Shock!

Szó se róla, a Soundgarden visszatérő lemeze aztán feladta nekem a leckét. Soha egyetlen írásomat sem firkáltam át annyiszor, mint ezt az ismertetőt, olykor már fikarcnyi kételyem nem volt afelől, hogy be sem fogom tudni fejezni, viszont az is igaz, hogy csak elvétve változik meg a véleményem annyiszor és olyan jelentősen egy zenei produktumról, mint az a King Animal esetében történt. De hát igazából nem is nagyon várhattam mást, mivel a seattle-i négyes ott volt megboldogult tinédzserkorom legnagyobb kedvencei között, és bizony azóta, hogy úgy tizenöt éve úgy döntöttek, hogy akkor négyesben most már nem mennének tovább, jó sok minden megváltozott a nagyvilágban, a tagok fejében és nem mellékesen az enyémben is.

Nem igazán tudhattam/tudhattuk, hogy akkor most mit is várjunk a nagy kambekktől. Jó, az tiszta sor volt, hogy olyan ezerszínű és -hangulatú csodalemezben reménykedni, mint anno a Superunknown volt, teljesen hiábavaló önáltatás lenne. Új Badmotorfingerben meg aztán pláne, hiszen mesterművet egy banda a legeslegjobb esetben is maximum egyet tud elkészíteni egész pályafutása alatt, meg egy olyan fajsúlyos muzsika egészen egyszerűen már nem jönne őszintén és görcsmentesen belőlük. Leginkább tehát arra lehetett tippelni, hogy a jó tizenhat évvel ezelőtti búcsúkorong Down On The Upside letisztultabb, nyugisabb zenei világának továbbgondolásáról lesz majd itt szó, amivel igazából bárminemű fenntartás nélkül ki is lehetett egyezni.

Csak voltak ám baljós előjelek is, szép számmal: mert nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Chris Cornell, aki valaha egy teljes rockergeneráció kedvenc énekesei között foglalt helyet, milyen jó munkát végzett a tekintetben, hogy egykori nimbuszát sárba döngölve bohócsipkát csapjon borzas fejébe. Nem, természetesen nem az Audioslave-féle kalandról beszélek, hiszen a Rage Against The Machine hangszereseivel kiadott mindhárom lemezt (főleg az elsőt) remek hallgatnivalónak tartom, amiken a legtöbb esetben Chris is kimagasló teljesítményt nyújtott. Legalábbis a stúdióban, mivel élő teljesítményéről már akkor is elég csúnya dolgokat pletykáltak, és közel sem kizárólag a rossznyelvek, hanem például mindenféle videófelvételek is. De a mélyütést nem is ez vitte be, hanem az időközben elhullajtott három stúdiólemeze, amelyből a Euphoria Morning még egészen jó, a Carry On „csak” totál felesleges és semmitmondó, azonban a három évvel ezelőtti Screamért már hatalmas nyakleveseket érdemelt volna a megtévedt dalnok. Mert oké (illetve nagyon is nem oké, de mindegy), hogy innentől kezdve pop, meg elektronika, meg Timbaland, meg egyéb szarságok, de hát akkor azt meg ne ilyen ótvar dalokkal tessék csinálni! És hát az egyszeri rocker nem nagyon tudott mit kezdeni a Casino Royale címre keresztelt James Bond film főcímdalának (You Know My Name) édesbús dallamaival sem. Rajta kívül igazából csak Matt Cameron maradt mindvégig szem előtt a Pearl Jam dobosaként, de a másik alapember Kim Thayilról például nem sok mindent lehetett tudni, azt leszámítva, hogy 2004-ben felbukkant Dave Grohl Probot side projectjében. A négyes utolsóként érkezett tagját, Ben Shepherd bőgőst se felejtsük ki: ő egy ideig jól elvolt a már a Soundgarden alatt is működő Haterrel, majd különböző baráti meghívásoknak tett eleget, például több Mark Lanegan lemezen is hallhatjuk jellegzetesen pulzáló játékát. Nagy kérdés volt, hogy ezek hárman mennyire fogják tudni kordában tartani Cornellt, akiből mindinkább kinézett az ember bármilyen különc blaszfémiát.

A 2010. január 1-én a Twitteren megszellőztetett reunion óta sem lehetett nagyon mire tippelni, hiszen a két évvel ezelőtti Telephantasm válogatáson szereplő Black Raint ugyan nem ismerhettük korábbról, viszont ez – az egyébként remek – Thayil/Shepherd szerzemény még a Badmotorfinger idejéből származott, így aztán nem igazán lehetett belőle semmiféle következtetést levonni a jövőre nézve. A tavalyi Live On I-5 koncertanyag új dalt nem tartalmazott, így aztán az első kézzel fogható momentum az a márciusi Live To Rise dalocska volt, ami a Bosszúállók című képregény adaptációban csendült fel, és hát…..nem igazán aratott osztatlan sikert a táborban. Mondjuk erről meg gyorsan kiderült, hogy semmiben sem képviseli a King Animalt, lévén nem is lesz rajta. Így aztán még néhány hónapig maradt a bizonytalanság, hogy aztán az előzetesként megszellőztetett Been Away Too Long tovább borzolja az idegeket. Mert erről bizony sokan gondoltuk úgy, hogy messze elmarad attól a szinttől, amit joggal várunk el egy SG lemeztől. Meg amúgy is, egy visszatérés mindig rohadtul nagy lutri, más oldalról viszont nem is olyan régen történt, hogy egy eredetileg ugyanezen zenei közegből és városból érkező banda megmutatta, hogy hogyan kell az ilyesmit tökéletesen levezényelni (pedig ott ugye az eredeti énekes magától értetődően nem is vehetett részt a feltámadásban). 2012 novemberében aztán végre hivatalosan is megjelent a kvartett hatodik stúdiólemeze.

Ami bizony számomra az első hallgatás során – a fentiek maradéktalan szem előtt tartásával és a túlzó elvárások teljes ignorálása mellett is – csalódás volt. Nem hatalmas, de azért ahhoz elég, hogy kimondjam: ez lett a leggyengébb Soundgarden korong (ezen véleményemet amúgy még most is tartom, csak már nem annyira radikálisan). Sokszor üresnek és unalmasnak találtam, a tizenhárom számot túl soknak, és az istenért sem akart elkapni a hangulata. És hát a régi varázslatot, ami – változó mértékben ugyan, de – valamennyi korábbi lemezükön ott lángolt, hiába kerestem. És ez az első három hallgatás alatt így is maradt – még szerencse, hogy az ekkor megírt recenzióm nagyrészt a kukában végezte, most magyarázhatnám a bizonyítványt. Mert később persze finomodott a véleményem: egyre inkább éreztem, hogy az a fanyar Thayil-riff a Been Away Too Longban nem is olyan rossz (még ha maga a dal nem is jó), a Ben Shepherd szerezte és jóval inkább régivágású ’garden témákra hajazó, kettes beharangozó Non-State Actor meg már elsőre is tetszett. Ez a kiugróan jó téma tökéletesen példázza azon tételt, miszerint a Soundgarden mindig is legalább annyira hard rock volt, mint grunge, hiszen aki nem hallja benne a Led Zeppelin mindent átható jelenlétét, az egyszerűen süket. Időközben kimondottan megkedveltem az izgága, egymásra úsztatott dallamokkal feldíszített By Crooked Stepset is, amiben Chris egész pofás süvöltésekre ragadtatja magát, a Cameron/Shepherd ritmusszekció meg persze isten, mint mindig lenni szokott. Cornellre egyébiránt mindvégig jellemző, hogy már nem hoz olyan bivalyerős rekesztéseket, mint anno a Badmotorfingeren, és nem is jár be olyan szélességű hangtartományokat, mint a Superunknownon (nyilván), viszont még mindig meg tudja mutatni, mire képes, ráadásul nem is vállalja túl magát. Mondanom sem kell, Timbaland féle R&B/elektro pop szarságokat itt ne keressen senki!

Már az elején is imádtam persze a Blood On The Valley Floor súlyosabb megoldásait (ami a leggrunge-osabb, egyben leginkább lélekmarcangoló tétel a lemezen, naná, hogy Thayil szerzemény), tetszett az Attrition pörgése (még ha az énektéma már kevésbé is), és nagyon bejött a címével ellentétben egészen élettel teli Worse Dreams is, ami a Cornell keze közül kikerült dalok közül messze a legenergikusabb. De még mindig nem éreztem azt a fránya mágiát, és még mindig úgy gondoltam, túl sok a lágy, lírai pillanat, perc, negyedóra. Aztán a hetedik-nyolcadik hallgatás során hirtelenjében elkezdett működni a lemez, úgy ahogy van. Szó szerint magába szippantott, és mostanra eljutottam oda, hogy leginkább pont azok a tételek varázsolnak el, amelyeket első találkozásra nem feltétlenül tudtam hova tenni. Elsősorban még nem is az olyanokra gondolok, mint a Chris álomszövésű éneke és Kim delíriumos gitártémái által uralt, de fúvósokkal is megtámogatott A Thousand Days Before (ami kábé az új Fell On Black Days), vagy a csodaszépen melankolikus(nak szánt) Bones Of Birds kettős, mert ezekről mérföldekről szaglik, hogy kimondottan slágereknek készültek, és sokkal inkább aggyal, mint szívvel íródtak (amúgy a művelet sikerült). Hanem az olyan finomságokra utalok, mint a delejes és furamód rohadtul AIC-es énekdallamokkal tarkított Taree, vagy a hatásukat fokozandó közvetlenül egymás után szereplő, fél-akusztikus gyöngyszempáros Black Saturday/Halfway There.

Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek (tudom-tudom, lassú felfogás, nehéz gyerekkor), de most már vágom: a Soundgarden igazi erejét 2012-ben ezek a szépen hangszerelt, millió apró finomságot rejtő tételek mutathatják meg. Nekem pedig, mint rajongónak, el kell ezt fogadnom, és ez egy idő után különösebben már nem is esik nehezemre. Ezzel együtt is kimondottan jólesik azonban az anyag végefelé az igencsak érdekes Eyelid’s Mouth, amit egyedüli szerzőként Cameron jegyez (első blikkre a basszusfutamok előtérbe helyezése miatt amúgy itt is Shepherdre gyanakodtam volna), és amely kábé az ötvenkét percnyi hangfolyam legizgalmasabb refrénjét villantja fel. A záró Rowing aztán már tényleg csak levezeti a mókát, és hiába enyhén szólva sem életük fő műve ez a mantraszerűen ismételgetett, gyerekmondóka egyszerűségű dallam, az alapokat adó, szinte elektronikus ütemmel, de legalább szépen keretbe foglalja a lemezt. Hogy eljussunk a Been Away Too Long „I never really wanted to stay”-jétől a zárás „Don't know where I'm going, I just keep on rowing”-jáig. A kör bezárul.

Én sem tudom, merre tart a Soundgarden legénysége, azt sem, hogy évek múltán hányszor fogom még elővenni ezt a lemezt, és hányszor választom inkább valamelyik másik művüket helyette, ráadásul most - túl jó tucatnyi meghallgatáson - kissé már érzem is, hogy épp ideje lesz pihentetni. De a King Animal akkor is, minden de ellenére, egy jól sikerült visszatérés. Közel sem olyan tökéletes, mint amilyen a Black Gives Way To Blue volt az Alice In Chainstől, de hát őket már a '90-es években is jobban szerettem. Több mint vállalható, szép, jól megkomponált album ez, mindennemű vadhajtás nélkül, amiből éppen ezért picit hiányzik az izgalom és a már sokat emlegetett mágia. Még így is katartikus élmény volt azonban újra találkozni a négyessel, még ha nem is lett eufórikus népünnepély belőle, sokkal inkább egy megnyugvást adó beszélgetés régi jó barátokkal, egy félhomályos kiskocsma mélyén. Ami mégis sokszor többet tud adni.