Shock!

„Some people call me The Hoff!...Don't hassel The Hoff!!" Egy bőséges alvás és egy remek ebéd segítségével sikeresen kipihenjük az előző nap fáradalmait, és a meglepetést, amely akkor ért bennünket, amikor értesültünk róla, hogy előző éjszaka a spanyolok 1-5-re kiszoptak a hollandoktól. Aztán irány a Pannónia mező, öregesen, ráérősen, olyannyira, hogy a napot ismét egy lekéséssel kezdjük: ezúttal a svéd Ghost koncertjéről maradunk le néhány perccel, de legalább gondosan szét tudunk nézni a NovaRock fesztivál legelső napján teljes egészében ignorált Blue Stage környékén. Ez a nickelsdorfi rendezvény legnagyobb színpada, hatalmas kivetítőkkel, meg persze szintén hatalmas belakni való placcal az előtérben, és bizony már ekkor sokkal több a nép, mint előtte való nap, ráadásul a nagy többség kopottas Iron Maiden- és Anthrax-pólóban teszi egyértelművé, hogy miért is érkezett ki szombaton a fesztiválra. Az időjárás ezúttal szerencsére még kegyesebb, mint pénteken volt, néhány fokot lehűlt a levegő, úgyhogy igazi fesztiválidő köszönti a tömeget.

Meg persze a Trivium, aki érkezésünk után jó negyedórával kezd, úgyhogy éppen hogy megvesszük első söreinket, már bele is csapnak a Brave This Stormba. A fesztivál-menetrendnek megfelelően igen rövidre vett – bő háromnegyed órás – műsorukba természetesen nem fér bele túl sok szám (talán tíz?), de azt becsülettel végigszántják, és azért Matt Heafy is megragad minden lehetséges alkalmat a közönség egy-két mondatos hergelésére. Amely a maga módján vevő is a dologra, bár ekkor még nem alakul ki az a népünnepély hangulat, ami később lesz jellemző. A Trivium közben szépen egységesen adagolja a himnuszokat minden lemezéről, nyilván leginkább az utolsót tolva előtérbe, és a fiatalabb generáció jól láthatóan egyformán élvezi az Anthem (We Are The Fire)-t, a Down From The Sky-t és a záró In Wavest is. Jómagam nem számítok különösebben nagy triviumosnak, de ez a koncert nekem is tetszett, napindítónak pedig több mint megfelelő volt.

Utánuk jött a Big Four legkisebb tagja, az Anthrax, és minden bizonnyal ez lesz az a része a beszámolónak, ami miatt rendesen kapni fogok a pofámba a kommentekben, de akkor is elmondom, hogy nekem a brigád élőben már nem az igazi John Bush kirúgása óta. Oké, nyilván én is szeretem a klasszikus belladonnás lemezeket, ráadásul a Worship Musicot is, viszont magát Joey Belladonnát már nem annyira. Ez az ember egyszerűen annyira nagy ripacs, hogy az az én ízlésemnek már túl sok. Hangilag abszolút rendben volt most is, hozta a szokásos sikolyokat, de minden egyes gesztusát, minden egyes pózát túljátszotta, hogy a szakadatlan, tényleg szinte másodpercnyi üresjárat nélküli ördögvillázását már ne is említsem. Egyébiránt ezen és Jonathan Donais gitáros hihetetlenül statikus, egyetlen mosoly nélküli előadásán túl (komolyan, csemperagasztót kentek a talpára, vagy mi a szarért nem mozdult el centiméternyit sem?) nem sok rossz szó érhette a koncertet, hiszen a setlist igazi best of-programot nyújtott (és ahogy utólag megnéztem, eléggé megegyezett a budapestivel, amin nem voltam ott).

Vagyis kezdés a Caught In A Mosh / Madhouse kettőssel, amit már szépen megtapsolgat a jónép, azonban az igazi ováció a Got The Time tik-tik-tikkelésére kezdődik. Az Indians még feljebb pakolja a lécet, bár a szokásos fejdísz sehol, azonban Scott Ian és Frank Bello a megszokott vehemenciánál is jobban szántja a deszkákat (és ezért is volt olyan nagy a kontraszt Jonathan szoborszerűségével). A mintaférj Charlie Benante helyére beülő Jon Dette pedig a fesztivál egyik legnagyobb pozitív meglepetése számomra, tudtam ugyan, hogy jó dobos, de azt nem, hogy ennyire! Charlie a kedvenc dobosaim között üldögél, de itt bizony egy pillanatra sem éreztem a hiányát: Jon energikusan, halálpontosan és mindvégig füligvigyorral csépelte a dobokat, nagyon nagy respektet érdemel! Ezután két számmal megemlékeztek a legnagyobb kedvenceikről, az In The End alatt kikerült egy Dio és egy Dimebag molinó a színpad két oldalára, majd jött Scott kedvenc zenekarának (ő mondta, nem én) egyik legnagyobb slágere, a T.N.T. Sajnos az AC/DC nemcsak Scottnak, hanem nekem is a legnagyobb kedvencem, így aztán pontosan le tudtam mérni, mennyire luftott rúgott az Anthrax ezzel a feldolgozással: az egy dolog, hogy a helyére saját szám is kerülhetett volna, és az is, hogy a közelében sem járnak annak a lüktetésnek, amivel az eredeti bír, az viszont már nagyon nagy ejnye, hogy Joey több helyen is téveszt az egyébként sem túl bonyolult szövegben. Ha már főhajtás, akkor legyen tényleg az!

De hogy ne panaszkodjam végig a dolgokat, mert azért mindent összevetve inkább tetszett a dolog, mint sem: a Fight 'Em 'Til You Can't / I Am The Law / Antisocial zárás tényleg tízpontosra sikeredett, a közönség is végig énekelt és villázott a magasba. Azért furcsa, hogy ennyire patinás név esetében a záró feldolgozás aratja a legnagyobb ovációt, de hát van miértje a dolognak: az Antisocial tényleg igazi fesztiválhimnusz. Jó volt az Anthrax, de azért mégsem az igazi.

Kicsit fura, de Scottékat az a svéd Amon Amarth követte a színpadon, akikről alapjáraton azt várná az ember, hogy jóval kisebbek a New York-iaknál (nyilván nem termetre mondom), aztán jól meglepődhet rajta, hogy a viking hordát mekkora tömeg várja, milyen ökölrázások és hejjegés közepette. A rendkívül grandiózus színpadkép – a Deceiver Of The Gods borítót ábrázoló vászon előtt feszítő vérgőzös viking horda ugyanis mindenképp az volt – egy csapásra magával ragadja az embert, és ahogy a közel tökéletes hangzású koncert elkezdődött a monumentális Father Of The Wolf / Deceiver Of The Gods kettőssel, az tényleg odacseszett a harci kedvnek. A fekete madarak sírását követően el is jött a koncert csúcspontja, az ezrek által énekelt refrénű Guardians Of Asgaard (mekkora himnusz már ez!), hogy aztán megemlékezzünk a kevély kedélyű viharistenről, Lokiról is. (Kis intermezzo: tőlem nem messze felhangzott egy Hajrá Loki! kiáltás is, amire egy Hajrá Diósgyőr! válaszolt, majd' beszartam a röhögéstől.)

Ezek után a War Of The Gods, The Pursuit Of The Vikings zárás szinte könnyed énekelgetésnek tűnt, miközben Johan Hegg bivalyerős hangja betöltötte a táját, ő maga pedig vígan lóbálta kürtjét (tülkét?). Hamisítatlan metal csata volt ez, igazi viking harcosokkal, amitől szűk egy órára kicsit én is vikingebbnek és erősebbnek éreztem magam. Elég erősnek ahhoz, hogy eljöjjön értem a Vasszűz.

Egy Iron Maiden koncert mindig örömünnep, ezúttal sem volt ez másképp, sőt! Bruce Dickinsonék kilenc órás kezdésére tényleg jelentős méretű, több tízezres tömeg röffent össze, akik végtelenül éhesen várták a brit legendát, köztük persze jómagam is, és amire végképp kíváncsi voltam: a csapnivaló Maiden-hangzás mennyire lehet a csapat állandó kísérője? Nos, ahogy a koncert a UFO Doctor, Doctorjának bejátszását és az Intrót követően megkezdődött a Moonchilddal, a szar is megállt bennünk a döbbenettől! Sok mindenre felkészültünk ugyanis, de ennyire végtelenül gyenge, zizegős hangzásra, és arra, hogy a három gitár ennyire össze-vissza fogja zavarni egymást, hát arra nem. Emiatt aztán az egyébként általam igen kedvelt dalból egy pillanatnyi sem tetszett, mint ahogy a rákövetkező Can I Play With Madness alatt is csak jottányit javult a hangzás. Már éppen kezdtem volna abszolút sopánkodásba fogni, amikor is a jól ismert „I am not a number, I am a free man" bevezetés után berobbant a csodás The Prisoner gitártémája, és innentől minden egyes hang a helyére került! Nem tudom, mi okozhatta a feltűnően nagy minőségjavulást a hangzásban (mi mindvégig ugyanott álltunk közben, tehát a helyváltoztatás tutira nem), de az biztos, hogy bődületesen örültünk neki.

A 2 Minutes To Midnight alatt a tömeg boldogabbik fele már önfeledten énekelt együtt a csúcsformában lévő és hiperaktív Dickinsonnal, hogy aztán a Revelations elhozza az első csúcspontot. Egyik legnagyobb Maiden-kedvencem ez a dal a csodálatos gitárszólókkal, -harmóniákkal, és szerencsére eddigre a hangzás kábé kristálytisztává változott át, különösen Adrian Smith gitárja szólt elbódítón (mint majd később a Wasted Years alatt is). A setlist persze hiába Maiden England (vagy inkább Seventh Son) alapú, sokkal inkább konkrét best of ez, olyan jól (unásig?) ismert klasszikusokkal, mint a The Trooper (óó-óó-óó-óaó), vagy minden idők tán legnagyobb metal himnusza, a The Number Of The Beast, és valamennyi galopp-metal ősatyja, a Run To The Hills. Közéjük ékelődik – mintegy csemegeként - a Phantom Of The Opera, és közben csak ámulunk-bámulunk a szinte számonként változó háttérvásznakon, a klipszerű vetítéseken, a fény-orgián, a hatalmas Eddie-figurán a lábai között rohangáló Janickkel, de legfőképpen a szünet nélkül fel-alá rohangáló és Scream for me, Austria!-ázó Dickinsonon. (Ha nem üvöltötte el húszszor, akkor egyszer sem!)

A színpadkép a jeges Seventh Son világa, a hangulat azonban a legkevésbé sem az, még akkor sem, amikor a Wasted Years remeklése után valóban berobban a hetedik gyermek monumentalitása. A középrészben kissé leül ugyan a hangulat, többek között mi is itt megyünk ki sörért, hogy még épp időben érjünk vissza a tömegbe, és halljuk, amint Bruce arról kezd énekelni, hogy ő bizony fél a sötétben, ha magányosan rója útját az árnyas utcákon. Talán megmosolyogtató, hogy mit keres egy ilyen, a '80-as évekre visszatekintő setlistben a Fear Of The Dark, de tuti, hogy a legnagyobb együtténeklés tradicionálisan erre érkezik, és itt sincs ez másként, meg ott van még persze a záró Iron Maiden, hiszen itt már mindenki tudja, hogy valószínűleg vége is a rendes programnak. Mint ahogy tényleg így is van, és épp arról kezdünk értekezni, hogy mennyi minden hiányzik még innen, mikor Winston Churchill belekezd elhíresült beszédjébe, és fejünk fölött repülők fognak fülsiketítő zúgásba, hogy felharsanjon az Aces High, amit a kezeslábasba öltözött Dickinson igazán remekül hozott, azt sem éreztem, hogy nagyon kispórolta volna az igazán magasakat. Végül a The Evil That Men Do-ban még megénekelteti utoljára a publikumot, felhívja figyelmüket az esti Anglia-Olaszország meccsre (pedig ha tudta volna...), hogy aztán végül a Sanctuary kissé szürkébben zárja ezt a remek koncertet.

Mert valóban remek volt ez, a Maidentől tán a legjobb is, amiben részem lehetett eddig, még akkor is, ha nekem egy Hallowed Be Thy Name, egy Rime Of The Ancient Mariner és egy Running Free bődületesen hiányzott is. Meg persze még sok más, de mindent azért tényleg nem lehet. És igen, én sem értem, hogy miért kell ide három gitár, amikor Janick játéka inkább ront az összképen, mint javít (még ha kvázi frontemberként remek munkát is végez), de akkor is, azért is: a Maiden-show egyike a legnagyobbaknak, végtelenül profi és precíz gépezet, amit a végén érkező tűzijáték és a Brian élete-féle Always Look On The Bright Side Of Life levezetés is csak megerősített.

Ezután már tényleg nem sok minden érkezhetett, ha csak tán nem a csoda maga: az örökifjú (fél)isten David Hasselhoff fellépése, amit látatlanban nem nagyon tudtunk mire vélni... aztán később kiderült, hogy úgy sem, hogy láttuk az elejét. A jó Hoff jelenlétére már több vészes előjel figyelmeztetett: a délután folyamán több Baywatch-szerkóba öltözött fiút (!!!) lehetett látni, illetve napközben a színpad balszélén magát KITT-et, Michael Knight elválaszthatatlan társát is kiállították (Devon Milest nem). Aztán eljött a fél tizenkettes kezdési időpont is, és... Hoff sehol. Aztán lett háromnegyed éjfél, és... Hoff sehol. Ellenben egyre hidegebb lett, és színre lépett egy teljesen szürreális skótdudás fickó, akinek a dudájából lángnyelvek törtek elő (!), és playbackről (!!) „eljátszotta" az AC/DC Thunderstruckját (!!!). Ezen már tényleg nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy röhögjünk, és egyszerűen már senki nem nagyon bírta tovább a feszültséget, miközben egy videómontázst kaptunk David legemlékezetesebb pillanataiból (még mielőtt megkérditek: nem, a földről evős felvétel nem volt közte).

De ekkor még mindig nem lépett színre a főhős, pedig eddigre már bőven elmúlt éjfél, míg végre nagy kegyesen néminemű táncos hölgyemények, csilivili díszlet és textilfodrok közepette megérkezett az amerikai zászlóra hajazó mintázatú fellépő ruhájában maga a jó David, hogy kábé tíz percet el is töltsön a bemutatkozással. „I am David Hasselhoff... David... Hasselhoff... Some people call me The Hoff... Don't hassel The Hoff!", mormolta végtelennek tűnő percekig, és ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtuk tovább ezt az értelmetlen giccsparádét, és elindultunk kifelé, szégyentelenül leszarva a nagy Hoffot. Még éppen hallottuk a rendkívül szuper Jump In My Car taktusait, és azt is, ahogy Hoff a minimálisnál is kevesebb tiszta hang segítségével megpróbálja előadni azt, de minket ekkora már jobban érdekelt az, hogy az angol-digó meccs második félidejére hazaérjünk.

Ettől a bohóckodástól eltekintve ismét egy remek nap volt ez a Pannónia mezőn, de mindannyian tudtuk, hogy a fesztivál legzseniálisabb része még hátravan: Rob Zombie, Dropkick Murphys, Soundgarden, Black Sabbath... hát lehet ilyen leosztással tévedni? Persze hogy nem, de erről majd legközelebb...

Folytatása következik...

Fotó: Polgár Péter