Shock!

Pénteken, a legfrissebb hírek szerint szívroham következtében, Las Vegas-i otthonában elhunyt Vincent Paul Abbott, azaz Vinnie Paul. A Pantera legendás alapító dobosát mindössze 54 évesen érte a halál, és távozásával mindörökre szertefoszlott annak esélye is, hogy legalább személyes viszonyát rendezze egykori zenésztársaival, Phil Anselmóval és Rex Brownnal. Vinnie Paul munkássága a Shock! stábja számára is rendkívüli fontossággal bírt, így a tragédia híre természetesen minket is sokkolt. Összeállításunkban rá emlékezünk.

Valentin Szilvia: Már nem is számolom, hányszor ébredtem az utóbbi pár évben arra a hírre, hogy meghalt egy kedvenc zenészem. Vagy egy közelebbi barátom. Vagy egy jó zenész, akinek kedveltem a lemezeit. Vagy egy meghatározó zenekar tagja. Egy ember...

Mostanra már tényleg hozzászokhattunk ahhoz (ha hozzá lehet szokni egyáltalán), hogy idő előtt távozik valaki, akit kedveltünk, aki fontos volt valamiért. Az internet ilyenkor felbolydul pár napig, mindenki sajnálkozik, összeborul, megsiratja az illetőt, aztán minden megy tovább a maga útján. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha akkor becsülünk meg valakit, amikor még él. Sajnos ez pont szegény Vinnie Paul túl korai halála is példaként állítható mindenki elé, hiszen egy valóban tragikus sorsú – illetve befejezésű – zenekar tagjainak nem jutott az a végszó, hogy a sérelmeket átbeszélve, félretéve ismét egymás szemébe nézzenek, és új lappal indítsanak. Nem, nem kellett volna nyilvános, színpadi összeborulás, se reunion, se semmi, és persze ki tudja, mi történt a színfalak mögött, amiről nem tudunk – de úgyis kiderült volna, hiszen ez hírérték...

Nem szabad a haragot túl sokáig őrizgetni, mindenkire nézve mérgező, az élet meg sokszor túl rövid, hogy felesleges negatív energiákat dédelgessünk magunkban. Mikor lehetne mindent másképp – a másképp pedig a kommunikáció, mert hát ezzel is óriási gondok vannak mindenfelé, hiszen annak hiánya is megöl sok mindent, illetve félrevisz. Talán nekik is jobb lett volna, ha többet beszélgetnek, talán kevesebb tüske maradt volna, mert az biztos maradt – és már ott is marad örökre.

A fentieken elmélkedem szombat reggel óta, és nem azon, hogy mennyire szerettem a Panterát, mert az evidens, a Cowboys From Hell lemezük óta velem vannak, konkrétan az első CD-im egyike volt ez a rózsaszín (!) korong, élénken emlékszem arra is, amikor megvettem (igaz, két évvel a megjelenés után). Utoljára tán két hete került be a kocsiba a Reinventing Hell című válogatáslemezük.

Sok személyes emlékem nincs Vinnie-vel, interjúzni sosem sikerült, a Hellyeah-koncerten is csak annyi történt, hogy előtte a Barba nézőterén ácsorogtam, alig voltunk még páran, ő keresztülsétált, vigyorgott rám egy nagyot, köszönt egy hellót, én is visszavigyorogtam és visszahellóztam, és persze rajongó hülyegyerekké változtam erre azonnal: rámköszönt a Vinnipól!!!

Lett volna még dolga, készült az új Hellyeah-lemez, biztos mentek volna turnézni is, de a sors másképp akarta. Nagy kár. De hát most már odafent a tesójával rendetlenkedhet kedvére, abban pedig biztos vagyok, hogy irgalmatlan zajongást fognak majd csapni. (Figyeljétek majd a viharokat!)

Draveczki-Ury Ádám: Mindössze néhány héttel ezelőtt emlékeztünk meg a Pantera egyetlen magyarországi koncertjéről, illetve a Shock! azzal szorosan összefüggő indulásáról, most pedig ismét visszatekintőt kényszerülök írni a zenekarról, csak éppen tragikus apropóból. Nem akarom elsorolni a szokásos közhelyeket arról, mennyire pocsék érzés volt megint egy régi nagy kedvenc halálára ébredni, pláne úgy, hogy a hír Vinnie Paul esetében is derült égből villámcsapásként érkezett. Az mindenesetre biztos: ismét a műfaj egyik nagyját veszítettük el.

Aki akár csak felületesen is, de képben van a Pantera munkásságát illetően, alighanem tisztában van vele: a nagyobbik Abbott nem pusztán alapító és dobos volt a '90-es évek legfontosabb metalbandájában, hanem a jellegzetes hangzás ugyanolyan fő letéteményese, mint öccse, Darrell. Talán röhejesen hangzik, de nyugodtan hallgasd meg: kettejük utánozhatatlan közös rezgésszáma, összekeverhetetlen megszólalásuk csírája már a Metal Magic lemezen is tetten érhető. Igen, a zene stílusa kiforratlan, a dalok többsége legjobb esetben is csak közepes, de Vinnie játéka a maga kezdetlegesebb voltában már 1983-ban is ugyanúgy felismerhető volt, mint szegény Dime-é, hogy aztán lemezről lemezre fejlődjenek tovább együtt. Majd jött Phil Anselmo és a Power Metal előtanulmánya, hogy aztán a Cowboys From Hellre tényleg letisztuljon minden sallang. Vinnie szerepét ráadásul a lemezek megszólalását tekintve sem lehet eleget hangsúlyozni, hiszen a klasszikus korszakban végig Terry Date társproducereként jegyezte ezeket.

És ugye az a bizonyos stílus... Tisztán emlékszem, hogy annak idején ő volt az első kedvencem a zenekarból. 14 éves kezdő metalrajongóként az ember még sokkal kevésbé figyeli a részleteket, mint később: a falbontó összkép és a riffelés nyilván mindent vitt, de az egyéni teljesítmények közül Vinnie-ére kaptam fel a fejemet legelőször, mert egyből a zsigereimben éreztem, hogy valami teljesen sajátosat csinál. Azt a bizonyos groove-os, irgalmatlanul erőteljes és kemény, technikás, mégis laza, szinte táncos húzást soha nem is volt képes senki más úgy hozni, mint ő. Ráadásul már laikus fejjel is teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a banda legkülönlegesebb dalai közül sok száz százalékosan az ő megmozdulásaira épült: a Primal Concrete Sledge, a Medicine Man vagy még inkább a Becoming tökéletesen példázza ezt. Védjegyszerű stílusa az utolsó korszak lemezein, a Hellyeah-ben sajnos néha már feloldódott a Kevin Churko-féle digitális egyenszószban, de élőben továbbra is lenyűgözően átütött mindenen. Bár persze ettől függetlenül sem lehetett kérdés, hogy Vinnie igazából abban a konkrét négyes egyenletben találta meg igazán a saját helyét, és – akárcsak Phil vagy Rex Brown – soha nem tudott már olyat alkotni, ami akár csak megközelítette volna a Panterát.

Nem szeretnék valakit többezer kilométeres távolságból, személyes ismeretség nélkül megfejteni, de ennyi talán belefér: az interjúk, mások interjúi, a videók, a fotók alapján Vinnie Paul Dimebag 2004-es meggyilkolása óta aligha volt boldog ember. Ennek ellenére ment tovább, vagy legalábbis úgy tett: zenélt, csinálta, amihez értett, még ha az utolsó tizenakárhány év nyilvánvalóan nem volt több számára levezetésnél, időkitöltésnél, amivel elfoglalta magát. De biztos, hogy soha nem heverte ki öccse halálát. Az sem volt titok, hogy közben nem él éppen szerzetesi életet, elég volt csak ránézni a képeken arra a vörösen felpüffedt arcra. Köztudottan évtizedek óta két végén égette a gyertyát, korai halála így valójában talán nem annyira meglepő, mint amennyire lesokkolt mindenkit. Viszont valami egészen végtelenül tragikus, szomorú záróakkord. Vajon kibékült volna valaha Phil Anselmóval és Rexszel? Nem tudom, de jó érzés lett volna, ha sikerül nekik, és elsődlegesen nem azért, hogy ismét együtt zenéljenek. Utóbbira így is évről évre csökkent az esély, hiszen amit a Slayer búcsúja kapcsán is írtam, itt is áll: nem gondolom, hogy a Fucking Hostile-t meg a 5 Minutes Alone-t feltétlenül a hatodik iksz felé közelítő embereknek kellene játszaniuk, főleg nem az egyik nélkülözhetetlen oszlop nélkül. Inkább a tudat jelentett volna sokat, hogy ha már Dime-ot ilyen rettenetesen, erőszakkal vette el a világtól egy őrült, legalább három társa képes elásni a csatabárdot, és valamilyen módon feloldójel kerül a rocktörténelem egyik legszomorúbb, legrettenetesebb módon befejeződött karrierje végére. Erre most már nincs lehetőség, a sztori örökre csonka marad. Így aztán csak abban reménykedem, hogy péntek óta odaát a tesók ismét együtt vannak, egymás után tolják a Blacktooth Grineket, és azt csinálják, amiben nem nagyon volt jobb náluk a műfaj történetében: zenélnek.

Kiss Gábor: Az egyik legelső Hammer, amit megvettem, pont az volt, amiben megjelent a Pantera The Great Southern Trendkilljének kritikája. Mivel Vinnie-ék a hangpróbát is megnyerték vele, rögtön rohantam a boltba, hogy gondolkodás és bármiféle előzetes belehallgatás nélkül megvegyem. Akkoriban, 14 évesen volt ugyanis egy olyan koncepcióm, hogy minden hónap győztesét begyűjtöm majd. Mikor otthon betettem a zsebpénzemet teljes egészében felemésztő Trendkill-kazettát, egy pillanat alatt dobtam is tőle egy hátast. A mai napig emlékszem, mennyire durva hatással volt rám, ahogy a lemez elindult: Ilyen brutális, ellentmondást nem tűrő kezdést soha korábban nem hallottam. És azóta sem sokat...

A mai napig is a Trendkill a kedvenc Pantera-cuccom, és egyike vagyok azon szerencséseknek is, akik a lemez turnéján, a Black Sabbath előtt láthatta is őket 1998-ban. Természetesen a dedikálásra is elmentem, a csapat tagjai által aláírt kazetta pedig azóta is a legnagyobb becsben tartott ereklyéim között van, valahol a Jeff Hanneman által is aláírt, szintén 1998-as Slayer-koncertplakáttal holtversenyben.

Vincent Paul Abbott halála nemcsak azért tragédia, mert a műfaj egy ikonikus, a metal zene fejlődésére hatalmas hatást gyakorló, kiváló dobossal lett szegényebb, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt benne a pakliban. Ahogy mondjuk Lemmy esetében pontosan tudni lehetett, hogy nem lesz velünk már hosszú évtizedekig, úgy Vinnie kapcsán még simán számítottam vagy tíz-tizenöt évnyi aktív muzsikálásra. Az élet azonban megint csak mást hozott, és én ugyanolyan értetlenül és lesújtva írom ezeket a sorokat, ahogy nem is olyan rég Chris Cornell kapcsán tettem. Vinnie Paul sajnos idő előtt hagyott itt minket, hogy tesójával újra együtt piázhasson valahol egy lepukkant túlvilági sztriptíz-bárban. Remélem, legalább jók a csajok, és a pia is olcsó odaát! Nyugodj békében, Vinnie!

Cseke Feri: Amikor Las Vegasban jártam, folyamatosan csak azon kattogott az agyam, hogy mennyi híresség, mennyi példakép megfordult már itt, és bizony nem kevés kedvenc zenészem lakhelye is ebben a városban található. S mikor a forróságban sziesztázó külváros csendes házacskái között elhaladtunk, Vinnie Paul is eszembe jutott. Elképzeltem: lehetséges, hogy éppen most haladunk el annak a Texas szívéből idetelepedett anyaszomorítónak a háza előtt, akinek trendeket gyilkoló zenekara elmondhatatlanul nagy hatással volt rám. Sajnos személyesen nem sikerült vele csak úgy „véletlenül" összefutnunk, de így is óriási élmény volt maga a tudat, hogy a Pantera dobosának közelében lehettem. Eljöttem Amerikába, többek között azért, hogy ilyen élményekben legyen részem. S mivel nem vagyok nagy koncertre járó típus sem, így nem volt szerencsém őt élőben látni soha, azonban az öröksége, a zenéje ott figyel a CD-ken (még kazettákon is), a szívemben, az elmémben és a lelkemben egyaránt.

Az ilyen szívbemarkoló tragédiák után pedig még az eddigieknél is nagyobb súlya lesz a daloknak. A feszültség és a fölös energiák levezetéséhez most már a dráma is kétszeresen társulni fog, de én mégis köszönöm neked, Vinnie, hogy tragikus sorsú öcséddel együtt megteremtettétek ezt a mindenen túlmutató, ösztönből felbugyogó, vulgáris és minden rezdülésében hiteles muzsikát, amit hiába is próbálnak a követők lemásolni, olyan zsigerien mocskosan, ahogyan ti toltátok, azt soha senki nem lesz képes felülmúlni. A további sajnálkozásnak viszont nincs itt már helye – Vinnie akkor már biztosan nem lenne rám annyira büszke. Úgyhogy most már csak egy aktuális útravalóra van szükség: túl sokat ne pihenjetek békében! Inkább így együtt változtassátok pokollá azt a helyet is, ahová kerültetek, cowboyok!