Shock!

Lehet elege bárkinek a szuperhősképregény-filmekből, a Bosszúállók: Végtelen háború akkor is az évtized kettes számú blockbuster-eseménye Az ébredő Erő után, így aztán igazából teljesen lényegtelen, ki mit ír vagy mond róla. A Marvel Studios által Hollywoodban korábban nem létezett minta alapján felhúzott, egységes moziuniverzum tizenkilencedik darabjában tíz év építkezése csúcsosodik ki: élménynek, látványosságnak valóban elképesztően grandiózus és példa nélküli vállalkozásról beszélünk, ám a film egyértelmű hibái is pont ebből fakadnak. Mint ahogyan azt sejteni is lehetett. Ráadásul ez még csak a sztori első fele, szóval az ábra egyelőre nem is teljes. Spoilermentes kritikánk.

A Marvel Studios agytrösztjét és főguruját, Kevin Feigét gyakran Hollywood megújítójaként emlegetik, amiben sok igazság rejlik, bár most már elég egyértelműen látszik: az a fajta filmes univerzum, amelynek 2008-ban, az egyes Vasemberrel lerakta az alapjait, ebben a formában, ilyen méretben csak és kizárólag itt működik. A hasonló kezdeményezések – legyen szó a Warner egységes DC-folyamáról vagy a Universal máris elkaszált szörnyes kísérletéről – egyelőre nem nagyon akarnak úgy beindulni, mint azt a gyártók várták, szóval a Feige által megálmodott modell egyelőre egymagában hasít, és nem is látszik lassítani. Mindennek csúcsa pedig – ahogy azt hosszú évek óta tudjuk – a Végtelen háború, illetve egyelőre cím nélküli, jövő tavasszal érkező folytatása. Ha valaki esetleg nem tudná, mind a tizennyolc korábbi film ezt a végkifejletet készítette elő az alapsztorik mögött, a háttérben végighúzódó rejtett vagy nem is annyira rejtett szálakkal, utalásokkal, szó szerint minden ide futott ki. A kísérlet különlegessége persze épp abban rejlett, hogy akit mindez hidegen hagyott vagy nem érdekelt, annak akár egyáltalán nem kellett foglalkoznia ezekkel a hol nyíltan az arcunkba tolt, hol csak a figyelmesebbeknek feltűnő elemekkel.

Az első és legfontosabb, hogy a Végtelen háborúval ennek vége. Nem állítom, hogy betéve kell tudni tíz év előzményeit a film megtekintéséhez, a maradéktalan élvezethez viszont bizonyosan szükséges némi előképzettség. No persze nem azért, mert a sztori annyira bonyolult, hogy enélkül érthetetlen lenne: sokkal inkább az ennek az oka, hogy a karakterek bemutatásával, a közöttük lévő dinamika boncolgatásával Joe Russo és Anthony Russo filmje már gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkozik. És végső soron miért is tennék, ugye: ezt a leckét korábban már felmondta a stúdió tizennyolcszor két órában, pont ez lenne a fentebb említett modell lényege. Mint ahogy a Marvel iskolateremtő, nagy képregény-crossoverei sem azzal törődtek, hogy elmagyarázzák, miért válik Bruce Banner néha üvöltő, tomboló zöld szörnyeteggé, vagy hogy pontosan min is különbözött össze Tony Stark és Steve Rogers, úgy a filmes változat sem babrál ilyesmivel, alapnak veszi, hogy ezekkel az elemekkel nagyjából mindenki képben van. Szóval ha nem is az összes felvezetést, de minimum a Bosszúállók két eddigi részét, A Galaxis őrzői első darabját, illetve közvetlenebb előzményként az Amerika Kapitány: Polgárháborút és a Thor: Ragnarököt azért mindenképpen ajánlom megnézni vagy felfrissíteni, mielőtt valaki beül a moziba a Végtelen háborúra. Aki nem így tesz, az vagy folyamatosan kérdezgetni fogja a mellette ülőt, vagy szimplán felszínesnek, netán egy minden eddiginél nagyobbra szabott, de azért elég tipikus CGI-romboláspornónak látja majd ezt az egészet. Vagyis tényleg érdemes elvégezni a házi feladatot a teljes élmény érdekében.

A történetet természetesen nem fogom elspoilerezni itt, a lényeg annyi, hogy a két Bosszúállók stáblista utáni jeleneteiben, illetve A Galaxis őrzőiben röviden belengetett intergalaktikus mániákus, Thanos nekiindul megszerezni az univerzum legerősebb varázstárgyainak számító végtelen köveket, és mivel ezek közül kettő eleve a Földön van – egy Dr. Strange nyakában, egy pedig Vízió homlokában –, természetszerűen szembekerül a hivatalosan feloszlott Bosszúállókkal. Közben pedig keresztezi Peter Quill és csapata útját is, akik így szintén bekerülnek a régóta húzódó végjátékba. A film csak nagyon csontváz-szerűen, szabadon variálva és átváltoztatva adaptálja Jim Starlin magyarul is megjelent, klasszikus képregényeit, amelyek alapján készült: ennek éppúgy akadnak praktikusságból fakadó, technikai, illetve – figurahasználati szempontból – jogi okai, de Thanos motivációit tekintve, meg úgy összességében is jó irányt vettek a készítők az írott-rajzolt alapokhoz képest. Ennél többet tényleg nem mondok, bár ikonikus szkeccseket, beállításokat természetesen azért átmentettek a mozivászonra, méghozzá nagyon szépen.

A film tehát in medias res startol ott, ahol a hármas Thor befejeződött, és 149 perces játékideje alatt gyakorlatilag egy pillanatra sem engedélyez pihenőt. Mivel Russóék pár kivétellel gyakorlatilag mindenkit játékba hoznak, aki az elmúlt évtized folyamán kiemelt szerepet játszott a Marvel Cinematic Universe-ben, értelemszerűen nemcsak magyarázni, leállni meg lélekelemezni nincs idő, de valahol el is kell helyezni a sakktáblán az összes figurát. Noha Feige és sleppje nem nagyon nyúlt eddig mellé a szériában – bár nyilván akadnak azért a többihez képest gyengébb eresztések is a tizennyolc film között –, nem tagadom, bőven akadtak kétségeim, hogy sikerülhet-e mindezt értelmesen és hatásosan megvalósítani. A válasz igen: a készítők több jól elhatárolt, egymástól külön futó, direktben nem is feltétlenül összecsavarodó szálra és teamre bontották a szereplőket. Ezt máshogy aligha lehetett volna megoldani, és ebben a formában működik is a dolog. Az eltérő helyszíneken, eltérő főhősökkel vitt blokkoknak köszönhetően ráadásul a filmben gyakorlatilag tényleg nincs egyetlen percnyi üresjárat sem, és a Russo-tesóknak sikerült elkerülniük, amibe Joss Whedon például belesétált az Ultron korával: nem válik széttöredezetté, elaprózottá a végeredmény, hanem épp ellenkezőleg, roppant gördülékeny.

Épp ebből a hullámvasút-jellegű töménységből fakad, hogy Russóék megpróbálták valahogy kiegyensúlyozni az egyes szálakat. Ezért aztán Thanos őrült, kozmikus ökoterrorista motivációival, népirtó bolygópusztításaival, két lánya tragédiáival és a bosszúhadjáratra induló, megtört Thorral szemben ott van A Galaxis őrzőiből és a Ragnarökből ismert könnyed, idétlen tónus is. Nem vagyok a lazáskodás esküdt ellensége, értem is, hogy muszáj volt valahogy ellensúlyozni a Bosszúállók Waterloo-ját, hiszen mégsem Zack Snyder éjsötétre vett DC-mozijairól beszélünk. Viszont érzésem szerint itt-ott határozottan sok a poénkodásból a nagy drámázás közepette, ráadásul Őrző-vonalon nem is ül egyformán minden tréfa – akkor már sokkal hatásosabbra sikerültek Tony Stark, azaz Robert Downey Jr., illetve Dr. Strange, azaz Benedict Cumberbatch évődései, netán a Bruce Banner, vagyis Mark Ruffalo szokásos félszeg szerencsétlenkedéséből fakadó gegek.

Mindenkire persze nem juthat egyforma játékidő: Chris Evans szakállas-morózus Amerika Kapitánya, Scarlett Johansson szőkére váltott Fekete Özvegye vagy Chadwick Boseman frissen feltört Fekete Párduca érezhetően alárendelt szerepben van az imént említettekkel, netán Chris Hemsworth Thorjával vagy Chris Pratt Űrlordjával szemben. Erre legfeljebb a kezemet tudom széttárni – ez van, még 149 percbe sem férhet bele mindenki. A szerelmi szálak (Paul Bettany Víziója és Elizabeth Olsen Wanda Maximoffja, Űrlord és Zoe Saldana Gamorája, Tony Stark és Gwyneth Paltrow Pepper Potts-a) ugyanakkor bizonyosan megértek volna egy-két jelenetnyi további mélyítést, már csak a drámai hatás fokozása érdekében is. Mint ahogy Thanos segítői is. Helyben vagyunk: hiába harangozták be jóelőre, hogy a Végtelen háború a hibbant titán filmje lesz, akkora tér még neki sem feltétlenül jut, mint arra számítani lehetett – én éppen emiatt óvatosabban bántam volna a korunkdarthvadere-dumákkal is a készítők helyében. Bár tény, hogy amikor megjelenik, a Josh Brolin vonásaival felruházott óriás magabiztosan el is viszi a jeleneteket. Azt ugyanakkor tényleg nehezen értem, miért mutatkoznak itt-ott feltűnő különbségek a megjelenítésében: néhol tényleg totálisan élethűre sikeredett, máshol viszont kis híján leesik a vászonról, annyira nem az. Több mint 300 millió dollár ment el erre a filmre, szóval az ilyesmit elég nehéz lenne elfogadhatóan megmagyarázni... A konklúzió megint az, amit mindig mondani szoktam: valószínűleg jobb és alighanem olcsóbb is lett volna befesteni Brolint lilára, aztán nagyobbnak mutatni a valóságosnál.

A fentebb említett egyértelmű hibákkal együtt az elképesztő méretekben játszó Végtelen háború összességében lenyűgöző, nagyszabású és letaglózó élmény – aki együtt haladt a Marvel-filmekkel az elmúlt tíz évben, erre várt, és ugyan nem feltétlenül tudhatta biztosan, mit kap majd, jobban belegondolva nem nagyon számíthatott másra. Főleg, hogy a sztori vége eléggé nem-hollywoodi, és rendesen üt is, ezek után tényleg mindenki várni fogja a folytatást. Mert – és ez is fontos – ez itt még csak a történet egyik fele volt, a mindent eldöntő csata csak egy év múlva ér véget, és azzal együtt rajzolódik majd ki a teljes ábra. Addig itt van az első rész, amire szó szerint milliók áhítoztak hosszú évek óta szerte a világon – bőven akad rajta nézni- és emésztenivaló. Bizonyosan nem a Végtelen háború a Marvel-univerzum legjobb filmje, a léptékek azonban önmagukban is döbbenetesek, és amit ebből az egészből ennyi év és ennyi alapozás után ki lehetett hozni, azt javarészt sikerült is. De ha csak úgy a semmiből ülsz be rá, lehet, hogy nem így látod majd, szóval ez itt és most tényleg nem az az eset, ahol érdemes lenne ezt megjátszani.