Mára mintha két frakcióra szakadtak volna a szerzők a science fiction irodalomban. Ott vannak egyrészt azok az írók, akik valójában nyúlfarknyi hosszúságú sztorikból szövik regénysorozataikat, mintha csak a Burger King vagy épp a Marvel irodalmi megfelelőjét akarnák felépíteni. Másrészt, a spektrum túlfelén ott terpeszkednek azon szerzők, akik ugyan ritkán merészkednek el a duológia, esetleg trilógia berkeibe, inkább az egy történet/könyv formátumban hisznek. Ők viszont képtelenek megnyesni a drága sztorit és szívüknek kedves, ám túl népes karakterparkjukat, ami rendszerint olyan hosszú regényeket eredményez, hogy az embernek már attól elmegy a kedve az elolvasásuktól, ha rápillant egy-egy ilyen könyvszörnyetegre. Persze, kinek mi az ízlése, és mekkora pofonokat hajlandó elviselni. A magam részéről jó ideje hiányolom a zsánerből az egészséges terjedelmet. Elsőre talán szőrszálhasogatónak tűnhet ez, de csakúgy, mint egy zenei album hosszából, úgy egy regény vastagságából is rengeteg minden leszűrhető. Például az, hogy a horatiusi „aurea mediocritas" alapelv egyáltalán nem hülyeség.