Shock!

Mi, magyarok valahogy nem állunk túl jól zsánerfilmek terén. Ott van például a krimi. Oké, nemrégiben Ujj Mészáros Károly filmje, a kissé skandináv stílusúra sikeredett X – A rendszerből törölve megmutatta, hogy ha nagyon akarjuk, bőven lehet keresnivalónk a műfajban, de a klasszikus detektívfilm már más tészta. A 2017-es év nagy dobásának szánt, végül méreteset zakózó Budapest Noirból ugyanis éppen az hiányzott nagyon, amit a címében ígért: a bűnösen sötét-füstös-sejtelmes noir hangulat. Az, ami az alapul szolgáló Kondor Vilmos-regényben olyan kézzel foghatóan jelenített meg az író, és amit például Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró is nagyon érez. Gondoljunk csak az úri kurva Mágnás Elza utolsó napjait bemutató, remek Félvilágra, de a hozzá hasonlóan szintén tévéfilmnek készült A berni követ is mutatott ilyen jellemzőket, még ha ez utóbbi inkább thriller is volt. Mint ahogy egyébként az összeszokott páros első, kimondottan mozivászonra szánt alkotása, az Apró mesék is a két stílus vegyítését jelenti, ismét történelmi-romantikus háttérbe helyezve.

A második világháború utáni szürke Budapesten járunk, amit nem csak a lebombázott hidak, a bedőlt házfalak és az eltakarítandó romok jeleznek, hanem az is, ahogy minden második utcasarkon lóg valaki. Mármint nem átvitt értelemben, hanem nagyon is szó szerint: lámpavasról, nyakában „mocskos nyilas" táblával. És persze feleségek, anyák és testvérek tucatjai keresik háborúban eltűnt hozzátartozóikat a Kis Ujság apróhirdetés-rovatában, vagy legalább valakit, aki hírt tudna adni róluk. És ez a valaki egy kisstílű alak lesz, egy Hankó Balázs nevű (legalábbis ezen a néven bemutatkozó) szélhámos (Szabó Kimmel Tamás), aki kosztért és kvártélyért cserébe apró meséket mond az eltűntekről, amiket hívhatunk ordas nagy hazugságoknak is, de felfoghatjuk akár úgy is, hogy Hankó reményt ad a hozzátartozóknak, ráadásul meg sem erőlteti magát különösebben: a sztorik mindig ugyanarról a hőstettről szólnak – persze mindig az éppen aktuális eltűnttel a főszerepben.

Aztán Balázs egy napon rossz embernél próbálkozik be, és menekülnie kell Pestről, majd egy szovjet igazoltatást megúszandó (mert ha nincs dokument, akkor bizony irány a málenkij robot, márpedig Hankónak irata nyilván semmi) leugrik a vonatról, és így vetődik el a mindentől messze álló erdőség közepében megbúvó vadászlakba, ahol persze szintén hiányzik egy fő, a frontra eltávozott vadász, akiről évek óta semmi hír. Itt van viszont a vadász szép felesége (az egyik legdögösebb magyar színésznő, Kerekes Vica kelti életre) és a kisfia, Virgil. Hankó pedig kénytelen-kelletlen egészen működőképes férj- és apapótlékká válik, maradjunk annyiban, hogy minden tekintetben. Aztán egy szép napon – eléggé kiszámítható módon – vége szakad az idillnek, mert betoppan Bérces, a férj, aki azonban nemhogy azonnal elhajtaná a vérbe a családja mellett talált idegent, de még le is igazolja a sztoriját, és egykori barátjaként köszönti. És innentől elkezdődik egy furcsa macska-egér játék a két férfi között, amelyben nemcsak Bérces motivációi nem egyértelműek, hanem főhősünk abban sem lehet biztos, hogy az olykor furán viselkedő Judit nem csupán felhasználja-e őt valamire.

Ennyit a történetről, ami – őszintén szólva – nem az Apró mesék legnagyobb erőssége, itt ugyanis az atmoszférának és benne egy-egy jéghideg tekintetnek, el-elkapott gesztusnak, vagy éppen feszültségtől vibráló csendnek, ezáltal pedig a karaktereknek sokkal nagyobb szerepe van, mint a párbeszédeknek. Ebből a szempontból pedig bőven kimagaslik a különös szerelmi háromszög legfurcsább csúcsát jelentő, a Saul fiában és a Szürke senkikben már bizonyított Molnár Levente, akinek átható, szúrós tekintete és morózus kisugárzása bőven ellensúlyozza Szabó Kimmel a kor viszonyaihoz képest túlzott jólfésültségét. Amúgy egyik szereplő sem tekinthető egyértelműen fekete-fehérnek, mint ahogy a néhány jelenetben felvázolt, szovjetekhez dörgölődő falusi jegyző (a régi motoros Gyabronka József), vagy maga a helytartóként pöffeszkedő ruszki főparancsnok is eltalált figurák.

Mindezzel együtt is, a filmnek sajnos bőven megvannak a maga hibái, ezúttal én csak a legnagyobbat emelném ki: ezt a mozit sajnos ugyanúgy nem sikerült jól befejezni, mint ahogy a hazai filmek túlnyomó többségét sem. Az addig kissé tán kimérten, ám biztos kézzel vezetett történet megbicsaklik, hogy a lezárásra kissé el is üssön az addigi hangulattól. Ugyanakkor ennek ellenére is bőven érdemes megtekinteni a filmet, és ha a Szász-Köbli páros a jövőben kicsit bátrabban térne el saját formulájától, egészen remek alkotások kerülhetnének ki a kezük alól. Az Apró mesék mindenesetre bőven megteszi nagyfilmes bemutatkozásként, pláne, ha figyelembe vesszük, mennyivel kevesebből sikerült kihozni, mint a már említett, Gárdos Éva rendezte Budapest Noirt.