Shock!

A denveri Blood Incantationnel eddig nem foglalkoztunk sokat, mint ahogy Paul Riedlék más fórumokon sem feltétlenül számítanak különösebben felkapott névnek. A helyzet azonban garantáltan változni fog az Absolute Elsewhere-rel, ez a kozmikus sci-fi témájú új konceptalbum ugyanis igazi mestermunka a csapattól. Visszaásva egyébként jók voltak az eddigi anyagaik is (két nagylemez plusz egy speciális, ambient jellegű kitérő), ám egyértelműen mostanra érett be teljesen a recept az amerikai típusú death metal és a klasszikus, '70-es éveket idéző progresszív rock ötvözésével.

2024-ben természetesen nehéz újat mutatni a műfajban, és a fenti elegyhez hasonlót is hallhattunk már. Hosszasan sorolhatnám az előképeket az abszolút pionír Nocturnustól kezdve az Edge Of Sanityn át egészen az Opethig. Viszont a Blood Incantationnek még ezzel együtt is sikerült olyan elegyet kotyvasztania, ami ebben a formában igencsak kitűnik az utóbbi évek felhozatalából. A titok egyszerű: maximálisan elsajátították a fenti két legfőbb komponens elkészítésének összes csínját-bínját, és képesek is ezeket organikusan összefőzni. Zenéjükben nem egymás mellett léteznek a legbrutálisabb death metal riffek, tempók és hörgések, illetve a Pink Floydot, Tangerine Dreamet, Yest, Genesist idéző progos elszállások, hanem szerves elegyet alkotnak.

A színpompás borítójával is mindkét fő csapásirányra reflektáló Absolute Elsewhere két, egyenként három tételre bontott részegységre oszlik, a The Stargate-re és a The Message-re. Engem már első hallásra is lenyűgözött, ahogy a nyitány (Tablet I) közepén szélvész, old school death metalból teljesen gördülékenyen átállnak éteri, utaztatós progresszív rockba megadallamos szinti plusz gitár szólóorgiával, a végén pedig már csak hab a tortán az a brutális, power metalos riff. Ráadásul bármennyire súlyos és komplex a zene, nagyon hallgattatja magát: simán fogható és fogyasztható az adás, és mivel az album mindössze 43 perces, akár többször egymás után is könnyen végigélvezhető, nem csapod el közben a gyomrodat.

Még a kezdésnél is messzebb merészkednek a galaktikus szintitémákkal, dúsan lágy akusztikus gitárokkal kábító Tablet II-ban, ami kompozíciós tökéletességében, témáiban egyaránt az ötven évvel ezelőtti fénykort idézi. Nem véletlen, hogy a Tangerine Dream jelenlegi főnöke, Thorsten Quaeschning is épp ebben vendégeskedik. Az elektromos gitár csak a perfekt instru nóta vége felé sír fel, hogy aztán némi málházással átzsilipeljünk vele a Tablet III-be. Utóbbiban a Morbid Angel szelleme kísért, különösen a vége felé előkapott, gyilkosan fortyogó-csikorgó riff idézi a floridai mestereket, sőt, még a gurgulázó szólómotívum is csont Trey Azagthoth úgy nagyjából a Domination érájából. De ne hidd, hogy ennyiben kimerül a műsor: a perkás-akusztikus középső kiállással és a szállós-álomszerű, óvatos dallamkísérletekkel itt is alaposan megkeverik a kását.

Ha mindez még mindig nem volt elég, még csak most következik a The Message három felvonása. Már az első itteni Tabletben is nagyon komoly, ahogy az Isaac Faulk blastbeatjével aládúcolt, klasszikus akusztikus témázgatás azagthothista death metallal, illetve heroikus szólómotívumokkal teli dallamos részekkel váltakozik. Ám a progos kezdésű kettes tételnél érkezik csak az igazi megdöbbenés, ahol a leállásnál egy az egyben, durván átmennek Pink Floydba. Méghozzá roppant magas színvonalon... David Gilmour és Roger Waters szelleme a tizenegy és fél perces zárásból sem hiányzik, a templomi énekeket idéző dallamos vokáltémák itt is egyértelműen a Floydtól erednek. És itt is végig egységes rendszert alkot a nyitó true metal riffelés a death metal felépítménnyel, a később váltakozó fuvolaszerű, középkorias hangulatú díszítésekkel, melodikus témázgatásokkal. Középtájt pedig az egész himnikus magasságokba emelkedik.

Mint írtam, az album zeneisége fölényes, és nagyon jól is szól, engem azonban elsősorban mégis a Blood Incantation kivételes dalszerzési és atmoszférateremtési képességei nyűgöznek le. Elképesztően sok minden történik ezen a lemezen, öncélúságnak, emészthetetlenségnek, lélektelen hangszeres bemutatóknak azonban nyoma sincs: mindent alárendeltek a hangulatnak és a daloknak. Persze lehet vitázni róla, hogy a szó eredeti értelmében véve mennyire progresszív ez az egész, hiszen ahogy írtam, nincs új a nap alatt, és kétségtelen, hogy ha nem is pont ugyanebben a formában, de hallottunk már ilyesmit korábban. Ennyire jóhoz azonban rég volt szerencsém ezen a fronton. Ennek örömére így, november elején végre be is vésem nekik az év első tízesét...