Shock!

Mára mintha két frakcióra szakadtak volna a szerzők a science fiction irodalomban. Ott vannak egyrészt azok az írók, akik valójában nyúlfarknyi hosszúságú sztorikból szövik regénysorozataikat, mintha csak a Burger King vagy épp a Marvel irodalmi megfelelőjét akarnák felépíteni. Másrészt, a spektrum túlfelén ott terpeszkednek azon szerzők, akik ugyan ritkán merészkednek el a duológia, esetleg trilógia berkeibe, inkább az egy történet/könyv formátumban hisznek. Ők viszont képtelenek megnyesni a drága sztorit és szívüknek kedves, ám túl népes karakterparkjukat, ami rendszerint olyan hosszú regényeket eredményez, hogy az embernek már attól elmegy a kedve az elolvasásuktól, ha rápillant egy-egy ilyen könyvszörnyetegre. Persze, kinek mi az ízlése, és mekkora pofonokat hajlandó elviselni. A magam részéről jó ideje hiányolom a zsánerből az egészséges terjedelmet. Elsőre talán szőrszálhasogatónak tűnhet ez, de csakúgy, mint egy zenei album hosszából, úgy egy regény vastagságából is rengeteg minden leszűrhető. Például az, hogy a horatiusi „aurea mediocritas" alapelv egyáltalán nem hülyeség.

Tom Sweterlitsch tudja ezt, és második regényénél döbbenetesen profin alkalmazta is. A Letűnt világok a maga háromszázötven oldalával némileg ki is lóg a könyvesboltok sci-fi felhozatalából, de szerencsére nem csak e téren kiemelkedő a mű. Rég olvastam már ennyire kompakt, kerek regényt, ahol ilyen alaposan szerkesztette meg a szerző a sztorit. Aranyszabály a fikcióírásnál, hogy minden olyan jelenetet és karaktert ki kell irtani, amely nélkül a történet nem omlik össze. A Letűnt világokban nemhogy ilyen jelenet vagy szereplő nincs, de Sweterlitsch ezt a szabályt egyenesen a mondatokra is alkalmazta, aminek eredményeként végig száz százalékos összpontosítást igényel a könyv olvasása. Szinte minden mondatban akad valami apróság, valami nyom, utalás, amiból végül egy elsőre igencsak komplex, és a gondolkodást próbára tevő kirakósjáték áll össze. És talán ez a regény legnagyobb erőssége; végig megdolgoztatja az agytekervényeket, viszont a sorozatos megértések és felismerések miatt, akár egy drogos, akinek a gondolkodás a kábítószere, egyre csak loholunk tovább és tovább ebben a szédítő zsánermelanzs-erdőben, és hol döbbenten, hol pedig elégedetten habzsoljuk az újabb és újabb fordulatokat.

A regény letisztult, akár a Reign In Blood vagy a Human, prózája szikár és sallangmentes, modhatni modern, viszont a főtémára való folyamatos reflektálás miatt egyáltalán nem primitív. A lényegretörő fogalmazásmód itt azonban szükséges is, mivel a Letűnt világok egyfajta érdekes kísérlet is arra, hogy összeházasítsa az olyan stílusokat, mint az időutazós sci-fi, az NCIS-féle krimi és a horror, vagyis bőven akad itt alapanyag ahhoz, hogy az öncélú, csúnya szóval élve szépirodalmias prózát feleslegessé tegye. Ennek megfelelően a történetről úgy jó, ha semmit sem tudunk előzetesen – sőt, talán még jobb, ha a fülszöveget is elkerüljük. Elég annyi a könyvről, hogy az időutazás rizikós témáját eredeti módon kezeli, a nyomozós részek két lábbal állnak a realitás szilárd talaján, enyhe skandináv krimis hangulatot tükrözve, a horror-elemek pedig nyomasztó légkört vonnak az egyébként sem verőfényes történet köré. A főszereplő, Shannon Moss ugyan nyomozó, mégsem az a sablonkemény karakter, amit a stílusban is egyre dominánsabb, újhullámos feminista trendek diktálnának: sokkal inkább esendő és roppant tragikus sorsú ember, akit nem a jelvénye vagy a fegyvere tesz határozottá, hanem a kitartása, amivel időn és téren át ide-oda utazva küzd az igazságért.

És persze, mivel a regényt idehaza az Agave adta ki, a külcsín mellett sem lehet szó nélkül elsuhanni. A keményfedeles kiadás méltó a könyvhöz, a borító pedig szebb, mint az eredetié, noha kicsit tán spoileres, bár ez csak akkor tudatosul, amikor elolvastuk a regényt. Így tökéletesen illeszkedik is abba a sokdimenziós puzzle-ba, amit a Letűnt világok jelent.