Elég rövid idő, szűk másfél év telt el a legutóbbi Volbeat album, a Rock The Rebel / Metal The Devil megjelenése óta, és aki ott volt a Szigeten Michael Poulsenék zseniális koncertjén, azt aligha éri meglepetésként, hogy a Guitar Gangsters And Cadillac Blood sem hoz lényeges változásokat a dánok hangzásvilágába.
A banda most is ugyanazt a Metallica-meets-Elvis-és-Johnny Cash vonalat hozza, mint az előző két albumon, és ugyanolyan jól tolják az istrángszaggató partizenét, mint eddig. Aki tehát valami újat várt tőlük, óhatatlanul is csalódni fog, ha viszont vevő vagy Poulsen összekeverhetetlen stílusára, és nem zavar, hogy a banda néhol még lazábbra, még népszerűbbre vette a fazont, garantáltan kedvelni fogod a lemezt. A Volbeat persze eddig is szinte poposan slágeres volt – még a súlyosan zúzó gitárhegyek dacára is –, így okkal feltételezhető, hogy aki gyárilag idegenkedik a mézédesen fülbemászó dallamoktól, az eleve nem barátkozott össze velük.
Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb türelmem van a megfejtős, matekozós zenékhez, sokkal szórakoztatóbbnak találom az egyszerű és nagyszerű, leplezetlenül szórakoztató dolgokat, amiket urambocsá' egy-két hallgatás után is megjegyez az ember, így aztán nem csoda, hogy erősen rokonszenvezem Michael Poulsennel, a fickó ugyanis irgalmatlanul tud nótát írni. Én sem állítom, hogy a Volbeat a világ legváltozatosabb zenekara, de hogy jókedvet csinálni úgy tudnak, mint manapság kevesen, az egészen biztos, és a Guitar Gangsters And Cadillac Blood ebből a szempontból egy szemmel sem gyengébb az előző nekifutásoknál. Az intro után berobbanó nyitó nóta kezdése például helyből borzongatóan hangulatos, Michael kivételes hangjától, dallamaitól és a tapsolós ritmusú refréntől garantáltan nem szabadulsz többé, és ez a pofátlan slágeresség bizony az anyag nagyrészére jellemző, nyomassanak akár súlyos riffeket, akár countrys akkordbontásokat a nagyívű énektémák alá. Az óóózós punk'n'roll Back To Prom, a női vokálos Mary Ann's Place, a Szigeten is játszott Hallelujah Goat metalos zakatolása vagy a countrys kezdésű We egyaránt gyilkosra sikeredtek, a szellős Maybelline I Hofteholder pedig nem véletlenül lett az első kliptéma, mert azonnal ragad, mint a légypapír.
Akadnak persze új színek is a palettán, ilyen például az egyik csúcspont Still Counting verzéinek reggae-s lüktetése, de az érdekesen meghangszerelt, vonósokkal is alábúgatott Light A Way hömpölygése is érdekes. Utóbbi szerzemény melodikussága néhol már nekem is sok egy kissé, így még szerencse, hogy utána rögtön a Wild Rover Of Hell következik, ahol a fűrészelő, thrashes riffelés totálisan a Ride / Master korszakos Metallicát idézi, sőt, Hetfieldék még a szövegben is visszaköszönnek („the stereo's pumping Metallica tunes, ride the lightning, oh yeah"). Két feldolgozás is megbújik a sajátok között, az I'm So Lonely I Could Cry egy bő 40 éves country örökzöld volbeatesítése, az eredetit nyilván ugyanúgy mindenki ismeri, mint az I Only Wanna Be With You-t, és a megvalósítás is hasonlóan ütős. A Social Distortion Making Believe-je is jópofa lett, bár inkább csak kellemesen levezeti a lemezt, mintsem hogy csúcspont legyen. Tökéletesnek egyébként nem nevezném a lemezt, sajnos ezúttal is elhelyeztek némi felesleges tölteléket a méregerős dalok közé (A Broken Man And The Dawn, Find That Soul).
A Volbeatben az az őrjítő, hogy tényleg ugyanúgy bejöhet az eddig legfeljebb meselemezeket ismerő óvodásnak, mint a nagyapjának, aki annak idején fülre tapasztott rádióval várta, hogy bejöjjön egy Elvis nóta az éterben. Tényleg csak imádkozni tudok egy budapesti klubbuliért!
