Shock!

Jaco Pastoriust agyonveri egy kidobó, Euronymoust lekaszabolja a zenésztársa, Ian Curtis felköti magát, a halálakor mindösszesen 39 kilót nyomó Layne Staley kiszárad. Randy Rhoads lezuhan a repülővel, Cliff Burton kiesik a buszból, amely rázuhanva agyonnyomja. Dennis Wilson az óceánba, Brian Jones az úszómedencéjébe, Jimi Hendrix a saját hányásába fullad bele. Bon Scottot egy Renault 5-ös hátsó ülésén, Jim Morrisont a fürdőkádban találják meg, Richey Edwardsot pedig lassan húsz éve sehol. Marvin Gaye-t a saját apja lövi le, Kurt Cobain megteszi ezt önmaga. Ez a hevenyészett feketelista is jól jelzi, hogy a (rock)zene világa sajnos sosem volt mentes az erőszakos, értelmetlen és megdöbbentő halálesetektől. Elfogadni nem lehet, maximum megszokni és némileg közömbössé válni iránta.

Mégis, időre-időre felbukkannak olyan horderejű esetek, amelyek kirángatják az embert ebből a puha és meleg közönyből. Mindközül a leghíresebb, amikor is 1980. december 8-án Mark David Chapman úgy döntött, hogy „a hazugságban létező" John Lennon nem élhet tovább. A világ azóta sem tudta teljesen kiheverni a Lennon-gyilkosságot, és nem kell megveszekedett fatalistának lennünk ahhoz, hogy leszögezzük, igenis van valami sorsszerű abban, hogy a történelem megismételte önmagát: napra pontosan huszonnégy évvel a végzetes lövések eldördülését követően újabb zseniális zenésszel végez elborult elméjű „rajongója". Az én generációm Mark Chapmanjét Nathan Miles Gale-nek hívják, Dakota-házunk pedig az Ohio-beli Columbus egyik klubterme, az Alrosa Villa. Hihetetlen, de igaz: már tíz éve, hogy meggyilkolták a világ egyik legjobb metal gitárosát, Darrell Lance Abbottot, ismertebb nevén Diamond vagy Dimebag Darrellt. Ez a megemlékezés pedig nem akar semmire sem választ adni, sőt, igazából még kérdéseket is csak félve vet fel, sokkal inkább pusztán bemutatja, pontosan mi is történt azon a tíz évvel ezelőtti éjszakán (és az odáig vezető úton), amely végül öt ember halálával és közel kétszer annyi megsebesülésével végződött. És talán jobban megértjük azt is, hogy miért nem beszél egymással azóta sem Vinnie Paul és Phil Anselmo, és miért nem szeretik különösebben a zenekarok (tisztelet a kivételnek), ha hívatlan vendégek bukkannak fel a színpadon, mert az az ő felségterületük.

Ádám barátunk annyira tökéletesen mesélte el, mi minden történt a Panterával működésének utolsó hat-hét évében, hogy nekem különösebb tennivalóm nincs is, mint a Klasszikushockban a héten szintén kivesézendő utolsó lemez korszakából felcsippenteni a földről a történet fonalát – nagyjából onnan, amikor 2001. szeptember 11-én ledőltek a World Trade Center ikertornyai. (Csak szólok: Nathan Gale születésnapja éppen szeptember 11-re esett.) A terrortámadás – mint oly sok más bandát – a Panterát is egy világkörüli turné kellős közepén találta, majd hat nap dublini veszteglés után Amerikába visszatérve természetesen szó sem lehetett a koncertezés folytatásáról. Ők azonban optimistán úgy vélték, a kényszerpihenő akár még jól is jöhet a legjobb formájába visszazökkenni hosszú ideje képtelen csapat számára. Úgy döntöttek, néhány hónapos lazulás után akár hozzá is láthatnának egy újabb hivatalos videóhoz, sőt, rekordsebességet produkálva akár az új nagylemez munkálatainak is. A dolgok kerékkötőjének Anselmo bizonyult, aki kijelentette: ő még nem érzi magát elég felkészültnek a munkához, több időre és pihenésre van szüksége. Ez így még elfogadható is lett volna, és az Abbott-fivéreknél nem is ez vágta ki a biztosítékot, hanem az, hogy a jó Philnek azért maradt elég ideje nemcsak arra, hogy felvegye és 2002-ben megjelentesse a kettes Down-lemezt társaival (akik között '99 óta ugye ott vigyorgott Rex Brown is), hanem azzal a Superjoint Rituallal is éppen ugyanezen évben dobta piacra a debütáló nagylemezt, akikkel kapcsolatosan elég nehézkesen lehetett megmagyarázni, miért is előbbre való az életében a Panteránál. Ráadásul heves koncertezésbe is kezdett a csapattal, amit Dimebagék már tényleg egyre vörösebb fejjel figyeltek, nem mulasztva el egyetlen lehetséges alkalmat sem annak megragadására, hogy elmondják, mennyire elárulva is érzik magukat.

A rákövetkező évben csak romlott a helyzet, olyannyira, hogy bekövetkezett, amit korábban a hűséges Pantera-tábor elképzelhetetlennek tartott: a nagyon sokáig a tökéletes csapategységet megtestesítő, testvéries hírnevű bandában igazán gusztustalan sárdobálás kezdődött meg. Dimebagék árulónak kiáltották ki Philt, akinek minden fontosabb, mint a banda, amelynek köszönhetően azzá lett, aki, és kijelentették, innentől fogva feloszlottnak tekintik a Panterát. Anselmónak különösen fájhatott, hogy többször is felhánytorgatták a dallasi túladagolásos esetet, és kihangsúlyozták: ők bizony számtalan alkalommal keresték telefonon az énekest, aki azonban egyetlenegyszer sem válaszolt a hívásokra. A továbbra sem különösebben tiszta életű és fejű Phil mindent tagadott, azt állítva, hogy a Pantera szünetre küldése közös döntés eredménye volt, egyébként is, ő korábban minden egyes éjszaka megdöglött a színpadon ezért a bandáért, neki aztán senki ne vágja a fejéhez, hogy áruló, és ha Abbotték tényleg berekesztik a banda működését, nemcsak vele basznak ki, hanem a rajongókkal is. A korábban harmadik Abbott-fivérként is emlegetett Rex Brown így végérvényesen két tűz közé szorult, és egyre kevésbé találta helyét a megváltozott viszonyok közepette. Képzelhetjük, mekkora lelki törést okozhattak ezek a mocskolódások a fanatikus rajongóknak, pláne egy olyan végletekig labilis személyiségnek, mint amilyen Nathan Gale volt.

Egy napon aztán a kimondottan rossz hangulatban (és állapotban) meginterjúvolt Anselmo 2004-ben azt nyilatkozta a Metal Hammer magazinnak, hogy végtelenül dühös az egész dolog miatt a srácokra, és ideje lenne, hogy valaki jól ellássa Dimebag baját. A lap persze címlapon hozta a sztorit, Phil szavai pedig a gyilkosság után megszázszorozódott erővel visszhangoztak. Hiába állította később Anselmo, hogy szavait felnagyították, kiforgatták, és egyébként is, nem is úgy gondolta az egészet, Vinnie Paul a beszélgetés hangfelvételét a szerkesztőségtől kikérve arra jutott, hogy az újság nem ferdített a dolgokon, azt jelentették meg, ami és ahogy elhangzott, Philt pedig nemes egyszerűséggel mesterhazudozónak titulálta. Ez a meggondolatlan interjú egyébként az egyik legfőbb oka annak, hogy Vinnie Paul a mai napig még csak beszélni sem hajlandó Phillel, és ezt jelölte meg később Dimebag barátnője, Rita Haney is legfőbb okként arra, miért is tiltotta meg az énekesnek, hogy megjelenjen egykori zenésztársa temetésén. (A jobbára azóta is Dime nevéből élő Ritával egyébiránt már rendeződött az énekes kapcsolata).

Abbotték egyébként valóban nem hazudtak, amikor azt mondták, hogy felőlük akár neki is lehetett volna látni a következő Pantera anyagnak, annyi ötletük volt készen, hiszen a csapat feloszlását követően sebtiben összerántott Damageplan (leánykori nevén New Found Power) 2004 februárjában már meg is jelentette bemutatkozó lemezét, és a tesókon kívül az egykori Halford-gitáros Pat Lachmant és a „civiben" tetoválóként dolgozó Bob Zillát soraiban tudó négyes vadul promotálja is az anyagot. Így jutnak el aztán 2004. december 8-án Ohióba, a Columbus-i Alrosa Villába is, ahol azonban a helyi Volume Dealer és néhány kisebb banda fellépését követően mindössze egyetlen dal (Breathing New Life) felvezetésére jut idejük, mielőtt a zsúfolásig megtelt night club ajtajában megjelenik egy huszonöt éves, kifejezetten erős testalkatú (190 centis magasságához 120 kilós testsúly társult), fején súlyos szembetegsége miatt korrekciós szemüveget viselő furcsa alak.

Nathan Miles Gale – egykori tengerészgyalogos – az a fajta fickó volt, aki nem találja helyét az életben, barátnője nincs, munkahelyeit folyamatosan váltogatja, még barátai szerint is különös, magának való alak, aki igazából csak néhány dolgot kedvel. Ezek egyike a metalzene, különösképpen pedig a Pantera, amelynek feloszlása hihetetlen dühvel töltötte el, aznap pedig különösen rossz napja is volt, hiszen a délelőtt folyamán összetűzésbe keveredett a helyi tetoválószalon dolgozóival, mivel azok közölték vele, hogy képesítés nélkül nem kezdhet bele az üzletbe. A nem éppen hétköznapi méretekkel rendelkező alak már klubba való belépését követően magára vonja a hely személyzetének figyelmét, így azt is látják, amikor néhány fiatalt félrelökve felmászik a színpad bal oldalán. A visszaemlékezések szerint mindenki azt hitte, hogy az óriás csak egy hülye kölyök, aki ezekkel a méretekkel is stagedivingolni szeretne, de nem is nagyon volt idő a gondolkodásra: Gale célirányosan Dimebag felé tart, és több (egyes források szerint három, mások szerint öt) lövést ad le rá a hokimeze alól előrántott 9 milliméteres Berettájából. A katonai kiképzésen átesett, fegyverimádó Gale sajnálatos módon kifejezetten jól bánik a lőfegyverrel, a lövések mindegyike önmagában is halálos lett volna.

A hirtelen jött káoszban többen igen gyorsan reagálnak, és lerohanják a dobos felé forduló Gale-t, így Jeff „Mayhem" Thompson, a biztonsági személyzet feje, illetve Erin Halk roadie is, akiket a merénylő több célzott lövéssel leterít. (Gale állítólag minimum tizenötször tüzelt a klubban.) Sokak szerint azonban ennek az akciónak köszönhette a Damageplan maradék tagsága és a színpadon lévő stáb, hogy el tudott menekülni a közelből. A Beretta kifogy, és az újratöltésig tartó néhány pillanatnyi szünetben Nathan Bray, a közönség soraiban jelen lévő medikushallgató a színpadra ugrik, hogy szívmasszázsban részesítse az akkor még életjeleket mutató gitárost, ám Gale észreveszi, és őt is megöli. A merénylőre veti magát Chris Paluska turnémenedzser és John „Kat" Brooks dobtechnikus, akiket Gale szintén meglő (utóbbit ráadásul háromszor!), ők azonban életben maradnak, így Katet az őrült gyilkos túszként használja fel, hiszen közben kintről már jól hallani, hogy a rendőrség – dicséretes gyorsasággal, mindössze három perc alatt! – megérkezik. (Álljunk meg egy zárójel erejéig: ez ugyanaz a Kat Brooks, akinek Phil Anselmo lényegében az életét köszönheti, hiszen a dallasi túladagolás estén ő riasztotta elsőként a mentőket.)

Elsőnek az érdekes nevű (és mit ad isten, szintén metalrajongó) James D. Niggemeyer őrmester érkezik a helyszínre, aki szerencsére nem sokat teketóriázik, hanem néhány másodperc alatt felméri a helyzetet, a nála lévő shotgunnal közvetlen közelről tüzelve, szó szerint szétrobbantja Gale fejét. Minden bizonnyal emberek tucatjának életét mentette meg ezzel, mivel a gyilkosnál további 36 töltényt találtak hullája elszállítását követően. (A később vizsgálat alá vont Niggemeyer intézkedésével kapcsolatosan mindent rendben lévőnek is találtak, olyannyira, hogy később az év rendőrévé választják.) Jeff Thompson, Erin Halk, Nathan Bray és Dimebag Darrell életéért a helyszínre érkező mentők azonban már semmit sem tehettek, a halál mindegyikőjük esetében a helyszínen beállt. A sebesülteket elszállítják, a közönség szétszéled, közben minden nagyobb hírcsatorna beszámol a megrázó esetről.

Közvetlenül a gyilkosság után megindultak a találgatások Gale indítékai miatt, figyelembe véve azonban, hogy diagnosztizáltan paranoid skizofréniában szenvedett, túl sok értelme nincs azon rágódni, hogy végletekig imádott zenekarának megszűnése, az Anselmo/Abbott nyilatkozat-háború, a tetoválószalonban történt reggeli visszautasítás, a tengerészgyalogság kötelékéből történő korábbi eltávolítása, a rendszeres gúnyolódások és a nők terén való sikertelensége vezetett-e megveszekedett tettéig. Vagy éppen az, hogy nem sütött aznap a nap, sötét és hideg volt. Vagy mint arról később ismerősei beszámoltak: többször is beszélt arról, hogy a Pantera voltaképpen azokkal a zenékkel vált híressé, amiket ő írt, a zenekar tagjai pedig csak ellopták tőle azokat. Kedvenc lemezének, a Vulgar Display Of Powernek például hite szerint minden egyes sorát és hangját ő írta, nem is lehet másként, hiszen az egész anyag az ő életéről szól, azok ott az ő gondolatai, érzései. (Érdekes, Lennon gyilkosa ugyanezt hitte a mindig magánál tartott Zabhegyezőről, amelynek belső oldalára ennyit írt: „Ez a vallomásom.")

De valahol mindegy is, miért tette, amit tett, hiszen egyik teória sem hozhatja vissza az egyik legzseniálisabb gitárost, akit valaha látott a világ. Mint ahogy az esetről készült dokumentumfilm (VH1 – Behind The Music: Pantera), vagy éppen könyv (Chris Armold: A Vulgar Display of Power - Courage and Carnage at the Alrosa Villa), továbbá az a számtalan dal sem, amely azóta az eset kapcsán készült. És ahogy ez a cikk sem. Én pedig ugyanezen okból kifolyólag – hőbörögjön bárki bárhogyan miatta – azt vallom, hogy valóban nagyon jó lenne, ha Phil Anselmo és Vinnie Paul végre baráti jobbot nyújtana egymásnak, ezzel összekapnák kicsit az utóbbi években igencsak rossz bőrben leledző Rexet is, de eszükbe ne jusson Pantera néven koncertezni! Annak bizony a vörösszakállú varázsló nélkül semmi, de semmi értelme nem lenne...