Shock!

„Soha semmi nem lesz olyan, mint a The Beatles!" – mondta anno Lemmy, és hasonló megállapításokat természetesen a popkultúra más ágazataival kapcsolatosan is bőven tehetünk. A filmművészetnek szintúgy megvannak a közmegegyezéses klasszikusai, ahogy a zeneiparnak is, ezek egyike pedig kétség kívül Ridley Scott 1979-es horrorja, az Alien, vagy ha úgy jobban tetszik, A nyolcadik utas: a halál, amely bemutatója után csaknem négy évtizeddel is hivatkozási alap bármely korosztály számára. Az a végtelenül rideg, nyomasztó hangulat, amelyet Scotték vászonra vittek, még ma is abszolút hatásos, így az ember akkor is tövig rágja rajta a körmét, ha épp negyvenedszerre nézi. Nem véletlen, hogy mikor néhány évvel ezelőtt a Corvin mozi néhány vetítés erejéig ismét műsorra tűzte, pillanatok alatt elkapkodtak rá minden jegyet.

Nos, az Életnek egy ilyen filmmel kellene versenyeznie, hiszen alaptörténete kísértetiesen hasonló Ellen L. Ripley és társai sztorijához. Már a trailerből bárki számára kiderülhet, hogy a történet szerint a nemzetközi űrállomás hat asztronautája a Marsról származó mintákat fog be, melyek között történetesen egy kezdetleges életformára bukkannak. És ahogy az már lenni szokott, ez az életforma gyorsan növekszik, majd a kezdeti cukiságot levetkőzve, hamar el is szabadul. Ez pedig a cukiságot leszámítva (hiszen '79-ben a xenomorf kezdettől fogva ellenséges volt) gyakorlatilag megfeleltethető az Alien forgatókönyvének. Amellett, hogy az öntudatra ébredő Calvin antréja hasonlóan hatásos, mint Kane kajálós jelenete volt anno, még konkrét karakter-egyezések is megfigyelhetőek a két alkotás kapcsán. Dallas kapitány, a szabályokhoz minden körülmények között ragaszkodó Ripley és a társait a tudomány érdekében veszélybe sodró Ash alakja mind-mind visszaköszön az Élet bizonyos karaktereiben, aminek eredményeként az Aliennel történő összehasonlítás tényleg megkerülhetetlen.

Ebben a csatában pedig természetesen az Élet eleve vereségre van ítélve, hiszen lehetne bármilyen jó, egy legendával szemben kellene felülkerekednie. Attól függetlenül azonban, hogy erre esélye sincs, az Élet jó film. Bár kétségtelen, hogy a fenti karakter- és sztori-újrahasznosítás miatt a történések jó része előre kiszámítható vagy legalább is sejthető, a film mégis izgalmas és képes feszültséget kelteni. Ráadásul képi világa is pazarra sikeredett: Calvin megvalósítása is király, az űrbéli, illetve az állomás súlytalanságát mutató felvételek pedig tényleg gyönyörűek. Utóbbiak kapcsán a Gravitáció-párhuzam is adja magát, ami alapvetően más hangulatot eredményez, mint az Alien esetében, ugyanis míg Ripleyék sötét, szűk, nedves járatokban kúszva küzdöttek az életükért, addig Jake Gyllenhaal és társai világos, egy űrállomáshoz mérten kifejezetten tágas terekben lebegve menekülnek.

Mivel a film központjában alapvetően nem a karakterek jellemfejlődése áll, sokat nem tudunk meg hőseinkről, mindössze annyi infó jut róluk a nézőnek, ami alapján kellően szimpatikussá válnak ahhoz, hogy sajnáljuk majdani elhullásukat. Egyetlen kivétel van, őt azonban jó érzékkel még a sztori elején kiiktatják. Amellett pedig, hogy a film nyilván felvet bizonyos kérdéseket, a középpontban mégis csak a szereplők egzotikus környezetben folytatott küzdelme áll, aminek megvalósítása még akkor is izgalmas és szórakoztató, ha néhány igen komoly logikai baki is van a sztoriban, illetve színészi játék terén sem történik semmi egetverő. Ezeken a hibákon azonban nem érdemes fennakadni, hiszen az Erő sem létezik, illetve a halottak sem tudnak járni. Mint az közismert.

Nem az év filmje tehát az Élet, nem lesz belőle legenda sosem, de van annyira jó, hogy máris várom a folytatását. A sztori vége ugyanis természetesen második részért kiált.