Shock!

Harmadszor ugrik fejest a Sony egy saját képregényes filmuniverzumba, és egyre gyorsabban fut zátonyra ezekkel a próbálkozásokkal. Két befuccsolt Pókember-széria után a stúdió most Peter Parker egyik főellenségéhez, Venomhoz nyúlt, de a film sajnos pontosan olyan lett, mint amitől előzetesen tartani lehetett. Sőt, még rosszabb, a Venom ugyanis nem pusztán lapos, anakronisztikus és identitászavaros, hanem sajnos szándékolatlanul nevetséges is. Tom Hardy azért persze hozza a formáját, de itt most sajnos ez is kevésnek bizonyul.

A Venom körüli előzetes tanácstalanságot jól jelezte, hogy az elmúlt hónapokban a legképtelenebb pletykák kaptak lábra a film kapcsán. A Sony új, az általuk birtokolt marveles karakterekre – elsősorban Pókember ellenségeire – épített filmes univerzumát beindítani hivatott moziról még az is elterjedt egy időben, hogy a stúdió Élet című, Kiss kolléga által megdicsért, szerintem legjobb esetben is maximum középszerű sci-fi/horrorjának folytatásaként írták meg. (Nem.) De ugyanígy azt is egészen az utolsó pillanatig lebegtették, van-e bármiféle kapcsolat Ruben Fleischer filmje és a hivatalosnak tekintett, Kevin Feige és a Marvel Studios égisze alatt csúcsra járatott Marvel filmes univerzum között, ahová ugye – az említett két széria után – a Sony végül odaadta magát a hálószövőt. (Nincs, legalábbis egyelőre, de ha a Venom színvonala az irányadó, akkor remélhetőleg később sem lesz.) És persze a legvégén a jól belengetett R-kategóriát is felváltotta egy családbarát PG-13, ami csak tovább tetézte az aggodalmakat.

Persze még csak azt sem merném állítani, hogy papíron bármikor is jól mutatott volna ez az egész. Venomot eddig egyszer láttuk a vásznon, Sam Raimi Pókember-szériájának félresikerült harmadik részében, és akkor sem debütált túl meggyőzően. Bennem már a 2007-es film láttán is felmerült, hogy akármennyire is népszerű a képregényeknek köszönhetően a végtagokat kitépkedő, agyvelőt zabáló szimbióta antihős, lehet, hogy egy filmben kevésbé szerencsés életre hívni: nagyon kemény dió ebben a formában visszaadni a karakter minden jellegzetességét úgy, hogy az ne fordulna át súlyos kabaréba. Tom Hardy neve persze komoly vonzerő, ha valaki/valami miatt esetleg volt egy cseppnyi bizodalmam a filmben, hát ő az. De aki szintén erre bazírozna, annak azt kell mondanom: ne tegye. A Venom ugyanis sajnos tényleg rossz. Nem nézhetetlen, nem unalmas, a maga groteszk módján talán még szórakoztató is – de akkor is rossz, és ezt nem nagyon lehet másképp megfogalmazni.

Mivel Peter Parkert immáron az MCU-val közösen kezeli a Sony, Venom kánonnak számító, Pókemberhez kötött eredettörténetét most is ugyanúgy meg kellett kerülni, mint ahogyan Raimi is más irányba indult el a figurával. Ez önmagában nem baj, kerítettek hozzá egy szimpla keretet: a megalomán Carlton Drake (a többek között a Zsivány Egyesből ismert Riz Ahmed) által vezetett Life Foundation cég űrkutat, közben egy aszteroidán megtalálja a szimbiótákat, akik közül néhányat lehoz a földre. Aztán ahogy persze az ilyenkor lenni szokott, a dolgok kicsúsznak a kezük közül, a lényeket lehetetlen irányítani, a velük végzett kísérletek félresikerülnek. Eközben a másik oldalon bekerül a képbe az oknyomozó újságíró Eddie Brock (Hardy), aki Drake sötét üzelmei után kutatva keveredik ebbe az egészbe, és akaratán, illetve eleinte tudtán kívül gazdatestre lel benne a szimbióta. Aztán jön a menetrendszerű üldözés meg CGI-terror, és persze a világot is meg kell menteni a többi szimbiótától, miközben Venom és gazdája egyre jobban kiismeri egymást.

A Venommal számos probléma akad. A legsúlyosabb ezek közül a mindenféle invenciót vagy legalább az ihlet egy halvány szikráját is nélkülöző, full lapos forgatókönyv. Nyilván egy képregényadaptációtól az ember nem várja a 2001: Űrodüsszeia gondolatiságát, de ha már sci-fisre vették az alapszituációt, azért akad némi különbség az Alien meg mondjuk A massza között – és a Venom sajnos utóbbihoz áll közelebb. Még komolyabb probléma, hogy a film egyszerűen nem tudja eldönteni, mi legyen: ijesztő, nyomasztó testhorroros elemek ugyanúgy rejlenek benne, mint klasszikus haverfilmes, akcióvígjátékos kikacsintások, viszont eközben a készítők drámaiságot is akartak kölcsönözni a démonszállta Brock vívódásának. Ennek következtében a végeredmény se nem félelmetes, se nem drámai, se nem vicces. Pontosabban vicces – csak éppen sosem ott és akkor nevet az ember, ahová az alkotók a poénokat rejtették. Én egyértelműen az első egy órát érzem erősebbnek, és ugyan itt is akadnak elemek, amelyek előrevetítik a későbbi krachot, a történet felvezetése még aránylag korrektre sikeredett. De onnantól, hogy Hardyra rámászik a fekete trutymólény, majd pláne kommunikálni is kezdenek egymással, kíméletlen önparódiába megy át a műsor. A lazának vélt, itt-ott benyögött egysorosok, vagánynak szánt dumák ráadásul a '90-es évek elejének panelház-földszinti videótékáinak hangulatát idézik, de sajnos nem nosztalgiát ébresztenek, hanem inkább C-filmekbe valók, és kínosan hatnak. Egy 10-12 éves, a kamaszkor előszobájában álló fiúnak alighanem bejönnének ezek a részek – csak ennek a korosztálynak meg a többi lenne még sok egy cseppet.

Egészen bizarrul kétfilléres a CGI is: kifejlett alakjukban a szimbióták nem csak kimondottan sután festenek, de szinte le is esnek a vászonról, annyira üvölt, hogy nincsenek ott, pedig ez a film is belekerült vagy százmillió dollárba. Nos, nem látszik rajta... Még a Zack Snyder módjára töksötétben játszódó, kapkodó vágásokkal elkészített akciójeleneteket sem tudom dicsérni, pedig ezek általában minden hasonló moziban ütni szoktak. Maga Hardy persze jó, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, egymagában viszi a hátán az egész filmet, és a tőle megszokott módon izzad, hörög, nyög, szenved, szóval elhiszi neki az ember a figurát. Az már nagyobb baj, hogy oknyomozó munkáját tekintve Brockot a forgatókönyv nem valami rafkós Bob Woodwardként, hanem félcédulás, dilettáns idiótaként ábrázolja. De ez végső soron talán mindegy is, nem ezen bukott el a vállalkozás.

A teljesen és már-már túlságosan nyilvánvalóan Elon Muskról mintázott Drake klasszikus őrült tudós, ezer ilyet láttunk különböző filmekben, és már tizenöt évvel ezelőtt is unalmas volt. A legsúlyosabban elvesztegetett figura azonban Brock barátnője, Annie, akinek szerepére tök felesleges volt felkérni egy sokszorosan Oscar-jelölt színésznőt. Michelle Williams körülbelül olyan katatón módon ténfereg végig a kamera előtt, mint aki tetemes mennyiségű nyugtatóra ivott még tetemesebb mennyiségű alkoholt. Nem csodálom, ilyen színtelen figurát alighanem másnak se lett volna kedve életre kelteni. Bónusz, hogy a magyar szinkronban Király Attila eltorzított hangja Venomként néhol kísértetiesen Beregi Péterre hajaz – mondanom sem kell, ez is csak a szándékolatlanul komikus vonalat erősíti. Ludwig Göransson filmzenéje viszont működik.

Mint említettem, a Venom a fentiek ellenére egyáltalán nem unalmas. A film alaposan elcseszett második felének tempója végig pörög, az ember közben néha hitetlenkedve röhög, máskor felszisszen, és ugyan már közben is teljesen nyilvánvaló, hogy amit lát, az ezer sebből vérzik, igazából csak utána kezd el agyalni rajta, vajon mit is akarhatott mondani a költő ezzel az egésszel. Aztán hagyja is a francba az egészet, mert alighanem semmit. Mivel az interjúkban maga Hardy is a vágóasztalon elvérzett 30-40 percnyi kiváló jelenetről beszél, vélhetően a készítők is érzik: gáz lett a végeredmény, amit a jövőben a Halle Berry-féle Macskanővel meg a Fantasztikus Négyes filmekkel emlegetünk majd együtt. A Venom ugyanis egy identitászavaros, bénán kivitelezett katyvasz, és nem, egyáltalán nem segített volna rajta az R-besorolás: ha a szimbióta karokat szaggatna le, és patakokban fröcskölne a vér, csak még röhejesebben hatna ez az egész. A poszt-kredit jelenet láttán azért persze minden jóérzésű képregény-fannak megdobban majd a szíve, de aztán gyorsan lehűl a lelkesedés. Ha az itt elővezetett szálat is csak ezen a színvonalon sikerülne megfilmesíteni, akkor inkább bele se kezdjenek.