Shock!

Chris Cornell halálával újabb korszakos zenész távozott közülünk: a színtér azon ritka figuráinak egyike, akiknél egyszerűen minden együtt van. Óriási énekes volt, elsőrangú, egyéni dalszerző és briliáns szövegíró, lehengerlő frontember és igazi poszterekre kívánkozó sztáralkat; nagyszerű ember hírében álló családapa és barát, egyszersmind számos karitatív kezdeményezést a vállán vivő, az emberi jogokért minden lehetséges alkalommal felszólaló filantróp. Halála teljesen váratlanul érte a világot, és természetesen a Shock! szerkesztőségét is sokkolta a tragédia (a körülmények nem kevésbé megdöbbentőek), hiszen Cornell munkássága a Soundgarden, a Temple Of The Dog és az Audioslave révén ránk is óriási hatást gyakorolt. Személyesre vett összeállításunkban rá emlékezünk.

Valentin Szilvia: Pedig szép napnak indult... Sütött a nap, végre lecsengett a sokhetes munkahelyi hajtás, aztán egy kattintás után azt olvasom, hogy Tragikus hirtelenséggel elhunyt Chris Cornell. HOGYMI?? Sokáig reméltem, hogy ez valami buta vicc, hoax, ízléstelen promóciója valaminek, de ahogy áramlottak a nagyobb külföldi újságoktól is a hírek, úgy esett le szép lassan, hogy a hír bizony tényleg igaz, Chris Cornell, a grunge-éra egyik legnagyobb, máig aktív ikonja nincs többé köztünk. És amíg mindezt felfogtam, elindítottam a Badmotorfingert, ami konkrétan az első grunge-lemez volt a gyűjteményemben, még ha akkor ez lengyelpiacos Takt kazettát jelentett is...

A Jesus Christ Pose-ba futottam bele először a Soundgardentől, 1991-ben sokat játszották az MTV-n, noha valakihez mindig át kellett mennem, hogy lássam az aktuális új rockvideókat. Emlékszem, hogy egy szám alapján máris keresgélni kezdtem, hol lehet beszerezni a kazettát, és most, ahogy fejben visszarepülök az időben, flashként jön az emlék, milyen ÉRZÉS volt először végighallgatni a Badmotorfingert. Annyira MÁSnak tűnt, mint az akkori metalcsapatok, annyira FURCSA és megfoghatatlan volt számomra ez a zene, hiszen akkoriban még nem szoktunk hozzá ehhez a kvintes riffeléstől gyökeresen eltérő dalszerzéshez, és bizony Chris Cornell dallamai is valami teljesen más dimenzióban mozogtak, mint bármi más. Na meg persze szemtelenül jóképű volt, bár ez akkortájt valahogy fel sem tűnt az elmosódott klipek meg pár kósza fotó láttán. Nem mondanám, hogy első hallgatás után azonnal a lemez rabja lettem, de akkoriban loopban ment minden újdonság, így ez is, és elég gyorsan betelepedett bárki fülébe, lelkivilágába a Soundgarden zenéje.

Aztán elérkezett 1992. május 22., és ötfős társaságunkból egyedül engem érdekelt (volna) az első előzenekar a Guns N' Roses előtt. De aztán az élet felülírta a vágyaimat. Autentikus naplórészlet következik aznapról: „Nem volt túl kíváncsi a társaság az első zenekarra, így beültünk valahova inni valamit. (...) És színpadra lépett a Faith No More. Petiék mind azt hitték, hogy a Soundgarden. De azt lekéstük." Én persze bántam, utána főleg, de ezen már kár utólag szomorkodni. Most meg már pláne, hogy a zenekar örökre kipipálatlan tétel marad a listámon.

Most, este, amikor hivatalossá vált, hogy öngyilkos lett, egyszerűen NEM HISZEM EL, hogy valaki 52 évesen, jómódban élve és remek karriert befutva, egy saját remek koncert után, tele zenekari tervekkel, családdal, kisebb-nagyobb gyerekek apjaként úgy döntsön, hogy kötelet teker a nyaka köré, és... Érthetetlen pont egy pazar élet közepén.

Pedig olyan szép napnak indult...

Draveczki-Ury Ádám: 1994 augusztusának utolsó napjaiban, a Roosevelt téri sulis évnyitón ilyesmire fogékony évfolyamtársaimmal – köztük Polgár kollégával – hihetetlen izgatottsággal vesézgettük, mennyire jó az a klip meg az a szám, amit az utóbbi napokban orrba-szájba nyomattak az MTV-n, és tele van elmázolt szereplőkkel, a végén pedig egy fekete lyuk szépen mindenkit magába szippant. 14 éves fejjel az ember nyilván nem gondolt bele, mennyire bizarr, mennyire nem nyilvánvaló darab a Black Hole Sun a csatorna akkori Take That – Ace Of Base – 2Unlimited – Bon Jovi rotációjába ékelve, nem is foglalkoztunk ilyesmikkel. A lényeg annyi volt, hogy a videó – és ezáltal a dal – mellett egyszerűen nem lehetett szó nélkül elmenni. Még úgy sem, hogy a Soundgarden nevét korábban legfeljebb hallomásból ismertem. (Először talán a Guns N' Roses The Spaghetti Incident? feldolgozáslemezének borítóján találkozhattam vele, ahol ugye az ő Big Dumb Sex nótájukból emelték át Axlék az „I'm gonna fuck-fuck-fuck-fuck you" zárást a T. Rex-féle Buick Makane-hez.)

Akárhogyan is, de egyik barátom az akkori szokásoknak megfelelően még azon a héten megvásárolta a Superunknown kazettát, és másnapra szépen át is vette nekem. Az album egésze iránt már sokkal visszafogottabban lelkesedett, mint a klipért: „Hát, nagyon elvont zene..." – mondta, miközben átnyújtotta a Samsung szalagot. Az akkortájt általunk leginkább favorizált csapatokkal, a Gunsszal, az Aerosmithszel, a Metallicával, a Queennel összevetve kétségtelenül igaza volt, viszont miután hazavittem a lemezt, és – valami furcsa okból kifolyólag – a B oldallal kezdve meghallgattam, nekem elsőre bejött. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden momentumát rögtön értettem, de a Fell On Black Days, a Spoonman, a The Day I Tried To Live, a 4th Of July vagy a Limo Wreck azonnal kedvencek lettek, méghozzá rögtön nagyobbak, mint a Black Hole Sun. Mindebben természetesen óriási szerepet játszott az az őserejű, senki máséhoz nem hasonlítható hang, amely egyszerre hozta játszi könnyedséggel a legbrutálisabb ordításokat és a legfinomabb, egy életre a lelkedbe égő dallamokat.

A következő hónapokban felfedezett Alice In Chainsszel együtt így aztán a Soundgarden lett a legnagyobb kedvencem a seattle-i színtérről. A barátság csak még tovább mélyült, miután később visszaástam a Louder Than Love-ig, a Badmotorfingerig és a káprázatos Temple Of The Dogig. Ugyan Cornell kivételes képességei gyerekfejjel is egyértelműnek tűntek, utóbbi lemezek még ennek fényében is meg tudtak döbbenteni, és a mai napig úgy gondolom, hogy amit Chris a Times Of Trouble-ben, a Hunger Strike-ban vagy a Slaves And Bulldozersben produkált, az bizony az egyetemes rockéneklés abszolút csúcsteljesítményei közé kívánkozik. És ennek természetesen csak egyik összetevője a kivételes hangterjedelem, mert hozzá hasonló zsigeri, mélyről fakadó szenvedéllyel csupán nagyon kevesen voltak képesek énekelni. Költői, furcsa, lázálom-szerű képekből („Dazed out in a garden bed / With a broken neck lays my broken gift"), pólókra kívánkozóan ütős sorokból („I'm looking California and feeling Minnesota") összefűzött szövegeiről pedig akkor még nem is beszéltünk...

A következő évtizedben, ha nem is ugyanannyira, mint a Soundgardenért, de őszintén rajongtam az Audioslave-ért is, ahol még a Rage Against The Machine három hangszeres zsenije is egészen új dimenzióba került attól, hogy egy ilyen kivételes képességű énekes szállt be melléjük. De egyébként mágikus hang ide vagy oda, ekkor már nem voltam feltétel nélküli híve mindennek, amit Chris letett az asztalra: első két szólóalbumát ma sem tartom igazán kiemelkedőnek, a Screamre pedig nyolc év távlatából is szarvashibaként, óriási mellényúlásként tekintek. A King Animal sem feltétlenül klasszikus értékű album, de nem tagadom, nagyon örültem, amikor Cornell végre ismét összeállt Kim Thayilékkal. Még hihetetlenebbnek tűnt, amikor tavaly végre a Temple Of The Dog is elkezdett turnézni, és távlati terveik között Európát emlegették. Addig is vártam a készülő új Soundgardent, és reméltem, hogy előbb-utóbb mindkét formációval elcsípem Christ, erre ugyanis korábban sosem nyílt alkalmam. Ez már sajnos így is marad.

Igazság szerint mindig ezek a derült égből érkező zenésztragédiák sokkolják a legjobban az embert (a részleteket most hagyjuk, hiszen egyelőre nem tudunk semmi biztosat az öngyilkosság pontos körülményeiről). Vérzett a szívem szegény Lemmyért, de az utolsó években mindnyájan pontosan tudtuk, hogy kihozta a maximumot mindenből, és már nem tarthat sokáig a földi pályafutása. Nem szeretnék ízléstelen lenni, de a vele egyívású, főleg hozzá hasonlóan sok mindent magukba tolt zenészeknél most már tényleg, szó szerint minden nap benne van a pakliban, hogy távoznak, mi pedig mellbevágó gyászhírekre ébredünk. Arra viszont, hogy Chris Cornell mindössze 52 évesen, csak úgy a semmiből, tele előre beharangozott projektekkel meghal egy verőfényes csütörtöki napon, senki sem számított. Mentálisan és fizikailag is rendesen lezsibbadtam, amikor szembesültem a hírrel, de igazság szerint még most, a dolog felett valamelyest napirendre térve is hihetetlennek tűnik, hogy nincs többé.

Talán a Soundgarden jellegzetes, képeket festő megközelítésének köszönhető, hogy hihetetlenül intenzíven maradtak meg bennem bizonyos – egyébként tök banális – pillanatok, amikor a zenéjüket hallgattam. Egy elsötétített szobás, tizenéves transz a vicsorogva végiglégriffelt Outshineddal. Egy út reggel a suliba, amikor megszólal a walkmanben a Mailman, és úgy érzem, ott, a 9-es buszon is a világ királya vagyok. Egy leírhatatlanul pocsék nap, amikor valamiért pont a Temple Of The Dog-lemezt teszem fel, hátha még rosszabb kedvem lesz, de a Wooden Jesusnál mégis úgy kezdem érezni, hogy van fény az alagút végén. És mind közül a legintenzívebb emlék: 17 évesen, néhány minden szempontból tökéletes nap után jövök haza vonattal a Balatonról, kihajolok az ablakból, nézem az elsuhanó, végeláthatatlan mezőket a negyven fokos, lusta délutáni napsütésben, miközben szól a Fresh Tendrils. „Give me little bits of more than I can take" – és abban a pillanatban nincs nálam elégedettebb ember a földkerekségen.

Már csak azért a pár percért is örökké hálás leszek Chris Cornellnek.

Kiss Gábor: Aki a '90-es években volt tinédzser, a mai napig könnyes szemmel gondol vissza a mainstreamet uraló olyan mágikus zenékre, amelyek egy életre meghatározták az akkori fiatalok (azaz az MTV-generáció) ízlését. Alive, Under The Bridge, Smells Like Teen Spirit, Would?, Digging The Grave – csupa olyan kiváló dal, amelyeket orrba-szájba nyomtak a Beavisnek és Butt-headnek is otthont adó csatornán. E valóban korszakalkotó slágerek között pedig egyértelműen ott a helye a Soundgarden Black Hole Sunjának is. Annak a hipnotikus dalnak, amely borult hangulata és nem kevésbé kifacsart klipje ellenére ezen időszak, egyben pedig a grunge egyik definitív, meghatározó darabjává vált. Egyben pedig egyik személyes kedvencemmé is, ahogy a komplett Badmotorfinger és Superunknown lemezek is. Az ezeken hallható ösztönös, zsigeri muzsika a mai napig, minden egyes hallgatásnál eszembe juttatja, hogy miért is szeretem immár két évtizede fanatikusan a rockzenét, illetve annak fiatalkoromat meghatározó alfaját, a grunge-ot.

A sors különös fintora, hogy míg az olyan veteránok, mint az általam épp e hét szerdán látott Deep Purple és társai közül szerencsére sokan élnek és virulnak, addig a náluk jó tizenöt-húsz évvel fiatalabb grunge-generáció énekesei mára csaknem kihaltak. Hosszú ideje hiányzik már Andy Wood, Kurt Cobain és Layne Staley, másfél éve ment el Scott Weiland, most pedig Chris Cornell is csatlakozott hozzájuk. Odafent tuti, hogy piszok sok lehet a jó muzsikákból, idelent viszont mindannyian marhára hiányoznak. Ráadásul Chrisszel most megint meghalt egy újabb darabka a fiatalságomból is. Sajnos már a sokadik.

Nagy Andor: Talán a rock and roll hőskorszakát leszámítva soha nem bizonyult annyira elátkozottnak egyetlen zenészgeneráció sem, mint a grunge. Amikor az Alice In Chains alig huszonpár évesen arról énekelt, hogy fiatalon fognak meghalni, mindenki érezte, hogy ez itt nem csak hangzatos duma, az irányzatot mindig is körüllengte a gúnyosan pofánkba röhögő elmúlás bódító bűze. És éppen ettől is volt az, ami. De akkor is rohadt dolog szembesülni vele, hogy legnagyobb tehetségek közül már oda Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley, Scott Weiland, és most már Chris Cornell is. Vigyázz magadra, Eddie Vedder! Vigyázz magadra, Mark Lanegan!

A 2014-es NovaRock Fesztivál életem egyik legnagyobb zenei élménye. Dilemmánk igazából csak az utolsó napon akadt: a Soundgardent nézzük-e meg, vagy a vele totálisan egy időben lévő Crowbar/Avenged Sevenfold kettőst? Végül Seattle hősei mellett tettük le a voksunkat, és most már örökre bánnám, ha nem így tettem volna. Ráadásul Chris akkor tényleg remek formában volt, ahogy ott állt a hatalmas tér közepén, és fekete napokról, rozsdás ketrecről, krisztusi pózról, túl sokáig tartó távollétről énekelt, meg persze arról a napról, amikor megpróbált élni. Hangja szinte betöltötte a végeláthatatlan mezőt. Aztán az utolsó másfél számról leléptünk, mert sietni kellett Black Sabbathra, hiszen lehet, hogy soha többé nem látjuk őket. Most már tudom, hogy azt nem fogom soha többé látni, aminek a végéről elmentem. De Cornell hangját még távolodóban is nagyon sokáig hallottuk. Még most is hallom.

Pálinkás Vince: Megmondom őszintén, baromira belefásultam már a zenészhalálba. Nem állítom, hogy nem szoktam szomorúan olvasni a ma már gyakorlatilag futószalagon érkező híreket az ikonok távozásáról, de Ronnie James Dio és Lemmy kivételével nem rázott meg igazán komolyan egyik sem. Illetve dehogynem, mert nem egy alapkedvenc ment el azóta, de valahogy igyekszem ezekre a dolgokra nem figyelni, nem gondolni, hiszen végső soron úgyis az a lényeg, hogy a zene itt marad. Másfelől pedig a fogyatkozó, 65-70 körüli zenészkorosztálynál életvitelüket tekintve valahol azért természetes is ez a fogyatkozás. Chris Cornell viszont komolyan lesokkolt ezen a délelőttön. Minden olyan tényező benne volt a hírben, ami még engem is kizökkent: alapkedvenc, stílusteremtő, fiatal, életerős, másodvirágzása teljében, teljesen váratlanul, eleve nem túl jól induló napon. Mi mást lehet erre mondani, mint hogy picsába, bazmeg? Talán pár személyes gondolat belefér, az ilyesminek itt és most van helye, mert amúgy nyilván a lőtéri kutyát nem érdekli, hogy nekem személy szerint mit jelentett Chris Cornell.

A grunge-nak nevezett akármivel én a heavy metal felől érkezve baromi lassan barátkoztam, de természetesen az Alice In Chains után csakis a Soundgarden lehetett a második barátom. Mára szépen csatlakozott hozzájuk szinte mindegyik kortárs, de ha a színtér legkiemelkedőbb énekesét kell megemlíteni, az nem lehet más, mint Chris Cornell. És nemcsak a színtér, de teljes generációjának egyik legnagyobb torka némult most el örökre, ami a fentieket még egyszer átgondolva tényleg tragikus és kétségbeejtő. Koncertezési időszakban, nyilvánvalóan tele tervekkel és ötletekkel, újra pörgő anyabandával, erőre kapott szólópályafutással, régi dolgok ízléses reneszánszával, látszólag kicsattanó egészséggel – mintha csak 32, és nem 52 éves lett volna. Nincsenek szavak, csak néz az ember maga elé: most ezt így hogy?

A következő napokban sokan megemlítik majd kedvenceiket. Nekem, ha egyetlen lemezt kellene a még így váratlanul, fájdalmasan hamar megszakadtan is páratlanul gazdag életműből, a Temple Of The Dog lenne az, teljesen függetlenül attól, hogy történetesen egy emléklemez. Azt az őserőt, feelinget és szomorkás, de mégis pozitív hangulatot azóta sem sikerült sem a résztvevőknek, sem másoknak reprodukálni – megkockáztatom, hogy zsenialitása simán a Led Zephez mérhető, és ebben oroszlánrésze volt az énekesnek. Rossz belegondolni, hogy bármelyik Cornell-formációt simán el lehetett volna még csípni, de nyilván ilyenkor a mi nyomorunk mellékes, a zene pedig tényleg itt marad. Say Hello 2 Heaven, Chris. A mi nevünkben is.