Nem fogok vitatkozni, ha valaki azt mondja, hogy a svéd Amon Amarth nem tartozik a bolygó legizgalmasabb és legváltozatosabb zenekarai közé, abban viszont egészen biztosan verhetetlenek, amit csinálnak. Johan Heggék stílusa gyakorlatilag semmit nem változott a kezdetek óta, de valahogy mindig képesek még izmosabb, még jobb dalokat írni, mint az előző albumon.
Ebből a szempontból a Twilight Of The Thunder God sem szakít a hagyományokkal, pedig bevallom, már a kettővel ezelőtti Fate Of Nornsnál is azt hittem, hogy ezen a vonalon nehéz lesz változtatások nélkül erősebb anyagot produkálni. Nos, a With Oden On Our Side-dal akkor is elég szépen rámcáfolt az ötös, és bizony most is be kell látnom, hogy tévedtem.
Az Amon Amarth-ban az a legőrjítőbb, hogy ma is simán beférnek a death metal kategóriába, ennek ellenére ezen a lemezen a tíz dalból gyakorlatilag mind a tíz szabályos sláger, méghozzá úgy, hogy továbbra sincs bennük például egyetlen tiszta énekhang sem. A zenekar a saját keretein belül olyan csalhatatlan érzékkel variálja a tempókat és a riffeket, hogy egy pillanatra sem folyik egybe a végeredmény, minden nótának önálló arca van, ráadásul Hegg sem tartozik az egydimenziós hörgősök közé, ő is számtalan különféle hangon tud megszólalni. Ennek ellenére a zene durvaságához képest páratlan fogósságot most is a gitárok hozzák. Olavi Mikkonen és Johan Söderberg játéka nem villantós, de ha odafigyelsz, hallani fogod, mennyire mívesen dolgozták ki mind a ritmustémákat, mind a szólókat. Én a magam részéről ezt a dalcentrikus hozzáállást sokkal többre becsülöm, mint a magamutogató, öncélú virtuózkodást.
Nehéz dolog innen dalokat kiemelni, mert akár hiszed, akár nem, tényleg mindegyik úgy jó, ahogy van, legyen szó akár a nyitó címadó téma himnikus gitárdallamairól, forgatagszerű tempóiról, a vérszomjasan riffelő Free Will Sacrifice-ról, a tényleges csatadal Tattered Banners And Bloody Flagsről, a szó szoros értelmében gyilkos The Hero-ról vagy a nordikus viking témákat leplezetlenül Judas Priest-ízű gitárokkal vegyítő, mérgezően fogós Live For The Killről (benne vendégként a komplett Apocalypticával). A legnagyobb himnusz azonban egyértelműen a Guardians Of Asgaard, ahol Johann az Entombed pacsirta L.G. Petrovval vállvetve hozza a sorokat, és nem kérdés, hogy ez a szeszgőzös, vérmocskos viking partiinduló innentől kezdve az Amon Amarth koncertek abszolút csúcspontjai közé tartozik majd.
Semmi újat nem tudunk meg a bandáról a Twilight Of The Thunder Godról – és ez gyaníthatóan már örökre így is marad – , de ezzel együtt is ez a lemez az eddigi legjobb teljesítményük, úgyhogy ha jót akarsz magadnak, mielőbb ismerkedj meg vele. Tavaly nem láttam őket a Dimmu Borgir előtt, a 2006-os Wigwam koncert azonban zseniális volt, most pedig még az eddigieknél is jobban várom, hogy ismét láthassam őket egy hasonló önálló bulin.
