Shock!

„Az irónia a legdurvább függőségem mind közül" – vallja meg Patrick Melrose a barátjának, márpedig ha valamiből, hát függőségből aztán bőven kijut a brit felsőosztály legbelső köreibe tartozó, különös fickónak. Alkohol, drogok, gyógyszerek, szex, minden játszik, és persze mindegyik bármilyen kontroll vagy mérték nélkül – mégis, a Showtime ötrészes szériájának első pillanatától kezdve világos, hogy ez a történet jóval több lesz annál, minthogy összemixelje a Trainspotting meg a Félelem és reszketés viccesebb jeleneteit, és mindezt az angol főnemesség meglehetősen kétszínűen alakoskodó, mérgező környezetébe helyezze. Persze, ez is bőven benne van, főleg a legelső részben (itt még a képi megvalósítás is sokszor Danny Boyle klasszikusát idézi), de aztán szépen lassan minden elsötétül. Annyira, hogy sötétebb talán már nem is nagyon lehetne, és különös módon éppen az irónia az, ami valahogy mindvégig megőrzi a csekély reményt az önpusztításban világbajnok Patrick számára.

A történet legelején Mr. Melrose telefonhívást kap, a hír sokkoló, meghalt az édesapja, és neki kellene hazaszállítani a hamvait New Yorkból Angliába. Szörnyű veszteség, mondja fahangon, majd a telefont letéve szélesen elvigyorodik. És a felvezető rész olykor burleszkbe illő, drogos káoszán keresztül is egyértelműen átüt, hogy ennek a két embernek a kapcsolata nemhogy ellentmondásos volt, hanem a Benedict Cumberbatch által alakított Patrick őszintén, zsigerből gyűlöli az apját, az urnáját például ki akarja dobni az ablakon, a hamvakat a budin szándékszik lehúzni (végül egyik sem sikerül neki). Aztán a múltat megjelenítő második részben – ami olyan éles váltást jelent, mintha egy másik sorozatot, de még inkább színdarabot látnánk – az is precízen kiderül, hogy miért. (Már ha a pilotban elejtett utalásokból, vagy gyermekkori flashbackekből nem sejtettük volna.)

Az apa, David Melrose ugyanis igazi, undorító szörnyeteg. Egyetlen dolog motiválja: a környezetében lehetőleg mindenkit uraljon, nyilvánosan megalázzon és tönkretegyen. Hugo „Smith ügynök" Weaving pedig még sosem volt ennyire ijesztően jó, tényleg akkora rohadék, hogy az ember legszívesebben saját kézzel fojtaná meg. Nem igazán derül ki, hogy mindezt kisebbségi komplexusból vagy szadizmusból teszi-e, de talán mindegy is, mint ahogy az is, hogy éppen saját barátait, a szolgákat vagy alkoholista, gyógyszerfüggő feleségét „kell" terrorizálnia (Jennifer Jason Leigh nyilván már kisujjból hozza a szenvedő, ám szánalomra mégsem méltó asszony figuráját). A legrosszabbul azonban saját fia jár, akit gyermekkorától kezdve nemcsak folyamatosan bántalmaz, hanem rendszeresen meg is erőszakol. És akkor innentől kezdve mindjárt más színben tűnik fel mindaz, amit megelőzőleg láttunk, de igazából az is, amit ezt követően fogunk.

A fennmaradó részek ugyanis arról szólnak, hogy a leszokás-visszaesés-megint leszokás őrülten forgó mókuskerekében eső-kelő Patrick hogyan próbálja meg feldolgozni ezt a feldolgozhatatlan traumát (és az anyja szerepét az egész történetben), miközben próbál saját családot alapítani, tiszta maradni és nem továbbadni azt az (ön)gyűlöletet, ami benne tombol. „Senkinek nem lenne szabad másokkal ilyet tennie" – hajtogatja mantraszerűen legkeményebb széthullásai idején, de azért azt gyorsan tegyük hozzá, hogy mindezt kifejezetten szórakoztató és nagyrészt humoros köntösbe csomagolták, nem kis mértékben a címszereplő Cumberbatchnek köszönhetően, aki ugyanolyan zseniálisan hozza a figurát, mint tette azt mondjuk Julian Assange vagy Alan Turing esetében. Meg persze Sherlock Holmesnál, akihez talán a szarkasztikus dumákban verhetetlen főhős a legközelebb áll. Benedict pedig már-már eggyé válik szerepével, még ha az azért elég zavaró is, hogy a főhős – más szereplőkkel ellentétben – a történet mintegy huszonöt éve alatt kinézetre nem igazán változik semmit, azt az egyet leszámítva, hogy mintha gyerekkorában más színű lenne a szeme, mint később.

Ez persze bőven elfogadható hiányosság, a lényeg úgyis az, hogy a Patrick Melrose tényleg olyan széria, amin az elejétől fogva egyszerre röhögünk, botránkozunk meg, és szorul össze az öklünk meg a gyomrunk. Ebből a szempontból pedig hűen követi az alapul szolgáló (nem sokára magyarul is olvasható) öt kisregényt, mindössze azzal a változtatással, hogy a tévésorozatnál az első két könyv helyet cserélt: a széria a Baj vannal kezd, míg a legkorábbi eseményeket elbeszélő Nincs baj csak a második részt jelenti. De ennek is teljesen érthető az indoka: a készítők egyrészt szerettek volna egy viszonylag könnyedebb résszel nyitni, pláne egy olyannal, amiben a főszereplő nem csak néhány másodperc erejéig jelenik meg. Az eredeti Patrick Melrose-köteteket jegyző Edward St. Aubyn számára meg nyilván az volt a lényeges, hogy minél előbb kiírhassa magából ezt a szörnyű titkot. Ja igen, a lényeget ugyanis majdnem elfelejtettem: a Patrick Melrose igaz történet. Nem „alapján", hanem teljes egészében az. És ez benne a legdurvább.