lehet. Az érzelmektől átfűtött lírától a középtempós power málházáson át a thrash-es zúzásokig mindent bedobott a csapat, ami a tarisznyájukban volt. Számomra az olyan dalok jelentették a csúcsot, mint az I Died For You, a Melancholy (Holy Martyr), a Dark Saga, a rajongókhoz írt Blessed Are You, vagy a teljes egészében eljátszott húszperces Something Wicked-trilógia. Még órákig ecsetelhetném a káprázatos koncert monumentumait, de nem szaporítom tovább a szót. Aki ott volt, tudja, miről beszélek; aki pedig otthon maradt, majd eljön legközelebb. Iced Earth Rules!

Schmidt Péter