Néha egészen apró nüanszokon múlik, bejön-e az embernek valami vagy sem. Habár mindig is kedveltem a svéd Amon Amarth brutális, ám mégis roppant fogós nordikus death metalját, az előző lemeznél, a Surtur Risingnál úgy éreztem, eljutottam velük a plafonig. Sokadszorra is leszállították ugyanazt az albumot, mint korábban, ám miközben azelőtt minden egyes lemezükre erősebb dalokat írtak, mint a korábbiakra, legutóbb határozott megtorpanást érzékeltem. Johan Heggék is tisztában lehettek vele, hogy a 2011-es lemez nem lett olyan pofás, mint az azt megelőző néhány, mert már jóelőre a recept frissítését emlegették az interjúkban. Szintén beszédes lépésnek tűnt, hogy az utóbbi három albumon dolgozó Jens Bogrent Andy Sneapre cserélték, és pályafutásuk során első ízben Svédországon kívül vonultak stúdióba. Ettől még persze hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek ha nem is újat, de valamennyire mást mutatni, mint eddig...
Nos, mint azt a Deceiver Of The Gods fényesen igazolja, ezúttal tévedtem, ez az album ugyanis tényleg jobban sikerült a legutóbbinál, és biztosan nem mondanám ezt, ha megint mindent ugyanúgy csináltak volna, mint eddig. A banda markáns, azonnal beazonosítható hangzásvilága nem változott, az a bizonyos említett nüansz azonban kétségtelenül ott van, ami helyből elhatárolja ezt az anyagot a korábbiaktól. A lényeg egyébként egyszerűen körbeírható: minden eddiginél változatosabb a lemez a tempókat és a hangulatokat tekintve, illetve emellett bátrabban és nyíltabban sakkoznak egyébként mindig is meglévő heavy metalos hatásaikkal. Ismétlem: mindez messze áll attól, hogy váltásról beszélhessünk, száz százalékos Amon Amarth album született, egyszerűen csak ismét erőre kapott a legutóbb a megszokottnál kevésbé átütő erejűnek tűnő viking hadigépezet.
Az Amon Amarth zenéjén nincs sok elemeznivaló, és soha nem is volt: barbár, nyers, véres metal ez mindenféle okosság nélkül, kellő durvasággal elővezetve. Sokan ugyanakkor épp e puritán, „egy-hordó-sör-után-félmeztelenül-rohanok-a-csatába-a-jégmező-közepén" hozzáállás miatt a mai napig nem vették észre, mennyire rafináltan fogós dalokat ír a csapat. Tény, hogy a svédek zenéje a német fesztiválok sörvedelő-sárdagasztó közönsége előtt működik a legjobban, és ez nem is véletlen, a látszólagos bárdolatlanság azonban csupán a felszín. Példának okáért a Deceiver Of The Godsra már nem is szívesen mondanék mást, mint hogy egy nagyon jó, dalközpontú heavy metal lemez. Igen, jól olvastad, heavy metal. Igen, tudom, mi is állandóan ledeathmetalozzuk őket, aminek van is alapja, de ha leszámítjuk Hegg bömbölését meg a jellegzetes lánccsörgető gitárokat, a szó szoros értelmében véve igazából jó ideje nem death metal már ez, hanem valami annak talaján sarjadt sajátos hajtás. És az említett enyhe iránykorrekciónak köszönhetően mindez soha nem volt még olyan világos, mint az új anyag hallatán.
Már a nyitó címadó téma – jó ideje a csapat leggyorsabb szerzeménye – akkora Judas Priest érzetű témával robban be, hogy az ember egyből csapná a fejébe a bőr tányérsapkát, aztán persze elviszik ezt is a saját mezsgyéjükre, de természetesen most sem ez az egyetlen alkalom, hogy efféle riffek ütik fel a fejüket a dalokban. És mindebben az a legszebb, hogy a zenekar előadásában mindez összességében senki másra nem hasonlít, hiába facsarnak hol priestes, hol acceptesen szögletes témákat. Nem akarok végigmenni az összes dalon, így maradjunk annyiban, hogy a csapatnak sikerült ebben az egyedi megközelítésben összehoznia egy szinte teljesen üresjárat-mentes művet, amely nem csak saját lemezeik között számít az eddigi talán legjobb teljesítménynek (vagy legalábbis fej-fej mellettinek az eddigi csúcsprodukcióikkal), de az idei mezőny egyik legerősebb, vegytiszta értelemben vett metal albuma is egyben. Az As Loke Falls, a Father Of The Wolf, az Under Siege vagy a záró, nyolc perc fölé kúszó Warriors Of The North tökéletes Amon Amarth darabok, egyszerűen nincs mibe belekötni, a Messiah Marcolin heroikus dallamaival felbikázott Hel pedig érdekes új dimenziókat ad a banda hangzásához, bár egyébként lehetetlen nem észrevenni, hogy maga Hegg is minden korábbinál változatosabban, sőt, dallamosabban hozza magát. Bár utóbbit kéretik nyilván továbbra is hörgő-üvöltő keretek között érteni. Én mindenesetre bírom ezt a fajta vokalizálást, nála is nagyon bejön, amit csinál. Külön örülök annak is, hogy Andy Sneap nem nyomta rá olyan mértékben a bélyegét a lemezre, mint sok másik albumra az utóbbi években. Persze hallatszik, hogy ő volt a producer, de attól a bizonyos Sneap-féle tömbszerű egyenhangzástól azért messze járunk.
Mindenképpen muszáj szót ejtenem a deluxe kiadásban rejlő Under The Influence EP-ről is, ez ugyanis teljesen egyedi és akár zseniálisnak is nyugodtan nevezhető húzás a bandától. A kiadvány négy új Amon Amarth dalt rejt, amelyek azonban pontosan úgy szólnak, mintha Olavi Mikkonenék bizonyos kedvenceik soha nem hallott régi szerzeményeit ültették volna át a saját stílusukba. Így aztán meghallgathatunk egy Judas Priest, egy Black Sabbath, egy Motörhead és egy AC/DC témát, amelyeket az Amon Amarth írt és játszik a maga eszközeivel. Nehezen tudnám eldönteni, melyik tetszik a legjobban, de a Stand Up To Go Down bonscottosan szexista szövegén muszáj mindig szélesen elmosolyodnom. Ez a húzás is pontosan azt mutatja, amire már fentebb is próbáltam utalni: az Amon Amarth korántsem az a német piacra belőtt, sörgőzös csatametal, aminek sokan hiszik, vagy legalábbis nem kizárólagosan az. Csűrhetjük-csavarhatjuk naphosszat, de a lényeg akkor is annyi, hogy a Deceiver Of The Gods egy állati jó album.
Hozzászólások