Shock!

Idén csak egy nap telt el kettő helyett a tavaly már bejáratott néven, de a változatosságra való törekvés ugyanúgy érződött és ezúttal az időjárás is kedvezett a szabadtéri bulinak! A koncertek mellett pörgött a CD-és pólóstand is, nem beszélve a közönség-találkozókról, ahol a fellépők tonnaszámra osztották az autogramokat. Igazából az se dühített fel, hogy a tervezett interjúkból végül nem lett semmi.

A Stonehenge szerintem az életben nem jutott még ilyen kaliberű fellépési lehetőséghez, de abszolút megállták a helyüket. A látványt most is BZ színpadi munkája jelentette, viszont a zenei rész és a hangzás sütött, mint a nap egész délután. Az első néhány sor végig aktív résztvevője volt a bulinak, a hátrébb állók nemigen adtak magukról életjelt BZ-nek, dehát a nyitózenekarok sorsa ugyebár...

Azaz mégsem, mert mint kiderült, egészen a két főbandáig ugyanez a térség vitte a prímet, hátrábbról meg maximum némi taps érkezett és kész. Pedig a nagy fazonokból álló svéd prog-rocker Pain Of Salvation minden elismerést megérdemelt volna. Már azért is, hogy felülemelkedtek a sorozatban eléjük gördülő akadályokon (húrszakadás-hegyek) és ennyire görcsmentesen, ekkora átéléssel nyomták végig, Daniel Gildenlöw énekes/gitárossal az élen! És a zenei teljesítményről még nem is beszéltem! Daniel elképesztően sokszínű, érzelemgazdag hangját hihetetlen vokálokkal színezték társai, miközben hangszereiken is brillíroztak. Totális örömzenélést mutattak be. Nem kifejezetten koncertmuzsika az övék, inkább otthon lehet mélyen belemerülni, de úgy gondolom, itt a Summeren is elnyerték minden jóérzésű zenehallgató szimpátiáját a show-jukkal. És a dedikálás alatt is pont olyan rokonszenvesek voltak, mint előtte a színpadon.

Honfitársaik, az Amon Amarth death metalja már közel sem bizonyult ilyen magával ragadónak, jóllehet pont akkor esett volna a legjobban valami gyorsan ható, agresszív energiatöltet. Tisztességesen zúzott az öt viking, az iszonyat sörhassal büszkélkedő, bozontos vokalista az egészségünkre is ivott párszor, csak éppen zeneileg nem tapasztaltam semmi rendkívülit. Az se könnyítette meg a dolgukat, hogy a keverés szépen előretolta a dobot és az éneket, a gitárok meg eléggé hátul duruzsoltak.

Sebaj, jött az Edguy és megmentette a helyzetet. A germán fiatalok úgy néznek ki, mint öten a Kelly Family-ből és még csak döbbenetesen újszerűnek se nevezhető, amit játszanak, de király nótáik vannak és koncerten is élvezet nézni őket. Azonban az Avantasia projekt névadó száma ennek fényében is váratlanul ért. Számomra innen pörgött fel igazán a buli és a színpad előtti tér is harcba indult már a "dühöngő" elnevezésért (a hátrébb állókról inkább egy szót se...) és együtt tombolt a roppant aktív frontemberrel, Tobias Sammettel. A srác mozgásban, hangulatteremtő készségben nem kicsit emlékeztet Bruce Dickinsonra és Michael Kiskére, még a hangja is tiszta "Ernie" - de mindez jól áll neki! A program a fent említett meglepetés nótától és a Savage Poetry két felfrissített darabjától eltekintve nem tartogatott újdonságot, ám így is nagyot ütött!

Az Amorphis muzsikája ellenben nem az a pofozós fajta. Itt szó sem volt vad fejrázásról, egymás szétmorzsolásáról, legfeljebb az ütemes taps, diszkrét bólogatás, együtténeklés ment. A finnek inkább egy bizonyos atmoszféra kialakítására utaznak, és aki már nagyon várta őket (most bebizonyosodott, hogy elég sokan voltak ilyenek), azt szerintem sikerült is kellően elvarázsolniuk. Az a folkos behatás, amely náluk régóta megfigyelhető, élőben is kellően izgalmassá teszi a zenét, az énekdallamokban pedig a legapróbb kivetnivaló sem akadt. Pasi Koskinen ráadásul hörögni is tud, ahogy a korai témák megkívánják. Abszolút profin teljesítettek, nekem leginkább így maradt meg ez a közel másfél óra.

A Rhapsody ezzel szemben újfent maga volt a megtestesült C-S-A-L-Ó-D-Á-S!!! A francba, nem is tudom, mit írjak azon kívül, amit az addig látott két fellépésükről már elregéltem, nevezetesen hogy ez a zseniálisan egyéni társulat "live" üzemmódban nem képes felnőni a stúdióban produkált magas színvonalhoz. Eleve hiányzott egy, a főbandától elvárható monumentális színpadkép, bár ez még nem akkora tragédia, ha kizárólag a zenére koncentrálva el tudsz vonatkoztatni a látványtól, mert ezek a nóták koncerten is képesek szárnyakat adni (egyedül a hangzás nyersebb). Viszont Fabio az ember minden várakozását csúfosan alulmúlta. Nekem mindig ő jelenti a Rhapsody koncertek leggyengébb pontját, de ezúttal különösen balszerencsés napot fogott ki. Az első három számot még valahogy letudta és kezdtem azt hinni, a csákó végre megtalálta önmagát. Dacára annak, hogy mikrofonja hirtelen elnémult egy időre. Ám utána mintha megátkozták volna, sokszor valósággal nyűglődött szegény a dallamokkal.

A legutóbbi lemez óta felvette repertoárjába a keménynek szánt rekedtes hangot, sikoltozást, de az is csak úgy hangzott, mint egy elbaszott Eric Adams-paródia. A több mint tíz perces, instrumentális részekkel telepakolt Symphony Of Enchanted Lands nótára is azért lehetett elsősorban szükség, hogy Fabio pihentesse agyongyötört hangszálait. A főműsor azonban ezzel véget is ért és a Holy Thunderforce a ráadásban csupán afféle becsületgól volt már. A debütalbumról pedig egy szám nem sok, annyit sem játszottak, nyilván kényszerűségből persze.

Nos, ennyi volna a 2001-es Summer Rocks krónikája dióhéjban, innentől kezdve a Szigeten a sor, hogy betetőzze a nyári koncertőrületet és a hírek szerint nem kevésbé eseménydús ősznek nézünk elébe. Keep On Rockin'!..