Shock!

Miközben a Pantera szépen hattyúhalálozott (évek óta gyakorlatilag), az Abbott tesók vérében folyamatosan ott pezsgett a zene, így nem volt mit tenni, új zenekart voltak kénytelenek összehozni. Találtak egy Trujillo-fazonú bőgőst, aki Bob Zilla névre hallgat, és egy (valljuk be) Anselmo-fazonú énekest, aki pedig Pat Lachman néven ismert, valamint egész addig gitárosként funkcionált, többek között Halford papa szólózenekarában.

Először csak egy klipet eresztettek a nép közé, ami elsőre nem annyira jött be. Még az énekes gesztusai is Anselmót idézték, ami nem túl szerencsés, ha már ennyire el akartak szakadni az elődzenekartól. A cd nyitó dala, a Wake Up sem vágott a földhöz, groove-osabb, mint a Pantera volt, de valahogy a dög hiányzik belőle. A második dal, a Breathing New Life nyitása tiszta Primal Concrete Sledge, aztán persze ez is jóval groove-osabb metal lesz, ám azért nem tagadja meg önmagát Dimebag. Nem is akarja. A New Found Powerben végre jön egy jó kis sűrű dobtéma, a negyedik Pride-ban meg dallamokra is fakad az énekes, na ez állat dal, finom kis southern metal (ilyen hatás több helyen van amúgy).

Aztán vannak itt beszédes számcímek (némelyik dalszöveg elég konkrétan Philről szól), a Fuck You a Fucking Hostile kistestvére is lehetne, ez is elég Panterás, a közepétől beindulnak az Abbott tesók és már megint vadállat bír lenni a dal. Még mindig Pantera: a Reborn indítása megint ilyen. Mocsok egyszerűség, feeling jellemzi a nóta egészét. No, de nem akarok minden dalt külön kielemezni, nagyjából az eddig felsoroltak váltakoznak a lemezen: előfordulnak remekül megírt darabok, ami hallatán nem lehet nem headbangelni, és kevésbé ütősek is, töltelék-ízűek. Tipikusan útkereső lemez, de nem is lehet haragudni rájuk, ennyire karakteres, meghatározó zenei előélet után baromi nehéz valami olyat csinálni, ami ugyanolyan igényes, mégis más. Tényleg vannak nagyon állat részek és hallani, hogy azért profi és igényes, de még nem 100%-os a zene.

Azt sem mondom, hogy ez az énekes telitalálat, bár a lemezes teljesítménye jobb, mint Anselmo mostanában nyújtott dolgai. Viszont az is tény, hogy sokkal kevésbé karakteres, mint Phil, aki azért fénykorában nagyon nagy torok volt, üvöltésileg és éneklésileg egyaránt. Kár, hogy valószínűleg eltékozolt tehetség marad. Sajnos az is tény, hogy olyanokat képtelen lenne manapság elénekelni, mint ami itt a Save Me c. dal refrénjében hallható. Normális dallamos ének, vokálokkal. Vagy említhetném akár a Crawl címűben a lassú részt. A Blink Of An Eye akár már lírának is nevezhető. Hol mertek régen ilyet csinálni?.. Sehol. A záró Soul Bleedről nem is beszélve, akusztikus gitárok és vonósok! Igaz, kicsit Alice In Chains-es az énekdallam helyenként, de kit érdekel, jó a dal.

A hangzás nem tetszik. Oké, megértem, hogy el akartak szakadni a Pantera által megalkotott tökéletes hangzástól, de ha már egyszer valami tökéletes volt, minek azt sokkal rosszabbra butítani? A gitársound elveszítette azt a nagyon pengeéles, tényleg húsba maró feszességét, puha és tompa valahogy. És elég keveset vinnyogtatja a húrokat Dimebag, pedig azt isten módon csinálta mindig. A dobok sem szólnak olyan szépen. Vinnie Paul (aki mellesleg egy zseni) nem ezt érdemli.

A cd borítóképe zseniális, a booklet viszont tufa, nem gondolkodták túl a dolgot. A cd-n fent van a Breathing... klipje is. Azért képpel együtt valahogy hatásosabb a zene, nem lehet nem imádni ezt a két őrült szakállas fickót. Szóval vannak itt ötletek, bizsereg valami, de még nem az igazi. Annak viszont nagyon-nagyon örülök, hogy a két Abbott tesó nem adta fel, zenél, koncertezik és bele mertek vágni újra.