Shock!

„The boys are back, and they're looking for trouble!" Már jó előre tudtuk mindannyian, hogy a háromnapos fesztivál toronymagasan legerősebbnek ígérkező napja a harmadik. Sőt, igazából annyira ütősnek mutatkozott, hogy majd' mindvégig folyamatos ütközés jelentkezett a kék és a vörös színpad műsorában. Hiába, az élet állandóan súlyos választásokat kényszerít rá az emberre, és erre a napra is kijutott belőlük egynehány: Bad Religion vagy Walking Papers? Black Label Society vagy Dropkick Murphys? Rob Zombie vagy Offspring? És a legnagyobb, szinte megválaszolhatatlan kérdés: Soundgarden vagy Crowbar??? Meg persze ott volt még az is, hogy teljes mértékben lekéssük-e az Arch Enemyt, vagy azért látunk belőle valamit?

Ez utóbbi kérdés viszonylag gyorsan válaszra talált: hiába tett meg szinte mindent az ellenkezőjéért néhány fesztiválozó-társunk a genyó parkolási szokásaival (furgon az út közepén, autó a kanyarban leparkolva), igenis sikerült becammognunk az Arch Enemy végére, hogy jó két-három dal erejéig lássuk is az új énekes csajjal felálló bandát (befelé menet egy-két számmal többet is hallottunk, de vizuális élmény nélkül azért nem volt az igazi). A kékes-zöldes hajú Alissa White-Gluz nekem első blikkre szimpatikus, erős hangú metállidérc, aki megfelelően kommunikált is a közönséggel, és kellően hergelte is őket. Oké, Angela szerintem is sokkal jobb csaj, de azért adjunk Alissának is egy esélyt a bizonyításra! Mike Amott pedig nem hiába legenda, aki mellékesen nálam is ott van a legnagyobb kedvencek között: minden szólója, hajlítása élmény, és hiába szeretem személy szerint jobban a Spiritual Beggarst, mint a Főellenséget, az itt töltött negyedóra több mint jó napkezdés volt, pláne a végén azzal a megaütős Nemesisszel.

Aztán gyorsan tipli a vörös színpad elé, ahol egyik legnagyobb punk rock kedvencem, a Bad Religion kezd bele egy bennem kissé felemás érzéseket ébresztő bő háromnegyedórás koncertbe. Az egy dolog, hogy a fiúk valami bődületesen megöregedtek (természetesen az ifista dobos, Brooks Wackerman és az örökifjú Jay Bentley bőgős kivételével), és még azt is benyelem, hogy Brett Gurewitz sehol, de az már nem különösebben bejövős, hogy a fesztivál tán legfosabb hangzását kapják, ráadásul a setlist sem kimondottan az én kedvemre való. Merthogy sehol a Stranger Than Fiction, a No Control, meg mondjuk a Robin Hood In Reverse, hogy új dalt is mondjak. Ellenben az fasza, hogy a Fuck You-val kezdenek, mert alig bírom ki röhögés nélkül, ahogy a mára már fizimiskájában is végleg egyetemi tanárrá váló (középen haj már semmi, csak a két szélen található két ősz pamacs) Greg Graffin professzor a szokásos, tanári karmozdulataival mintegy „eljátssza„ a számokat, miközben azt énekli, hogy basszuk meg. Ezzel együtt is ő az egyik legaktívabb, hiszen sem Brian Baker, sem a nemrég megpattant Greg Hetson helyére kerülő, kinézetében tisztességgel megőszült, megtisztult drogosra hajazó Mike Dimkich nem túlzottan szántja fel a deszkákat. Nem úgy az égimeszelő Jay Bentley, aki tényleg úgy néz ki, mint aki nem tud öregedni, és az egész koncertet füligvigyorral nyomja le, miközben valamit sugdos a két gitáros fülébe is, amiktől azok rendre elröhögik magukat.

Összességében jó hangulatú kis koncert volt ez azért, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem egy Recipe For Hate, egy New Dark Ages, vagy épp egy Best For You felbukkanásának. Az persze borítékolható volt, hogy a legnagyobb őrjöngést a 21st Century Digital Boy és a Punk Rock Song fogja okozni, de az a szomorú igazság, hogy a közönség még ezek alatt is túlzottan jólnevelt maradt. A záró Fuck Armageddon... This Is Hell alatt pedig már mi is azon agyaltunk, hogy maradjunk-e ennél a színpadnál tovább, vagy másszunk vissza inkább a kékre, Black Label Societyre.

És hát azt a salamoni döntést hoztuk, hogy szétválunk, én pedig személy szerint azért választottam a vörös színpadot és a Dropkick Murphyst, mert őket még nem láttam élőben, Zakk Wylde-ot pedig már de. A Dropkick ráadásul valami istentelenül jó koncertbanda ám, ha eltalálják a megfelelő hangzást, és itt minden a helyén volt, úgyhogy az ír kocsma/punk rockot játszó quincy-i brigád pusztán hangulati szempontból a fesztivál legjobb koncertjét adta, amin végre tényleg megőrült a publikum is, olyannyira, hogy a fellépés túlnyomó többsége alatt mindvégig annyira szállt a felrúgott por a mezőn, hogy tisztára úgy nézett ki, mintha valaki felgyújtotta volna a közönséget, ami most lángolva toporzékol. Az új lemez nyitánya, a The Boys Are Back igazán tökéletes indítás, és innentől kezdve nem is volt üresjárat. Igazán előtérben az újabb albumok szerepeltek, így volt az Írországról szóló Rose Tattoo és a zseniális Going Out In Style is, azzal a folyamatosan felgyorsuló zárórésszel. A Ken Casey basszer-énekes-főnök és a huligán-kinézetű Al Barr által vezetett banda pedig igazán meghálálta a közönség szeretetét, rendkívül agilisen küzdöttek a deszkákon, skótdudát, bendzsót, mandolint és furulyát is bevetve a szent cél érdekében.

Sőt, az előző napi Anthrax-akcióhoz hasonlóan ők is bedobtak egy AC/DC-slágert is, igaz, ők nem a T. N. T.-t választották (pedig amúgy azt is szokták ám játszani), hanem a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet, és hát nekik bizony sokkal jobban is állt a dolog. Persze a legeslegnagyobb ováció ezzel együtt is A tégla című film betétdalát jelentő I'm Shipping Up To Boston felcsendülését övezte, és ez valóban olyan tökéletes sláger, ami után nincs mit eljátszani. Mondjuk, azért megköszönhették volna a tapsot vagy valami, ehelyett simán csak fogták magukat, aztán kurtán-furcsán véget vetettek a zenének. Kicsit bunkó megoldás volt ez, de hát láttunk már ilyet. Közben kiküldött tudósítónk arról számolt be, hogy a BLS koncert is nagyon jó, de mi már nem értünk oda időben, mivel útközben megálltunk megfülelni, de még inkább megsasolni egy Huntress-fellépést.

A Huntress pedig nem más, mint a remek cickómérettel rendelkező és amúgy is igen attraktív Jill Janus (igen, kell a J a vezetékneve elejére) bandája, és ezzel el is mondtam minden fontosat róla, merthogy zeneileg kábé nulla izgalommal bír a végeredmény. Jill – fekete rúzs és feketére festett íny/nyelv ide, keménykedő átkötőszövegek oda – pedig tényleg helyes csaj, de az a két szám, amit hallottunk tőlük több mint elég volt. A második címe egyébként I Want To Fuck You To Death volt, és ahogy láttam, ezzel igen sok férfiember egyet tudott érteni a fesztivál kisszínpada előtt álldogálva.

Mire átértünk, a kék színpadon már javában kente a brutalitást a Hatebreed, és kellemesen agresszív műsorukat végül is árnyékba vonulva, néhány barátságos sör társaságában néztük végig, de még így is megállapíthattuk, hogy Jamey Jasta és barátai még mindig tudják, mitől döglik a légy. Megaintenzív műsoruk során minimális üresjárat nélkül sorjáztak az adrenalin-himnuszok (Last Breath, Tear It Down, Honor Never Dies, Live For This), és abszolút szimpatikusak voltak Jamey átkötő szövegei is, amikben sorra megemlékezett a fesztivál nevesebb fellépőiről, megköszönve nekik a remek zenéket. A koncertet végül a Destroy Everything zárta, és ez bizony mindent hűen el is mondott arról, hogy Mr. Jasta zenekara mivel foglalkozott bő egy órán keresztül.

Ekkor jött el az ideje egy újabb szétválásnak, csapatunk egyik fele elment Offspring-nézőbe, mi viszont maradtunk, hogy meghallgassuk Rob Zombie-t, és bizony milyen jól tettük! Robi bácsi ugyanis igazi, hamisítatlan showman, aki az Iron Maiden mögött a fesztivál kettesszámú látványorgiáját rendezte horrorfestékkel, vetítéssel, szörnyállványokkal, molinókkal, drapériákkal, közönségénekeltetéssel, és közönség közé való levonulással. És hát a kisegítő zenészek sem sámlik voltak: az egyaránt egykori Marilyn Manson-tag és egyaránt eszelős Ginger Fish dobos és John 5 gitáros remekül értik a dolgukat, miközben baromi látványosan is művelik, amit épp csinálnak.

A pengeéles hangzásba csomagolt számok pedig igencsak tízpontosak voltak: kezdésnek kapásból Dragula, majd Superbeast, de felbukkant a Dead City Radio és a House Of 1000 Corpses is. Emellett dobszóló, gitárszólók, és sok-sok feldolgozás. Nyilván voltak White Zombie-k (a More Human Than Human mekkora himnusz már!), de jutott Diamond Head-féle Am I Evil? is (kik is dolgozták még fel ezt korábban?), illetve zárásnak a nagy előd és példakép Alice Cooper School's Outja. Ez utóbbit kissé funkciótlannak éreztem, lévén tényleg unásig ismert és feldolgozott dalról van szó, de hát bánta a fene. Remek kis koncert volt ez, olyannyira, hogy nem is nagyon akaródzott elindulni a másik színpad felé. De azért csak elindultunk.

Ahol éppen záráshoz készülődött az állítólag a teljes Smash lemezt elnyomó és ezzel baromi jó hangulatot csináló Offspring, ugyan mi már smashes dalt nem hallottunk, viszont olyan slágergyűjteményt igen, amiben egymást követte a Why Don't You Get A Job?, a Pretty Fly (For A White Guy) és legvégül a The Kids Aren't Alright. Az Offspring még manapság is rendkívül népszerű, jól bebizonyította ezt a tényt ez a koncert is, ugyanis rohadt sokan táncoltak, tapsikoltak, énekeltek, örömködtek együtt Dexterékkel. De azért akkor sem bántam, hogy én inkább a zombikat néztem meg.

Azért ritka nagy köcsög volt, aki a Soundgarden koncertjét olyan remek érzékkel helyezte el, hogy nem csak hogy takkra egybeesett a Crowbaréval, és nagyrészt az Avenged Sevenfoldéval is, de ha ez nem lett volna elég - a két színpad egymástól való nagy távolsága miatt - borítékolható volt, hogy nem tudjuk majd végignézni, ellenkező esetben lekésnénk a hőn áhított Black Sabbath elejét. Pedig a Badmotorfinger borítóját ábrázoló háttérvászon elé kiálló Soundgarden maga volt a csoda, és hát el is nyomtak arról a bizonyosról négy számot (legalábbis amíg ott voltunk annyit), és az, hogy közel tökéletes hangzás mellett hallhattam egy Jesus Christ Pose-t és egy Outshinedot, az nekem tényleg életre szóló élmény volt, pláne egy Rusty Cage / Searching With My Good Eye Closed kettőssel megfejelve. Az olyan megahimnuszokról pedig mit lehetne elmondani, mint a rendkívül agyas Spoonman, a megunhatatlan Black Hole Sun, a csodaszép Fell On Black Days, vagy épp a hátborzongató The Day I Tried To Live? Ezek bizony úgy tökéletesek, ahogy vannak! A visszatérést jelentő King Animalt nyilván nem idézték fel túl gyakran, de az biztos, hogy a Been Away Too Long felharsant, és nem is lógott ki a mezőnyből.

Az úgynevezett grunge zenekarok közül mindig is a Soundgarden volt a kettesszámú kedvencem (az egyes számú természetesen az Alice In Chains), és leginkább a remek zenészi teljesítmények, meg persze Cornell hangja miatt. Nos, azt tudtam, hogy a muzsikosok nem felejtettek el játszani, révén itt bizony mindenki zseni a maga posztján, viszont Chris bátyó teljesítményétől előzetesen nagyon féltünk. Mint kiderült, hála az égnek alaptalanul, nem tudom ugyan, hogy mindig képes-e ilyen jó teljesítményre, vagy nekünk volt ultra nagy mázlink, de az biztos, hogy a hangja remek formában volt. (Ráadásul szinte világítottak a fogai a sötétben, tuti kifehéríttette őket!) Nem mondom, néhol – különösen a badmotorfingerös dalokban - jól hallhatóan kispórolta a magasakat, de ez egyáltalán nem baj, ha nem megy már úgy neki, sokkal inkább tegyen így, mint felvállaljon olyasmit, amiből csak vesztesen mászhat ki.

Még egy embert emelnék ki, ez pedig a Matt Cameront helyettesítő Matt Chamberlain dobosguru, aki egészen elképesztő teljesítményt nyújtott! Nem hiába jazzdobos eredetileg (még a dobverőket is tipikusan úgy tartja), egyszerűen hihetetlenül fineszesen dobolt! A másik Mattet is imádom, de most már Chamberlaint is! Így aztán ha egyedül ezt a koncertet néztem volna meg aznap, már azt mondanám, megérte. Vérző szívvel bár, de így sem nézhettük végig, mert már érződött a levegőben, hogy nemsokára megérkezik a perc, amit ki tudja mióta várok, és végre látni fogom a Black Sabbath klasszikus felállásának háromnegyedét!

Számomra a Black Sabbath az isten – ezt csak azért írtam le, hogy mindenki értse, miért nem tudom most normálisan elmesélni, hogy mit jelentett nekem ez az élmény. Szédületet, delíriumos átszellemülést, amikor meghalt az önjelölt kritikus, és csak az elvakult rajongó maradt. A kisfiú, aki apja lemezei között kutatva megtalálta az első Black Sabbath bakelitet. Minden számnak örültem, amit eljátszottak – amúgy stílszerűen tizenhármat toltak -, és mindegyik hiányzott, ami elmaradt. A fellépés nagyon-nagyon szűk másfél órája számomra tíz percnek tűnt, és arra sem tudtam igazán figyelni, hogy mi mennyire szól jól vagy rosszul (a koncert maga amúgy összességében jól szólt, a ritmusszekció különösen), és örültem, hogy Ozzy ugyanolyan imádnivaló idióta, mint mindig (komolyan, már alig tud beszélni, de ahogy elkezd énekelni, egyszerre élni is kezd!), Iommi a körülményekhez képest milyen jó formában van, Geezer meg aztán pláne: gond nélkül letagadhatna vagy tizenöt évet a korából. A vadállat Tommy Clufetos pedig – nem lekicsinyelve Bill Ward szerepét a bandában – nyilván mind fizimiskáját tekintve, mind vehemenciáját nézve friss vért pumpál a szervezetbe. Olyannyira, hogy még egy dobszólót is kapott a Rat Salad közepette (oké, időhúzó jelleggel, de akkor is egészen pofás volt).

Amúgy persze a legnagyobb slágerek sorjáznak: kezdésnek az elnyűhetetlen War Pigs, majd az Into The Void / Snowblind kettős bódulata, hogy érkezzen aztán az első új szám a 13-ről: Age Of Reason. A közönség jól hallhatóan ugyanolyan jól ismeri ezt is, mint a klasszikusokat (és majd mint később a God Is Dead?-et is fogja), majd jő az első csúcspont: minden idők leghátborzongatóbb dala, a Black Sabbath zenekar Black Sabbath című száma a Black Sabbath című lemezről. Az a sátáni három hang még mindig felállítja....a szőrt a hátamon, és ez már örökre így is fog maradni! A Behind The Wall Of Sleep vezet át Geezer mester szólórészéhez az N. I. B. előtt (Bassically), és mikor végül berobbant az a tipikus Iommi-riff, hát a hajam leégett tőle! Innentől már tényleg végigvigyorogtam az egészet, át a Fairies Wear Bootson, az Iron Manen és a God Is Dead?-en az univerzum legcsodálatosabb számáig, a Children Of The Grave-ig, amiről Ozzy is bemondta, hogy a kedvence.

És ezzel vége is lett a csodának. Oké, nyilván a zugabe-zugabe után megkaptuk a legklasszikusabb metal klasszikust (naná, hogy a Paranoidra gondolok), amit azonban annyira fifikásan vezettek fel, hogy néhány pillanatra tényleg elhittük, hogy a Sabbath Bloody Sabbath fog következni, de ez sajnos csak beetetés volt. Rettentő gyorsan elszelelt ez a koncert, és mikor vége lett, csak néztem ki a fejemből, hogy jaj, most már tényleg vége! És talán sosem látom őket többé, és akkor most mihez is kezdjünk?

Ez a vasárnap bizony úgy volt tökéletes, ahogy volt, még a várakozásaimat is jócskán felülmúlva, és nem mondhatok nagyon mást magáról az egész Nova Rockról sem. Lehet, hogy kurva nagy por van, kevés a budi, túl nagy a tömeg, vagy épp a színpadok messze vannak egymástól, de ez mind-mind csak részletkérdés. Amiért jöttünk, megkaptuk – és semmi más nem számít!

Fotó: Polgár Péter