Shock!

Lassan közhelyszámba megy, hogy Hollywoodban igazán sok pénzt ma már csak Star Warsszal és egyéb folytatásokkal, illetve különböző képregényadaptációkkal lehet keresni. Nyilván belemehetnénk abba, mennyire nem üdvös ez a helyzet, mert nem az – még akkor sem, ha a néző kölyökfejjel folyamatosan arról ábrándozott, mennyire jó is lenne egyszer a nagy vásznon is látni a Kandi Lapok itthon is futó sorozatainak hőseit. És miközben egyébként úgy gondolom, hogy a Marvel Disney-féle egységesített univerzumára tényleg nem nagyon lehet panasz, most érdekes módon pont a versengésben kissé lemaradt Foxtól kezdtek el érkezni a zsáner szempontjából igazán érdekes filmek. A Deadpool után a Logan is valami olyat mutat, amit ebben a formában nem láttunk még ilyen keretek között – viszont valami megdöbbentően jól működik.

Az évezred elején a 20th Century Fox kezdte el először gyártani a Marvel szuperhősképregényeinek A-ligás moziadaptációit az X-Mennel. Ugyan a kezdés mindenképpen ott volt a szeren, a stúdió később egyértelmű lépéshátrányba került a Kevin Feige által a Disney égisze alatt megvalósított, a blockbusterek üzleti modelljében is korszakhatárt jelentő egységes univerzum filmfolyamával szemben. Ebben persze az is benne volt, hogy a remek első X-Men trilógia és pár további jól sikerült folytatás mellett becsúsztak náluk igen komoly melléfogások is például a Fantasztikus Négyes mindkét nekiindításával, és ne kerteljünk, egy idő után Charles Xavier mutánsainál is laposodásnak indultak a dolgok.

Miközben a Disney a kasszáknál és többnyire az ítészeknél is mennybe megy a maga többütemű szériájával, és a Columbia például nagyon okosan, rajongóbarát módon meg is hajolt nekik a Pókember-franchise átadásával, bevallom, én is kezdtem leírni a Foxot. Az utóbbi években már úgy voltam vele: hagyni kellene ezt az egészet a fenébe, megállapodni a csilliárdokban, aztán odaadni az X-Ment meg a Fantasztikusokat is Feigének, hogy kezdjen velük, amit akar. Akkor aztán tényleg mindenkit össze lehetne ereszteni, aki csak valaha is számított a Marvelnél, és nem érhetné szó a ház elejét, arról nem is beszélve, mekkora menőség lenne egy filmben látni Robert Downey Jr. Tony Starkját és Hugh Jackman Rozsomákját (nem, azért sem fogok Farkast írni). A Logan után azonban kezdem másképp látni a dolgokat, mert a jelek szerint tendenciáról beszélünk, ami hosszabb távon akár az egész szuperhősképregény-megfilmesítősdibe vérfrissítést hozhat.

Mindebben nyilván óriási szerepe volt a Deadpool sikerének, pontosabban szólva annak, hogy a Fox – a mai hollywoodi trendekkel ellentétben – mert kockáztatni egy nagyot a leszállóágban, és nem félt korhatárosra venni a figurát egy olyan műfajban, ahol alapvetően muszáj lenne gyerekbarát módon fogalmazni. Az eredmény ismert: a mindössze 58 millió dollárból leforgatott, minden korábbi hasonló alkotástól eltérő Deadpool világviszonylatban csaknem 800 milliót termelt a mozipénztáraknál, és ezek után a stúdiónál belátták, hogy néha érdemes a kiszámíthatatlanra menni. Így aztán a stúdió legnagyobb Marvel-ászának számító Rozsomák is kapott egy méltó búcsúmozit, most már direktben kompromisszumoktól mentesen, nyílt sisakkal megcélozva az R besorolást. Az adamantium-csontozatú élő fegyver japán szólómoziját is jegyző James Mangold (lásd még például Copland) ugyanakkor utólag bevallotta: még a vágás végső fázisaiban sem nagyon merték elhinni, hogy a stúdió végül nem vétózza majd meg a filmet. Tökéletesen meg is értem ezt: a Mark Millar és Steve McNiven Old Man Logan sorozata által ihletett Logan egyrészt roppant kemény mozi, másfelől pedig teljesen mást hoz, mint amit az ember egy hasonló filmtől várna.

Az alaphelyzet eleve olyan, mint valami modern korba átültetett western vagy noir. 2029-ben járunk, az X-ek két kivétellel mind meghaltak, újabb mutánsok nem születnek. Az öregedő, képességeit fokozatosan elveszítő Logan a mexikói határ környékén bujkál, és miközben igyekszik magát módszeresen a halálba inni, sofőrködéssel keres pénzt a szenilis, ön- és közveszélyes rohamokkal küzdő X professzor gyógyszereire. Aztán hirtelen képbe kerül egy kislány, és kiderül: annyira talán még sincs vége a homo superior történetének, mint mindenki hitte. Az illúzióit vesztett, súlyos testi-lelki fájdalmakkal küzdő Rozsomák pedig hirtelen talál valamit, amiért még egyszer, utoljára érdemes harcba indulnia.

Mint a fentiekből is sejthető, ezúttal szó sincs világmegmentősdiről, grandiózus, kékre festett, netán bizarr sisakokat viselő főellenségekről vagy városromboló CGI-orgiáról. Több kritikában is előkerült a Nincs bocsánat, sőt, maga Mangold is nyíltan Clint Eastwood 1992-es remekművét emlegeti a film egyik mintájaként, és én magam sem tudok jobb példát hozni: a hangulat és az alaphelyzet is számos hasonlóságot rejt. Mivel az alkotók szabad kezet kaptak a stúdiótól, a végeredmény egy tényleg felnőttes megközelítésű szuperhősfilm lett, ahol Jackman igazi jutalomjáték keretében vehet búcsút egész karrierje legismertebb szerepétől – és mindehhez megfelelő terepet is kap, mivel Mangold filmje voltaképpen karaktertanulmány Loganről. És persze X professzorról, akit a szereptől szintén elköszönő Patrick Stewart hasonlóan mély átéléssel formál meg. A két figura olyan erővel jelenik meg a vásznon, hogy nem túlzás leírni: soha, egyetlen korábbi Marvel-filmben sem láttunk még ennyire intenzíven megformált főalakokat, ilyen részletgazdag színészi alakításokat. Maga a képi megvalósítás is ehhez igazodik: klasszikus spagettiwesterneket idéző hosszú snittekkel, hatalmas totálképekkel operál a mozi, ahol Jackmannek még a fekete mitesszerei is látszanak, Stewart májfoltjait nem tüntették el, és mindketten komplett történeteket mesélnek el bevérzett szemük egy-egy pillantásával. Idejét sem tudom, mikor láttam hasonlót frontvonalas álomgyári filmben, de nagyon rég elfeledett jó érzés...

És mindettől persze az is sokkal hatásosabb, amikor felhangzik a minden egykori X-Men-rajongót pavlovilag lázba hozó SNIKT!, Rozsomák pedig hentelni kezd, főleg, hogy a harci jelenetek naturális volta is példa nélküli ezen a vonalon. Sőt, a fenti megközelítésből fakadóan a Loganből teljességgel hiányzik a világmegmentéssel a hasonló alkotásokban törvényszerűen együttjáró okoskodó szájbarágás, erőltetett moralizálgatás is. Nincs katartikus leszámolás a világot fenyegető gonosszal, nincs erkölcsi megtisztulás, nincsenek makulátlan héroszok: ehelyett a klasszikus western-alaphelyzet köszön vissza, amikor a kiöregedett, egykori önmaga árnyékaként vegetáló pisztolyhős még utoljára felcsatolja a fegyverövét, és felülkerekedik saját démonain. Csak éppen itt a főhös nem hatlövetűt visel, hanem bizarr karmai vannak, már amikor egyáltalán képes azokat elővarázsolni az ökléből. És amikor a szereplők sírnak, nemcsak a krokodilkönnyeket látod, hanem azt is, ahogy belefolyik a takony a szájukba. A fentiekből fakadóan a film érzelmileg is sokkal inkább rátelepszik a nézőre, mint egy-egy újabb, kiszámítható komputeranimációs leszámolósdi. Mangold további extra jelentést, érdekes színeket adott az X-ek sztorijának a képregényes vonal sztoriba emelésével – nem akarok semmit lelőni, de amennyire egyszerű, annyira ütős ez az ötlet is. Akárcsak a homályban hagyott, legfeljebb részelemeiben felvillantott háttérsztori.

Sergio Leone mondott egyszer valami olyat, hogy amikor egy amerikai westernben a hős kinéz az ablakon, azt azért teszi, hogy a szép jövőről elmélkedjen, az ő filmjeiben ellenben legfeljebb arra számíthat ilyenkor, hogy golyót kap a szemébe. Na, hát pontosan valami ilyesmi a Logan is az alapjáratos Marvel-mozikhoz képest: kevesebbet markol, mégis sokkal többet fog. Nem szeretnék feleslegesen nagy szavakat használni, de ezt a filmet pár év múlva ugyanolyan örök etalonként emlegetjük majd ezen a vonalon, mint mondjuk Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiáját. Olyanoknak is bátran merem ajánlani, akik maguktól soha az életben nem ülnének be egy szuperhősös mozira.