Shock!

Ryan Reynolds nem egy Deadpool-rajongó filmsztár, vagy egy színész, aki Deadpoolt alakítja, hanem maga Deadpool – ez már a két évvel ezelőtti első film láttán is a napnál világosabb volt, és azóta, ha lehet, még egyértelműbb. Noha a széria a kezdéshez képest elszenvedett egy rendezőváltást, a második rész összességében nem különbözik lényegesen a felvezetéstől: ugyanazt a totális anarchiát, non-stop trágárságot és véres viccelődést kapjuk bő száz percben, mint legutóbb, megspékelve pár új szereplővel.

Noha Hollywoodban ma már nem nagyon mernek kockáztatni, néha mégis a legváratlanabb húzások jönnek be. Ugyan ki hitte volna, hogy a Fox mindössze 58 millió dollárból forgatott, szó szerint sem embert, sem Istent nem tisztelő képregény-akcióvígjátéka csaknem 800 milliót termel a kasszáknál, és ezzel minden idők legsikeresebb R-besorolású, azaz 17-es karikásan korhatáros filmje lesz? Igazság szerint nem is igazán értem, hogyan nem kavart nagyobb botrányokat napjainkban Wade Wilson abszolút nem-píszí figurája így, hogy a szélesebb nyilvánosság elé lépett a képregényfüzetek lapjairól, de néha tényleg történnek még csodák... Az pedig egy percig sem lehetett kérdéses, hogy nem utoljára láttuk a nagypofájú, pszichotikus zsoldost a mozivásznon.

Ahogy nézem, megoszlanak a vélemények azt illetően, miként viszonyul a második rész az elsőhöz – nyilván lehet ideológiát gyártani ehhez is, mint mindenhez, sokan meg is teszik, de ha valahol nincs ennek értelme, hát az pont Deadpool esete. Noha Tim Miller inkább a döglött ló ütlegehatodik Terminatort választotta, és a John Wicket jegyző David Leitch került a rendezői székbe, valójában most is a saját maga által megszemélyesített figurát minden másodpercben keblére ölelő Ryan Reynolds víziója érvényesült – vagyis Deadpool pont olyan, mint legutóbb, az meg, hogy éppen kit lő fejbe, vagy kit küld el a legmocskosabb módon az anyjába, valljuk be, voltaképpen teljesen másodlagos. A film kőegyszerű sztorija is épp olyan jelzésértékű csak, mint legutóbb, a reflektorfény úgyis a folyamatosan, megállás nélkül pofázó főhősre vetül szinte végig. Mindebbe a non-stop bazmegezés, a kifelé dumálás és idióta viccelődés is ugyanúgy beletartozik, mint a szerelmi szál, ami most már az elején kap egy nagy csavart (a poszt-kredit szekcióban meg egy még nagyobbat, de ezt majd mindenki megnézi a saját szemével, szerintem óriási és nagyon deadpoolos húzás). Fárasztó és sok? Persze, hogy az. A maga nemében rendszerben van és magával ragadja az embert? Maradéktalanul.

Az első részhez képest talán az a legnagyobb eltérés, hogy Deadpool ezúttal kap maga mellé alájátszó embereket is X-Force-ként, akik aztán persze egészen máshogy jönnek ki ebből az egészből, mint azt a néző várná egy efféle moziban, de ez nem baj, sőt. A Deadpool a negyedik fal áttörése (azaz a néző bevonása), a maximum maximumára pörgetett ordenáréságok, a popkulturális utalások és hasonlók mellett éppen ezektől a lépésektől nem tipikus képregényfilm. Josh „Thanos″ Brolin Kábele mindenesetre pont olyan menő, mint előzetesen sejteni lehetett, ebben a jövőre nézve is komoly tartalékok rejlenek, és nyilvánvalóan a Zazie Beetz által alakított Domino filmes pályafutását is csak megalapozni hivatott a mostani bemutatkozás.

Természetesen fejtegethetném én is sokezer karakteren át, hogy mit miként lehetett volna hatékonyabban kiaknázni, mélyíteni, felszínesíteni satöbbi-satöbbi, de ez itt az a hely, ahol bizonyosan nem fogom ezt megtenni. Egyfelől tény, hogy nem üt minden poén – én azonban már az első részt nézve is éreztem néha úgy, hogy ez itt erőltetett volt, túlzás volt, vagy simán csak nem kellett volna. Másfelől viszont a magam részéről nem gondolom túlzottan melodramatikusnak a filmet, és tegyük hozzá: aki szerint a 2016-os Deadpoolban sem volt más, csak testnedvektől fröcsögő beszólások és snittek, az valószínűleg ott sem figyelt oda kellően. Az akciójelenetek pedig ezúttal is fölényesek, a börtönkamionos üldözés például legalább annyira odavág, mint az első rész nyitó autós gyilkolászósdija, de jól működnek a látványosan kötélen rángatva repülős bunyók is. Az egyik, előzetesen titokban tartott, de a filmben felbukkanó X-rosszfiú (akinek a kilétét nem spoilerezem el) CGI-megvalósítása viszont kifejezetten kellemetlen és béna.

A Deadpool 2 pedig emellett természetesen továbbra is Reynolds jutalomjátéka, még a maszk mögül is ordít, hogy a kanadai fickó mennyire élvezi ezt a bohóckodó hentelést. Ezt a figurát tényleg mintha csak arra találták volna ki, hogy ő keltse életre. Brolinnal pedig remélhetőleg legközelebb még több közös jelenetet kapnak, mert bőven rejlik még tartalék ebben a kettősben. Viszont egyelőre csak feltételes módban indokolt beszélni erről az egészről, mert mire esedékes lenne a harmadik rész vagy a helyette/mellette betervezett X-Force, már realizálódik majd a Disney foxos bevásárlása, így Reynolds és társai alighanem Kevin Feigével alkudozhatnak majd arról, miként passzintható bele Deadpool a Marvel Cinematic Universe-be. Vagy Bob Igerrel arról, egyáltalán elbír-e a Disney családbarát imázsa egy olyan frencsájzt, ahol tényleg percenként záporoznak a káromkodások meg a testrészek.

Még egy párhuzam az első részhez: az ezúttal is elég gyenge magyar fordítás – az egyébként általam is igen sokra becsült – Nagy Ervin szinkronjával együtt hol sima ripaccsá, hol faék telepi tahóvá silányítja Deadpoolt, így aki teheti, mindenképpen felirattal vagy eredeti nyelven nézze meg a filmet. Brad Pitt cameója pedig a filmtörténet legfeelingesebb cameóinak egyike, csak figyelj oda, nehogy elmulaszd.