Shock!

Az „elegem van a képregényfilmekből" mantra lassan olyan lesz, mint pár éve a „nincs tévém" meg az „én nem vagyok fent a Facebookon" volt – ehhez képest a hasonló mozik pénzügyi eredményei továbbra is önmagukért beszélnek. Ha csak az idei évet nézzük, a siker és az érdeklődés nem csökken, legyen szó akár olyan formabontó kamaradurvulatról, mint a Logan, akár tiritarka csinnbummcirkuszról, mint A Galaxis őrzői 2, akár valami finomabb tónusú moziról, mint a Wonder Woman. A hullám vége pedig messze van még, hiszen hogy mást ne mondjak, év végén jön ugye a Justice League, jövő tavasszal pedig az MCU eddigi három fázisát összegző Avengers: Infinity War, amelyekkel gyakorlatilag mind a DC, mind a Marvel csúcsra járatja a saját gépezetét. Utóbbi esetben pedig Kevin Feigéék pont a legjobbkor kötötték meg a filmjogokat illetően az egyezséget a Sonyval a Pókemberről, Peter Parkernek ugyanis a mostani állás szerint körülbelül olyan központi szerepe lesz az Infinity War utáni Marvel-korszak felépítésében, mint Tony Stark Vasemberének a filmes univerzum megalapozásában.

Noha a hálószövő a Marvel-univerzum alighanem legismertebb szuperhőse, eleinte kétesélyesnek tűnt, érdemes-e másfél évtizeden belül a harmadik szériában is rebootolni a figurát. Főleg, ha azt vesszük, hogy előzetesen mindkét sonys Pókember-sorozat a földbe állt, bár eltérő okokból. Nos, a válasz ebben az esetben is hatalmas igen: ha valakinek eddig kétségei lettek volna azt illetően, hogy jó helyen van-e az MCU Kevin Feige csúcsguru kezében, most végleg meggyőződhet róla, mennyire hatalmas IGEN a felelet a kérdésre. És ugyan a Sam Raimi-féle első trilógia első két része eléggé rendben volt (bár fenntartásaim a mai napig akadnak velük szemben), elég határozottan ki merem jelenteni: a Hazatérés az összes eddigi Pókember-mozifilmet kenterbe veri.

Hogy miért? Jó kérdés. És valószínűleg nem is fogom tudni értelmesen elmagyarázni, amennyiben annak idején kimaradtak nálad a Kandi lapok Pókember-sorozatának füzetei, amelyek valami teljesen újat mutattak be itthon a rendszerváltás korszakában felnövekvő generációnak. Raimi filmjei sem bizonyultak teljesen sikertelennek a hamisítatlan Spidey-hangulat megidézésében, ennyire tökéletesen azonban ő sem tudta soha megtölteni élettel a legviccesebb, leglazább szuperhőst. Ebben nyilvánvalóan óriási szerepe van annak, hogy az MCU-filmek – illetve a mostani szuperhősfilmek – gyakorlatilag mindegyikével szemben a Hazatérés még a hálóhintázások és repkedések mellett is kimondottan földközeli marad. Peter Parker még kivételes képességei ellenére sem sorol be az emberfeletti hősök sorába, hanem megmarad iskolás kölyöknek egy iskolás kölyök problémáival, aki mindvégig kívülről nézi Vasembert, Amerika Kapitányt és társaikat, és úgy nő fel melléjük, hogy igazából bele sem gondol a dologba. Tom Holland alakítása ebből a szempontból tökéletes, és mind Tobey Maguire-nél, mind Andrew Garfieldnál jobban sikerült elkapnia Peter melegszívű, a világra rácsodálkozó, nagyon szerethető, de azért távolról sem hiba nélküli karakterét.

Szintén óriási húzás, hogy Jonathan Goldstein és John Francis Daley történetében maga az alapkonfliktus is a keményen dolgozó kisemberek szintjén marad. A főgonosz Adrian Toomes, azaz a Keselyű motivációi nem is lehetnének ennél pőrébbek, szó sincs hagymázas világuralmi tervekről, sokszorosan intergalaktikus konfliktusról meg hasonlókról. A fentiektől helyből kap a film egy megfoghatatlan, békebeli ízt, amely leplezetlenül idézi meg a '90-es évek hajnalán rongyosra olvasott képregények hangulatát. Arról már nem is beszélve, hogy a hulladékrabló gépmadarat – szerintem zseniális választással – maga Michael Keaton kelti életre, és ez az ő múltjával ugye minimum dupla csavar... Gyakori (és jogos) bírálat az MCU-val szemben, hogy Tom Hiddleston Lokijának kivételével nem igazán sikerült eddig igazán markáns gonosztevőket vászonra álmodni – nos, Keaton korántsem fekete-fehér Keselyűje most lazán hozza mindazt, amit a korábbi ellenfelekből hiányoltunk. Ráadásul egy szimpla, de okos húzással sikerült is kellően elmélyíteni a pók és a dögmadár konfliktusát, ami szintén sokat hozzátesz a filmhez. Robert Downey Jr. Tony Starkja pedig az előzetes várakozásokkal/aggodalmakkal ellentétben egyáltalán nem nő rá a sztorira, az ő szerepét elsősorban csak a promóció során hangsúlyozták ki, érzésem szerint azért, hogy mindenkiben tudatosuljon, pontosan hová is sorol most be a Pókember.

Nem mellesleg ebből a szempontból is tökéletes a lecke: a történet a lehető legügyesebb módokon kapcsolja be magát az eddigi filmek láncolatába (noha az időbeli folytonosságban okozott néhány, egyelőre homályos kérdést), és végig az a megközelítés dominálja ezen a téren, amiről fentebb is írtam. Vagyis adott a világ, amelyben adott egy rakás emberfeletti képességű figura, és ezeknek valahogy kezdeniük kell valamit egymással. Csak éppen senki sem tudja, pontosan hogyan és mit, ráadásul a kérdéseknek olyan vetületei is akadnak, amikre előzetesen senki sem gondolt. Még a rutinos képregény-geekek sem feltétlenül. Például: mi történik a szeméttel, ami a nagyvárosi leszámolások közepette az utcára hullik? Vagy a nagy dilemma, amit már az Amerika Kapitány: Polgárháború is felvetett, jelesül: kinek tartoznak elszámolással és felelősséggel a szuperhősök?

Mondanom sem kell, a minden korábbi filmes megvalósításnál ütősebb hálólövő-repkedő-falmászó trükkök mellett a Pókember-fanok tucatnyi easter egget, utalást, ismerős nevet fedeznek majd fel maguknak, és ugyan Flash Thompson vagy Ned Leeds kissé más ezúttal, mint a képregényekben vagy a korábbi adaptációkban, itteni megjelenítésükben is bőven rejlenek még további lehetőségek. Még a Marisa Tomei alakításában dögös milffé lényegült May néni is működőképes (pedig ezt illetően még a Polgárháború alapozása után is eléggé szkeptikus voltam...), és naná, hogy Stan Lee kötelező cameója sem maradt ki. Aki pedig annak idején hónapról hónapra izgatottan várta a hálószövő kalandjait, annak nyilván már csak az olyan nevektől is beindul a nyálelválasztása, mint Rengető, Pléhsuszter, netán Mac Gargan. A film a könnyedebb, pozitívabb tónus mellett humorának jellegében is abszolút a füzetek hangulatát hozza, szóval csak ismételni tudom magam: régi rajongók számára alighanem ez lesz a nyerő Pókember-adaptáció. Ráadásul a látottak alapján tényleg eszméletlen mennyiségű patron maradt még a figura ezen inkarnációjában, szóval kíváncsian várom, merre viszi tovább Peter Parker vezetésével Feige és a Marvel az univerzumot az Infinity War után. A Hazatérés alapján bátran megelőlegezhetjük: alighanem lesz bennük húzóerő a hasonlóan jelentőségteljes folytatáshoz.