Shock!

A svéd Amon Amarth jó ideje a népszerű bandák közé tartozik Európában, főleg német nyelvterületen, a két és fél évvel ezelőtti Twilight Of The Thunder God lemezzel azonban még a korábbi sikerekhez képest is igen komolyat léptek előre: hatodik pozíció a germán eladási listákon, karrierjük első billboardos szereplése mindjárt az ötvenedik helyen, zsúfolt turnémenetrend hatalmas sikerekkel... Nem csoda, hogy a Surtur Risingot a Metal Blade az év egyik legfontosabb kiadványának járó felvezetéssel nyomatja a rocksajtóban, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Johann Heggék nyilván megállíthatatlanul vágtáznak majd előre a következő hónapokban, és mire ősszel ismét eljutnak Magyarországra, már tényleg a lábuk előtt fog heverni az egész kontinens. Ezzel nincs is semmi baj, megérdemlik a sikereket. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy én sajnos ezzel együtt sem érzem olyan mágikusnak az új albumot, mint mondjuk az előző kettőt.

Azóta rokonszenvezem a bandával, hogy először láttam őket élőben a 2001-es Summer Rocks fesztiválon, elismerésem pedig lemezről lemezre csak nőtt irányukban. Az Amon Amarth úgy volt képes minden egyes albummal felülütni az előzőt, hogy közben a recept jottányit sem változott, szimplán csak folyamatosan fejlődtek dalszerzőként. Az utolsó két anyag, a With Oden On Our Side és az említett Twilight már tényleg olyan szintű slágergyűjtemények voltak, amelyek hallatán nem csoda, hogy még olyanok is rájuk kattantak, akiktől egyébként messze áll mind a hörgős vonal, mind a csapat barbár, sör- és vérvedelő viking imázsa. A zenekar a kezdetektől fogva elég zárt világban mozog, de azon belül tényleg kitanulták a dalok tökéletesre kerekítésének minden csínját-bínját. A friss interjúkban maguk a tagok is elismerik, hogy ezúttal kissé nehezebben jöttek az ötletek a rákészülési periódusban, és ebben a velük szemben támasztott magasabb elvárások is szerepet játszottak. Az elvárható szintet végül sikerült hozniuk, ezúttal azonban nem tudták megugrani a saját mércéjüket, és ez eddig bizony példa nélkül állt az Amon Amarth karrierjében. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Surtur Risingot, az a stagnálás lenne.

Összességében semmi probléma nincs az albummal, száz százalékos Amon Amarth anyagról van szó minden kötelező összetevővel. Johan Söderberg és Olavi Mikkonen riffjei a szokásos erővel repesztik a koponyákat, de közben végig hozzák a szükséges dallammennyiséget is a nordikus gitárharmóniákkal, Hegg pedig hol hisztérikusabban, hol öblösebben bömböli végig a viking harci himnuszokat. Megint akadnak elsőre fogós, pofás témák, mint a nyitó War Of The Gods, a Töck's Taunt: Loke's Treachery Part II, a Live Without Regrets, netán az A Beast Am I csatahimnusz, ami garantáltan vadállati energiákat szabadít majd fel élőben a tika-tikás kezdéssel, nyugodt zárórésze pedig csodaszépen szól. A banda Judas Priest és Accept hatásai talán még kézzelfoghatóbbak, mint valaha, a riffelésben leplezetlenül ott rejlik a '80-as évek heavy metaljának öröksége, olyan kaliberű témát azonban még így sem vélek felfedezni a friss termésben, mint a Valhall Awaits Me, a Gods Of War Arise, a Free Will Sacrifice vagy a Tattered Banners And Bloody Flags (hogy csak az utolsó két mesterműnél maradjak). Hozzák a kötelezőt, de annál többet egy szemernyivel sem.

Ahogy mondtam, megbízható lemezről beszélünk, így egyelőre felesleges lenne kongatni a vészharangot a derék vikingek feje felett egyedül azért, mert most először egy centit sem léptek előre, csak megvetették a lábukat a csatamező közepén. Jól hallgatható produkció a Surtur Rising, ám ha két-három év múlva a következő album is „csak" ilyen lesz, azért már nem nagyon fogok tudni lelkesedni. De ettől talán nem is kell tartani, mert simán el tudom képzelni, hogy legközelebb kicsit frissítenek majd a recepten: az iTunes kiadás bónuszaként kiadott System Of A Down feldolgozás, az Aerials is arra utal, hogy a banda nem idegenkedik a kevésbé nyilvánvaló dolgoktól. Ütős Amon Amarth témát faragtak az idén pont tíz éves nótából (nagyon durván rohan az idő!), tehát ebben a formában igazából nem lóg ki a saját szerzemények közül, de nekem akkor is tetszik, hogy a szintén bónusz Accept (Balls To The Wall) és KISS (War Machine) átiratok mellett fel mertek vállalni valami bátrabbat is. Valami olyasmit, amit a konzervatívabb tábor egy része határozottan nem szeret. Ez mindenképpen biztató jel a jövőre nézve. A magyar koncertet pedig tűkön ülve várom!