Shock!

„A sebek már ott vannak a bőr alatt, a kés csak előhozza őket" – hangzik el az HBO új, nyolcrészes szériájában, és ez a mondat elég precízen meg is mutatja, miről szól az Éles tárgyak. Nem, elsődlegesen nem is a főhős önvagdosására gondolok, hanem a mélyben megbúvó tragédiákra, arra, hogy akárhogyan is evickélünk, a múltunk egészen biztosan utol fog érni minket. És a gyilkossági szál meg a néhány valóban sokkoló jelenet miatt teljesen indokolt a thriller besorolás, de ez a sorozat legalább ugyanannyira családi dráma. Mégpedig a jobbik fajtából.

Márpedig virágkorukat élik a nyomasztó hangulatú tévésorozatok. Elég csak A szolgálólány meséjére, A törvény nevébenre vagy a Patrick Melrose-ra gondolni, az atmoszféra mindegyikben szinte agyonnyomta az embert. Mint ahogy tette azt a jelen sorozat legközelebbi előképének tekinthető Hatalmas kis hazugságokban is, amit amúgy szintén az itteni direktor, Jean-Marc Vallée rendezett, akinek az eddigi legnagyobb filmes dobása a zseniális Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) volt. A kanadai fickó egyébként le sem tagadhatná legújabb munkáját, hiszen az Éles tárgyakban is előszeretettel alkalmazza kedvenc megoldását, az idősíkok szinte észrevétlen egymásra úsztatását: egy idő után már meg sem lepődünk rajta, hogy amikor Amy Adams könnyes szemmel belenéz a fürdőszoba tükörbe, a jó húsz évvel fiatalabb énje néz vissza rá.

Az alaphelyzet persze ismerős kell, hogy legyen már vagy ezer helyről: szürke, unalmas kisváros, ahol igazából soha nem történik semmi, maximum csak néhány helyi piás köt el olykor-olykor egy autót, vagy a kamaszok lövöldöznek apu lenyúlt stukkerével a közlekedési táblákra, miközben a disznótelepek bűze andalítóan száll a szélben. A helyet ezúttal Wind Gapnek hívják, a helyszín Missouri állam, de ez voltaképpen mindegy is, David Lynch ikonikus kisvárosa óta jól tudjuk, hogy az álmosnak tűnő felszín alatt életveszélyes titkok húzódhatnak meg. Nem csoda, hogy esetünkben is felbolydul a kis porfészek közössége, amikor egy kamaszlányt megölnek, kicsivel később pedig eltűnik egy másik, a Saint Louis Chronicle főszerkesztőjének pedig kapóra jön, hogy egyik újságírója, egy Camille Preaker nevű szép, fiatal nő éppen onnan származik. Vissza is küldi hát a városkába, hogy tudósítson a nyomozásról, meg a közhangulatról, nem mellékesen pedig azzal a hátsó szándékkal, hogy a nőt rákényszerítse a saját démonaival való szembenézésre.

Camille ugyanis a múltjában lezajlott traumatikus élmények hatására valóságos emberi roncs: hónapokat töltött egy pszichiátrián, kamaszkora óta késsel és más éles tárggyal szavakat vagdos a bőrébe, és olyan kemény piás, mint szülővárosa teljes lakossága együttvéve (pedig elég nagy ám a verseny). Az őt megszemélyesítő Amy Adamset pedig eddig már ötször (!) jelölték Oscarra, de szerintem ilyen jó még soha korábban nem volt. Sokkal inkább szánjuk, mint igazán szimpatizálnánk vele, ahogy remegő kézzel töltögeti át minden áldott reggel az Absolut Vodkát a nála hurcibált Evian ásványvizes palackba, ugyanolyan megkeseredett zugivóként, mint amilyen Emily Blunt A lány a vonatonban. Mondanom sem kell, hősünknek aztán a legcsekélyebb kedve sincs hazatérni, és nemsokára meg is tudjuk, hogy miért.

A kisvárosban ugyanis megállt az idő, a mocskos falragaszok, a falakról lassan lemálló feliratok, a régi épületek mind-mind egyfajta pusztuló díszlet hatását keltik, de ugyanígy véletlenül ottfelejtett hangulatot árasztanak maguk az emberek is. Közülük is a legfontosabb Camille dúsgazdag anyja, Adora Crellin (Patricia Clarkson zseniálisan dühítő alakításában), aki egy rendkívül bizarr és anakronisztikus jelenség, ahogy viktoriánus házában élve bicskanyitogató fensőbbséggel beszél lényegében mindenkivel, és semmi természetességet nem mutató gesztusaival mintha saját otthonában is csak egy szerepet játszana. A mézes-mázos felszín alól néha persze kimutatja a foga fehérjét, és ilyenkor válik igazán önmagává, ahogy tényleg mindent megtesz azért, hogy nagyobbik lánya rosszul érezze magát a jelenlétében, állandó bűntudatot sulykolva belé.

De szemernyit sem kevésbé idegesítő Camille kicsi húga, Amma sem, akit anyja mintegy öltöztetős babaként kezel (nem véletlen, hogy éppen a babaház a lány legnagyobb „kincse"), és látszólag a széltől is óv. Amma szépen el is játssza a szende kislányt, valójában azonban róla is hamar kiderül, hogy egy manipulatív dög, aki piócaként akaszkodik rá igazából soha nem ismert féltestvérére. Ebben a világban a férfiak maximum csak megtűrt statiszták lehetnek, mint ahogy az a leginkább sofőrnek használt apa/férj, Alan is, aki nem is igen próbál meg lázadni sorsa ellen, inkább jól elvan régi Perry Como lemezeivel, vagy mondjuk a helyi rendőrfőnök, aki ugyan nem lenne rossz szándékú, de leginkább csak tessék-lássék nyomozgat. Nem csoda, hogy Camille a másik messziről jött emberrel melegszik össze leginkább, a nyomozóval, akit Kansas Cityből küldtek erősítés gyanánt.

A széria amúgy rendkívül lassan csordogál előre, miközben csak nézzük a Preaker-lány végtelenített autókázásait a Led Zeppelin első két lemezének dalaira, így aztán akik már a True Detective tempója miatt is eret akartak vágni magukon, azok inkább ne is kezdjenek bele. De ez a visszafogott sebesség persze nem véletlen, egyrészt talán így jön le leginkább az álmosító kisvárosi hangulat, másrészt pedig az alapul szolgáló Gillian Flynn-regény semmivel sem szerteágazóbb az írónő két másik művénél, a Holtodiglannál vagy a Sötét helyeknél (sőt, épp hogy ez a legrövidebb), és azokból ugye „csak" egy-egy mozifilm készült, nem pedig teljes széria. Ha ezen túllép, vagy legalábbis hozzászokik az ember, akkor viszont egy kellemesen nyomasztó légkörben fuldokló sorozatot kap ajándékba, aminek – mintegy mellékesen – a gyilkosságokat is felderítő záró epizódja után kábé úgy érzi majd magát, mintha hasba rúgták volna.