Shock!

„Figyeltem egy csigát, ahogy átmászott egy borotvapenge élén. Ez az álmom. A lázálmom. Kúszni-mászni végig egy penge élén. És túlélni" – hangzanak el még valamikor a film elején Walter E. Kurtz ezredes mondatai, és pontosan erről szól Francis Ford Coppola zseniális alkotása, a filmtörténet egyik legjobb, egyben legnyomasztóbb darabja. A csiga túléli, de az ember vajon túlélheti-e, megmaradhat-e embernek, ha a háború borotvapengéjének élén kell átkúsznia-másznia? Egy olyan helyzetben, ahol már nem létezik jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, de helyet cserél a racionális és az irracionális fogalma is. Amikor az egész világ megőrül körülötted, akkor talán nem éppen az az elfogadható, sőt, teljesen logikus magatartás, ha te magad is őrültté válsz? És egyáltalán, ki az őrült?

Őrült-e valójában Kurtz ezredes (Marlon Brando), akit a hadsereg azzal vádol, hogy meggyilkoltatott négy dél-vietnámi tisztet, akiket kettős ügynöknek vélt, és egyébként sem hajt végre semmilyen parancsot, ellenben saját kis birodalmat épített ki magának valahol a vietnámi-kambodzsai határ közelében, ahol szabadon önkényeskedhet, mivel emberei istennek tekintik, és minden parancsát vakon teljesítik? Őrültebb-e, mint a saját felettesei által az ő likvidálására küldött, a háborútól teljesen kiégett, a civil világban helyét nem találó, önpusztításba és apátiába merülő Willard százados (Martin Sheen)? (Kis érdekesség: a film legelején, a hotelszobában tökrészegen törő-zúzó jelenet felvételekor Mr. Sheen éppen a születésnapját ünnepelte, és hát enyhén szólva sem volt túlzottan józan, úgyhogy valóban belebokszolt puszta ököllel egy tükörbe, ami szépen össze is vagdosta a kezét.) Bolondabb, mint a sem a saját, sem pedig a katonái testi épségével nem törődő, a bombázások közepette szörfözni óhajtó Kilgore alezredes (a film talán legjobb és legabszurdabb karakterét Robert Duvall hozza egészen briliáns módon), aki A walkürök lovaglását bömböltetve éget porig egy vietkongok által ellenőrzött falut, csak mert a határában szörfözéshez remek, kétméteres hullámok találhatóak? (Hozzá fűződik a film legikonikusabb mondata is: „Imádom a reggeli napalm szagát.")

Őrültebb, mint a névtelen fotóriporter (Dennis Hopper), aki már-már bálványimádóként követi az ezredest, és (látszólag) összefüggéstelenül zagyvál megállíthatatlanul? Vagy a Kurtz likvidálásra korábban kiküldött, ám hozzá átállt, katatón-közeli állapotba került Colby százados (Scott Glenn), aki azt írja otthon hagyott feleségének, hogy soha többé nem megy haza, úgyhogy adja el mindenüket, beleértve a gyerekeit is? Vagy a vezetőiket és az irányítást végérvényesen elvesztett zombi-katonák („- Ki itt a parancsnok, katona? - Hát nem maga?"), akik a film egyik legerősebb jelentében vaktában lövöldöznek a nem is látható ellenségre, hogy megóvják azt a Do-Long hidat, amit minden nap újra felhúznak, de csak azért, hogy a vietnámiak minden egyes éjjel újra leromboljanak? Vagy éppen Lance, a fiatal dél-kaliforniai szörfös, aki kezdetben egy jó mókának fogja fel az egészet, ahol lehet Rolling Stones-dalra vízisízni, LSD-zni, a hely meg izgalmasabb, mint Disneyland, hogy aztán mind inkább kijöjjenek rajta a teljes mentális megborulás tünetei?

Joseph Conrad A sötétség mélyén (az eredeti Heart Of Darkness cím azért kifejezőbb) regényén alapuló, ám azt csak vázában megtartó Apokalipszis mostnak nem is a néhány mondatban leírható (és fentebb le is írt) cselekménye a fontos. Ez sokkal inkább egy sajátságos road movie, ami földrajzilag a vietnámi Saigontól Kurtz ezredes kambodzsai táboráig tart, végig a Mekong folyama mentén, valójában pedig Willard százados tudatának és lelkének legmélyére tartunk, ahol szinte önmagának is olyanná kell válnia, mint a korábbi mintakatona, kitüntetések tömegét begyűjtő Kurtz. Martin Sheen eközben élete alakítását hozza a visszafogott, alig beszélő, szenvtelen(nek látszó) katona szerepében, teljesen érthető, hogy a főszereplőnek eredetileg kiválasztott Harvey Keitelt az előmunkálatok alatt miért is menesztette a rendező – ő hiába rendkívüli színész, egyszerűen más, sokkal karizmatikusabb karakter. Míg Sheen túlzás nélkül szinte állandóan a vásznon van, a másik főszereplő, az ekkorra már iszonyatosan elhízott, kopaszra borotvált fejű Marlon Brando alig negyedórát szerepelhet, amikor viszont így tesz, az szinte éget. Szavait hallgatva elhisszük, hogy emberei mintegy istenségnek kijáró tisztelettel övezik személyét, és azt is, hogy esténként T. S. Eliotot szaval híveinek barlangra emlékeztető templomában, aminek lépcsőit levágott emberfejek díszítik.

A film címe egyébként a Fülöp-szigeteken lezajlott forgatásra is precízen illett: az eredetileg tervezett öt hónapos forgatási időt több mint kétszeresére nyújtva, a jóváhagyott büdzsét sokszorosan meghaladva, a teljes katasztrófa réme fenyegetett. Martin Sheen a forgatások alatt közel halálos kimenetelű szívinfarktust kapott (ami miatt öt-hat hétig nem is forgathatott), az éppen legkiállhatatlanabb életszakaszába érő Marlon Brando elhízottan és motiválatlanul jelent meg a forgatáson, majd hamar kiderült róla, hogy még arra sem veszi a fáradságot, hogy a szövegkönyvet elolvassa (egészen hihetetlen, hogy még így is ilyen feledhetetlen alakítást nyújtott). Dennis Hopper mindvégig LSD hatása alatt állt, a Willard századost kísérő legénységet alakító színészek közül pedig többen – köztük az akkor még mindössze tizenöt-tizenhat éves, így életkoráról a válogatáskor hazudó Laurence Fishburne! – máj- és vesebántalmakkal került kórházba, mindezek betetőzéseként pedig egy trópusi vihar földig rombolta a teljes díszletet. A forgatások befejezéséhez végül az is kellett, hogy Coppola saját pénzét vigye bele a produkcióba, olyannyira, hogy lakóházát jelzáloggal terhelte meg.

A film végül – a rendező véleménye szerint – még így is csak félig kész állapotban került a Cannes-i fesztivál közönsége elé, ahol azonban el is nyerte az Arany Pálmát. Nyolc Oscar-jelöléséből kettőt szintén díjra váltott (legjobb operatőr és legjobb hang), mindkettőt teljesen megérdemelten, és kikezdhetetlen klasszikussá vált. Coppola saját véleménye szerint ez a kedvenc és legjobb alkotása (A Keresztapa ide, Magánbeszélgetés oda), amit a jelek szerint nem is bír elengedni. Az eredeti, már önmagában sem éppen rövid – 153 perces – filmhez 2001-ben hozzápasszintott további 49 percnyi (!) leforgatott, ám a '79-es változatból kivágott jelenetet, és ezt a filmcímben egy „Redux" toldattal ellátva dobta újra piacra. Hogy őszinte legyek, az ebben szereplő többlet-jelenetek nagy része (a francia telepesek rendkívül didaktikus és bődületesen hosszú vacsora-jelenete, a szörfdeszka ellopásának a film többi részéhez képest túl humoros pillanatai, valamint a katonák szórakoztatására kirendelt Playboy-nyuszikkal való totál funkciótlan beszélgetés) fikarcnyit sem tettek hozzá az eredetihez, pusztán megtörték annak feszes menetét.

Na, ehhez a rendezői változathoz képest készült most el, és kerül újra mozikba – mintegy a 40. évfordulót megünneplendő - egy 20 perccel megvágott (183 percre „rövidült") verzió, amiben a fentebb jelzett, kicsit fölösleges jelenetek nagy része ugyan még mindig ott van, viszont akad, amiben óhatatlanul többet ad a négy évtizedes eredetihez képest: ez pedig a digitálisan felújított kép- és hangminőség. Különösen ez utóbbi lett egészen elképesztő minőségű, ahogy például a film nyitóképe alatt – miközben hatalmas lángokkal pusztul a napalmmal megszórt dzsungel, az előtérben pedig alig látszódva elhúz egy helikopter – felcsendül a The Doors The End-je, az embert kirázza a hideg, és csak arra tud gondolni, milyen gyönyörűen ég. Pedig ezt követően a borzalom három órája vár ránk. „A borzalomnak arca van. A borzalommal jóban kell lenni. A borzalom és az erkölcsi terror a barátaink. Ha nem így van, akkor félelmetes ellenségek. Igazi ellenségek."