Shock!

„Counting all the assholes in the room / Well I'm definitely not alone..." Nem nagyon szoktunk ilyet művelni, de most csakazértis fogunk. Azaz nem egyhuzamban, mintegy halálosan tömény dózisban ömlesztjük rátok azt az élmény-csomagot, amit az idén éppen tízéves jubileumát ülő Nova Rockon sikerült magamba szippantanom, hanem három részben, napi bontásban. Ennek igencsak prózai oka pedig az, hogy a mondanivaló mennyiségével fordítottan arányos az időkeret, amely rendelkezésemre áll a meséléshez, és szégyen, nem szégyen, még nem is látom előre a káosz végét. Hát igen, hogy mást ne mondjak, zajlik a labdarúgó vb, napi átlag három meccsel, azt is nézni kell. De most inkább beszéljünk arról, hogy hogyan is zajlott le az a bizonyos péntek tizenhárom, azaz a nickelsdorfi fesztivál első napja!

A Nova Rock kicsit a mi fesztiválunk is. És ezt most nem azért mondom, mert a rendezvénynek helyszínt adó terület hivatalos neve Pannónia mező, és nem is az irredentát játszva, mellemet döngetve, miszerint régen ez itten mind a miénk volt, ameddig a szem ellát, csak éppen Miklóshalma néven, hanem azért, mert a fesztiválra évről évre rengeteg magyar is ellátogat, mint ahogy természetesen így tett idén is. Ennek ellenére én még sosem voltam itt, és most vegyük úgy, hogy te sem, mert akkor gyorsan el tudnám mesélni, hogy milyen errefelé az élet! Szóval, képzelj el egy kurva nagy placcot, amiből lekerítettek egy marha nagy poros részt parkolónak, egy még nagyobbat kempingnek, a legnagyobb és legporosabb területrészre pedig felhúztak két böhöm méretű színpadot (Blue és Red Stage) meg egy kicsit is (Red Bull valami, de ez nem is érdekes), sok-sok piás sátrat, kicsit kevesebb kajásat, néhány más szir-szart, meg egy rakat toi-toi budit. A két nagy színpad dögletesen messze van egymástól (lemértük: csúcssebességgel 15 percre!), és itt aztán árnyék semmi, ellenben embertömeg, kisebb-nagyobb, bokaficamításra remekül alkalmas kő, de mindenekelőtt por és por és por viszont annyi, amennyit csak elbírsz.

És mégis működik a dolog, ráadásul remekül: évről évre fejlődik a fesztivál, hogy aztán idén olyan neveket dobjon be csaliként, mint Black Sabbath, Iron Maiden, Slayer, Soundgarden. Hogy csak a legnagyobbakat említsem, nem elfelejtkezve természetesen a sztárok sztárjáról, a második nap réméről, David Hasselhoffról sem (oké, Májkül!). A hangosítás majd' minden koncerten remek, a közönség viszont langyos, mint a kutyapisi, emellett a kibaszott tuskó sördobálási szokásairól még mindig nem mondott le. A főszponzor az Ottakringer, így azt iszod 4.50 ójróért, vagy mondjuk fröccsöt, mert inni azt kell, hiszen nappal jobbára dögmeleg van (éjjel meg hideg), a lányok szépek, a fiúk erősek, a jugoszláv kulináris különlegességnek álcázott magyar kaják finomak, az emberek vidámak, tombol a világbéke, és akkor irány is a vörös színpad!

Hogy épp lekéssük a Sepulturát, ellenben időben érkezzünk ahhoz, hogy halljuk, amint Phil Anselmo bácsi azt üvölti eltorzult fejjel a mikrofonba, hogy „now a new look in my eyes, my spirit rise". Igen, az A New Level bevezető sorai ezek, ami alapvetően kezdésnek rettentő jól is hangzott, ám a Philip H. Anselmo & The Illegals ezzel együtt is inkább csak egy „egynek elment" bulit adott, mint életre szóló élményt. Nem mondom, hogy nem volt szívet melengető újra látni Fülöpöt, aki egyre nagyobb darab, egyre borzasabb szakállal, szinte már Kirk Windstein eltitkolt kisöccsére hajazva, ám még mindig több mint hidegrázós, ahogy például a Death Rattle vagy épp a Hollow témáit hozza. Ha jól emlékszem, a Panterákon túl volt még két Superjoint Ritual feldolgozás is (a Waiting For The Turning Point tutira), de a legeslegjobb mégis az az elátkozott riff volt a Domination végéről. Szerintem ténylegesen maximum négy Illegals dalt játszhattak a rendelkezésre álló negyvenöt percben, de az az igazság, hogy bőven elég is volt azokból annyi: riff riff hátán, majd némi blastbeat, de igazi tényleges fogódzó nem sok. Persze, hogy még mindig a Pantera daloktól őrült meg mindenki!

Átlagban félóra átszerelés jut minden fellépőre, és feszesen tartják is a tempót, úgyhogy épp, hogy leülünk a pereces bódé elé, már kezd is a Black Stone Cherry. Mégpedig a Maybe Somedayjel, a hangzás pedig hiába gyengébb, mint Phil bátyóéknál volt, az emberek sokkal jobban ráéreznek a dologra, ami nem is csoda, ez a blues rockos, southernös muzsika sokkal inkább illik a szikrázó napsütésbe, mint a gyűlölet himnuszai. Jön a Me And Mary Jane és a remek Rain Wizard, a hangzás még mindig nem az igazi, illetve igazából csak a gitárokkal van baj, a ritmusszekció szépen szól, és Chris Robertson hangja is egészen okés. A hangulat egyre vidámabb, kábé a White Trash Millionaire idején fel is hág a tetőfokra, és én sem mondhatok mást: tisztes távolból szemléltem ugyan, de ez egy jól sikerült koncert volt. Szimpatikus srácok, akik hiába járnak már négy nagylemeznél, még mindig abszolút fiatalok, szóval csak a legjobbakat kívánhatom nekik! A Roadhouse Blues betétért pedig ezúton is pacsi!

Egy Ottakringerrel és félórával később aztán berobbant a három nap legpartiképesebb alakulata, a Los Angeles-i Steel Panther. Jó, ha tudjátok, a Shock! jelentős része odavan ezért az eszement bandáért, és én ugyan nem tartozom ebbe a körbe, de az érintett fiúk-lányok azért beletették annyira a bogarat a fülembe, hogy véletlenül se jutott eszembe kihagyni a cirkuszi fellépést. Mert ez bizony az volt, hamisítatlan bohóckodás, és ezt most a lehető legpozitívabban tessék érteni. Még akkor is, ha ez a fajta zene nekem nem is feltétlenül mond túl sok mindent. A Balls Out borítóját ábrázoló molinó előtt fellépő banda a Pussywhippeddel robbant be a színpadra, és a rákövetkező Party Like Tomorrow Is The End Of The World első hangjait követően végig uralta is a teret. A mind szebb számú közönséget pedig röhögve csavarták az ujjuk köré, miközben Michael Starr jó métereseket ugrált a levegőbe, Satchel egyfolytában mutogatott és pózolt, Lexxi Foxx egy csilivili tükörben nézegette magát és igazgatta a haját, Stix Zadinia pedig csak szimplán pörgette-dobálta a dobverőket a háttérben.

Akinek pedig a hármas Asian Hooker alatt nem esett le végképp, hogy ezek elmebetegek, az maga is az lehetett, hiszen ebben a számban jött a nagy-nagy csapatbemutatás Satcheltől, akinek mindenkiről volt egy-két szép mondata, például, hogy Michael legfőbb különös ismertetőjele megdöbbentően kicsi pöcse, illetve Lexxi nem buzi, hiszen szereti a szép kislányokat. A szép ázsiai kislányokat, nagy farokkal... És mindezt istentelenül hosszú perceken keresztül ám, amivel összességében kábé el is ment a koncertidő ötöde, miközben Michael is elmesélte, hogy mi volt az apja utolsó mondata, mielőtt elpatkolt volna kokain-túladagolásban (miközben Satchel azt üvöltötte felé, hogy „az, hogy el ne mondd anyádnak soha, hogy mit csináltam veled, amikor ő vásárolni volt!"). Természetesen az atyai jó tanács nem másra, mint minden lehetséges nő megkefélésére szólította fel a kis Michaelt, így jött is a Gangbang At The Old Folks Home, és innentől kezdve a halvérű sógorék is totál bevadultak, olyannyira, hogy a csajok is rendre beneveztek a Mutasd a csöcsöd!-játékba. Ugyan nem számoltam, de tíz-tizenöt nőstény egészen biztosan megszabadult a felsőjétől néhány másodperc erejéig, miközben stílszerűen szólt a Girl From Oklahoma és a 17 Girls In a Row. Természetesen ez is kellőképpen emelte az est fényét, de a legjobb azért az volt, hogy ezek a zenélni azért valóban jócskán tudó marhák tényleg egy pillanatra sem veszik magukat komolyan. A záró Death To All But Metal alatt még pózoltak egy jót, majd biztosították a jelenlévőket, hogy az utánuk következő Slayer valóban ki fog nyírni mindenkit! Mintha ezt nem tudtuk volna magunktól. Szép nagy tapsot kaptak a végén, annyi szent.

A Slayer fellépése előtt azért volt egy kis idegeskedés, ugyanis a jó előre kihelyezett háttérvásznat kábé öt perccel a kezdés előtt felcserélték egy volbeatesre, így aztán az addigra összeverődött sokezer ember ereiben megfagyott a vér: mi a fene van már: sorrend-csere, jaj, csak nem el is marad az Ölő-buli?!? Szerencsére egyikre sem került sor, és rövid úton visszakerült a helyére a Slayer-logo, innentől pedig sokkal inkább lehetett elkezdeni az eget kémlelni, ahol sajnos sötét viharfellegek gyülekeztek. Oké, egy Slayer előtt ez totál stílszerű, csak hát senkinek nem volt kedve szarrá ázni – hihetetlen nagy mázlinknak hála végül ez is elmaradt, a felhők épp elkerülték a Pannónia mezőt, csak benéztek kicsit a Slayerbe, aztán annyira megijedtek tőle, hogy húztak is elfelé.

Egy Slayer koncertet ugyan semmi nem tehet tönkre, de igencsak csökkentheti az élvezeti értékét a hangzás minősége. Nos, ahogy felcsendültek a Hell Awaits kezdő hangjai, egyből kiderült: itt bizony minden kristálytisztán fog szólni, úgyhogy innentől csak rajtunk áll, mennyire élvezzük a dolgot! Kerry Fuckin' King és bandája ugyanis döbbenetesen jó koncertet adott. Most láttam őket ötödször, de megkockáztatom: ez minimum a második legjobb volt! Daráltak, őröltök, öltek: másodpercnyi szünet nélkül sorjázott a The Antichrist, a Mandatory Suicide, a Captor Of Sin és a War Ensemble. Hát mit lehet ezekről még leírni? Úgy tökéletesek, ahogy vannak, mint ahogy maga a csapat is. Tom Araya rohamosan őszülő szakállával és mosolygós szemeivel egyre inkább egy megállapodott, jóságos családapa, aki irányítja a megállás nélkül headbangelő, rosszcsont Kerryt, az ide-oda cikázó, láthatóan a bandában magát remekül érző, egyébként pedig tökéletes munkát végző Gary Holtot, és az ereje teljében játszó, hűtlen Paul Bostaphot. Utóbbi pontosságával kapcsolatban általában megoszlik szerkesztőségünk véleménye, én azonban Paul abszolút hívei között foglalok helyet, és hát ez a koncert is totálisan meggyőzött erről – ténylég élmény volt hallani, ahogy játszik!

A fellépés egyébként nem a csemegékről, sokkal inkább egy teljesen kiszámítható best of programról szólt: a Seasons In The Abyss utáni időszakot mindössze a Disciple és a Hate Worldwide képviselte, ráadásul ezek is közvetlenül egymás után, a műsor gerincében, hogy aztán a tizedik daltól kezdve tényleg a könnyünk hulljon a gyönyörűségtől. Először az überelhetetlen és csodálatosan szóló Seasons (abszolút kedvencem) jött el, majd egy hátborzongató Dead Skin Mask vezetett át minden idők egyik legnagyobb metal himnuszához. A Raining Blood alatt sokan már tényleg az életükért küzdhettek az első sorokban (sajnos ezt csak sejthettük, ugyanis a kivetítő ennél a színpadnál alig mutatta a közönséget), de a Black Magic és a szintén csodálatos South Of Heaven sem hozott el sok nyugodalmas pillanatot. Végül már csak egyetlen dal maradt hátra, amely el is jött értünk, miközben a háttér a Hanneman/Heineken vászonra cserélődött. Az Angel Of Death furcsa módon mára kíméletlen darából az egykori társ előtti főhajtás dalává nemesedett, mint ahogy az a kép is örökre a retinámba égett, ahogy Tom a szóló alatt bánatosan nézett hátra a vászonra. A Slayer nem tud hibázni, de annyira kíméletlenül, mint itt, csak néha gyalulnak le minket – tökéletes koncert volt ez egy tökéletes bandától!

Az Ölő után lehetetlen ütős bulit adni – gondoltuk sokáig, aztán most kiderült, hogy dehogyis, csak ügyesen és ésszel kell csinálni! Valahogy úgy, ahogy Michael Poulsenék, azaz a Volbeat tette. Oké, szerencséjük volt, hogy muzsikájuk annyira elüt Kingééktől, így aztán az általános kifacsaródás után még bulizhatott egy nagyot, aki akart (rengetegen akartak ám!). Amúgy teljesen megdöbbentő módon kábé másfélszer akkora, valóban hatalmas embertömeg várta őket, mint Arayáékat, amit elsőre nem is tudtam mire vélni, aztán eszembe jutott, hogy a jó öreg Slayerrel egy időben zajlott a Limp Bizkit koncertje a kék színpadon. És valóban, a Volbeat előtt rengetegen jöttek át abból az irányból, így aztán már értettem is a dolgot (más kérdés, hogy ebben az időszakban meg a Prodigy ment, így aztán Michaelék sztár-státusza valóban megkérdőjelezhetetlen). Mindehhez hozzájött egy ismételten tökéletes hangzás, és egy végtelenül jókedvű és szimpatikus banda, amelynek minden egyes tagja csak úgy szétfeszült az adrenalintól és felszántotta a deszkákat.

Már a nyitó Doc Holliday is klassz volt, de a dolgok a hármas Lola Monteztől kezdve forrósodtak fel igazán. Ezt a valóban ellenállhatatlan dalt már végigtapsolta mindenki, hogy az akusztikus gitárral és Johnny Cash-idézettel (Ring Of Fire) felvezetett Sad Man's Tongue-ról már ne is beszéljünk. Ez a himnusz mind a mai napig hibátlan, mint ahogy túlzás nélkül az volt Mr. Poulsen hangja is, ami tényleg megdöbbentően erősen szállt végig a mező fölött. Hősünk mondjuk olyan szinten vékony, hogy az arca szinte csontig beesettnek tűnt, viszont a hangját hallván mégsem aggódtunk érte annyira. Hiba lenne elvitatni, hogy régi társai, Anders Kjolholm és Jon Larsen ugyanilyen intenzíven tolják a dolgok rájuk eső részét, különösen az örökösen vigyorgó és grimaszoló Anders volt hiperaktív. Meg az új fiú, az Anthraxből szalasztott Rob Caggiano, akihez talán ez a hely sokkal jobban illik is, mint a New York-i thrash brigád.

A setlist amúgy leginkább a Guitar Gangsters & Cadillac Bloodtól kezdődő életműre épült, éppen ezért volt jó néha felkapni a fejünket egy-két régebbi dal akár csak részleteiben történő felidézésére (Boa [JDM], Rebel Monster). Aztán a vége felé – már meg nem mondom, melyik dalban – színpadra került az Anthrax fele, vagyis Joey Belladonna és Frank Bello is, hogy jelenlétükkel emeljék az est fényét. Joey esetében ez némi gúnnyal értendő, hiszen még a rá kiosztott két-három sort sem tudta pontosan elvisongani, de mondjuk ártani legalább nem ártott a jelenléte. Kaptunk még egy új dalt is, majd az estét a közönség által is végre teljes erőből énekelt Still Counting (lásd a nap idézetét) zárta feledhetetlenül.

Azaz csak zárta volna, ha a Volbeat nem érzi magát annyira remekül a deszkákon, hogy vissza nem tér még bő húsz perc erejéig, ezzel a fesztivál egyik leghosszabb koncertjét nyújtva át a rajongóknak. Először felcsendültek a Pool Of Booze, Booze, Booza jól ismert bulihangjai, majd a Hangman's Body Count és a Guitar Gangsters... vezetett át a tényleg záró The Mirror And The Ripperbe. A közönség eddigre már tényleg a végletekig kifacsarva tapsolta át a dalokat, úgyhogy egy picit tán túl hosszúra is nyúlt ez a zárás, de hát ugye ez legyen a legnagyobb bajunk. A Volbeat jött, látott, és még a Slayer után is képes volt nyerni, ami azt hiszem, több mint tiszteletre méltó dolog!

Ezután már nem is maradt más hátra, mint hazautazni a bázisra, Mosonmagyaróvárra, és várni a következő napot, ahol olyan bandák vártak még ránk, mint az Anthrax, az Amon Amarth, az Iron Maiden... és persze maga a Hoff!!! De erről majd legközelebb...

Folytatása következik...

Fotó: Polgár Péter