Shock!

Ma huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a grunge-korszak egyik alaplemeze, amely nem tette azonnal szupersztárrá a seattle-i Soundgardent, ám az egész színtérre óriási hatást gyakorolt. A Badmotorfinger két és fél évtized távlatából sem veszített semmit erejéből, és ugyanazok a jelzők jutnak róla az ember eszébe, mint amikor kronológiailag is frissnek számított: Chris Cornell, Kim Thayil, Ben Shepherd és Matt Cameron ezen a lemezen a napnál is világosabban mutatta meg, hogy a rockzene simán lehet egyszerre súlyos és elszállós, lehengerlően erőteljes és filozofikusan elgondolkodtató, magától értetődően fogós dallamokkal teli és közben teljesen elborult, rafinált ritmusképletekkel, bizarr, szokatlan hangolásokkal kísérletező. Rusty Cage, Outshined, Slaves & Bulldozers, Jesus Christ Pose, Room A Thousand Years Wide, Holy Water és a többi – ide a klasszikus jelző is kevés.

Noha a Soundgarden az amerikai rockszíntér egyik nagy ígéretévé vált 1989 őszén kiadott második nagylemezével, a Louder Than Love-val, a csapat valahol elég nagyot kockáztatott az albummal. A már a nagy A&M kiadó által gondozott anyag zeneileg kétségtelenül befogadhatóbbra sikeredett elődeinél, a Screaming Life és Fopp EP-knél, illetve az Ultramega OK debütnél, bár a banda még egyértelmű ledzeppelinizmusai ellenére is messze állt attól, hogy a kor trendjei között kommersznek lehetett volna nevezni. A nagykiadós szerződés és a Guns N' Rosesszal, illetve más, fősodorbeli zenekarokkal való közös koncertezés azonban kiverte a biztosítékot a seattle-i underground körökben. Persze ami elúszott a réven, visszajött a vámon: a Louder Than Love nem perzselte fel a világot, de elég tűrhetően fogyott, és a zenekar körül egyértelműen megmozdult valami a színtéren. Úgy tűnt, lassú építkezéssel a csapat igenis elérhet valamit az Egyesült Államokban.

Mindez persze nem tűnt egyszerű feladványnak. A Soundgardent igazából azért volt nehéz megmarketingelni, mert a csapat bevallottan nem kért semmiféle skatulyából, legyen az akár punk, akár metal, akár a legfrissebb varázsszó. Chris Cornell: „Amikor a Soundgarden elkezdett komoly zenekarrá válni, és még azért is harcolnunk kellett, hogy egy független cég felvállaljon bennünket, az alternatív jelző nem egy stílusirányzatot jelölt, hanem a szó eredeti értelmében használták. Ami alternatív volt, az alternatívát jelentett a rádiókban hallható zenékkel, tehát a kommersz metallal és Billy Joellel szemben. Senkit sem kötött semmiféle szabály. Nagyjából az R.E.M. felfutása után alakult ki az a kép, hogy ha valami alternatív, annak egyfajta androgün dolognak kell lennie, ami kicsit ilyen csörömpölős, de semmiképpen sem agresszív. Ha gitárzenében nyomultál, tiltólistára kerültek a billentyűs hangszerek, nem használhattál trombitát, meg úgy egyáltalán semmit: maradtak a kimért sablonok. Szerintem ennek nem volt semmi értelme, és mindig is szét akartam feszíteni ezeket a kereteket. Egyszerűen nem is értettem: zenészek és zenekarok teljes generációjáról beszéltünk, akik mind egy nagyon szabad szellemiségű, poszt-punk-indie világból érkeztek, hirtelen mégis beszorították magukat egy sarokba, és  onnantól fogva csak egy adott dolgot csináltak. Ráadásul azt, aminek a Pixies már megvalósította a lehetséges legjobb verzióját, szóval tényleg semmi értelme nem volt az egésznek."

Az A&M a Louder Than Love-ot ugyanakkor leginkább mégis a súlyosabb rockzenék közönségének akarta eladni, de a csapat ezeket a törekvéseket is ferde szemmel nézte. Kim Thayil: „A Louder Than Love nagyon jó lemez volt, de az akkori fotóinkat egyenesen gyűlölöm. Csak egy kicsi kellett volna ahhoz, hogy úgy nézzünk ki, mint a Bon Jovi. A kiadónk meg szerette volna célozni velünk a kiscsajokat, ami természetesen nem ment, hiszen akkortájt csak nagyon kevesen értették meg, hogy miről is szól a Soundgarden, és jónéhány év kellett ahhoz, hogy az emberek megismerjék és elfogadják a zenekart. Mi meg aztán tényleg semmit sem tettünk azért, hogy gyorsan befussunk, sőt, jól jellemzi a hozzáállásunkat, hogy a Louder Than Love-nak először a Louder Than Fuck címet akartuk adni. Persze tudtuk, hogy nem fogják megengedni, de azért mindenképpen látni szerettük volna az arcukat, amikor eláruljuk nekik a lemez címét... Amikor az az album megjelent, a Nirvana még egyáltalán nem volt ismert, a Pearl Jam pedig még nem is létezett. Így aztán mi lettünk a legsikeresebb alternatív rockzenekar."

A zeneipar szakemberei a '80-as évek legvégén kezdtek el komolyabban szaglászni Seattle környékén, amikor már tudni lehetett, hogy a városban sajátos rockzenei mozgalom szökkent szárba. A figyelem epicentrumába ekkor a Mother Love Bone került, akiknek énekesében, Andy Woodban sokan a következő nagy rocksztárt látták. Mindez némileg a város üzletileg legnagyobbra nőtt fiatal rockcsapatát is tehermentesítette. Cornell: „Őszintén örültem neki, amikor a kiadók elkezdtek nyüzsögni a Mother Love Bone körül, mert előzetesen az egész helyi színtérről csak mi kaptunk komoly ajánlatokat. Úgy is mondhatom, hogy mi voltunk a városban azok, akiket le kellett győzni. Aztán jött a Mother Love Bone, és mindenki rájuk kezdett figyelni, mert a zenéjük sokkal gyorsabban és könnyebben megfogta az embereket, mint a Soundgardené. Emiatt aztán ki is kerültünk az érdeklődés középpontjából, és nem nehezedett ránk nyomás, hogy állandóan nekünk kell a legjobbnak és a legnagyobbnak lennünk. Elég nehezen kezelem az egyetlen-nagy-hal-a-kis-medencében effektust, mert akkor nem lehet elrejtőzni, így aztán sokkal szórakoztatóbb, ha csak egy apró rákocska vagy a hatalmas, szennyezett óceánban..."

A zenekar így annak ellenére is lecsillapodott kedélyek között kezdhette meg a munkát harmadik nagylemezén, hogy korábban sokan megorroltak rájuk a major szerződés miatt. Belső dinamikájuk ugyanakkor jelentős változáson esett át a Louder Than Love után, hiszen az eredeti basszer, Hiro Yamamoto a felvételek után nem sokkal távozott, helyét pedig Jason Everman egy rövid beugrása után Ben Shepherd vette át. Shepherd sajátos zenei látásmódja – és a többieknél tudatosabb, zeneelméleti szempontból képzettebb volta – bevallottan nagyon sokat formált a csapaton, ráadásul még társainál is fogékonyabb volt a bizarr, kiszámíthatatlan dolgok iránt. A friss dalok ennek eredőjeként úgy vettek egyszerre súlyosabb és keményebb irányt, hogy közben megmaradt bennük az a sajátos csavar, amely olyannyira bekategorizálhatatlanná tette a zenekart.

A harmadik album megszületését még egy lényeges fejlemény előzte meg. Az említett Andy Wood, Cornell barátja és lakótársa 1990 tavaszán elhunyt. Így Chris a következő hónapokat az ő emlékének dedikált Temple Of The Dog projekt dalaival, illetve az énekes korábbi zenésztársaival töltötte. A tragédia direktben nem gyakorolt különösebb hatást a következő Soundgarden-műre, hiszen Chris kiírta magából fájdalmát a Temple Of The Dog albumán. Látásmódját ugyanakkor bevallottan sokat alakította és tágította az emléklemez, és ének szempontjából is rengeteget tanult magáról a visszafogottabb anyag készítése során. Ezek a tapasztalatok ha nem is tudatosan, de mindenképpen beszivárogtak a Soundgarden friss szerzeményeibe is, amelyek felvételei nagyjából a Temple-album megjelenésével egy időben, 1991 tavaszán indultak meg odahaza, Washington államban, illetve Los Angelesben. A munkát ismét Terry Date felügyelte, akivel a banda remekül megtalálta a hangot a Louder Than Love idején, csillaga pedig tőlük függetlenül is éppen meredeken ívelt felfelé a szakmában.

A zenekar sokkal inkább csapatmunkában rakta össze az új anyagot, mint az Ultramega OK-t vagy a Louder Than Love-ot. A Badmotorfinger cím Thayil fejéből pattant ki, és ugyan később mindenki igyekezett mindenfélét belemagyarázni, valójában nem jelentett sokat: „A Montrose Bad Motor Scooter dala adta az ihletet, de csak úgy eszembe jutott a szó, és egyből megtetszett, mert kellően színesnek tűnt. Meg közben kicsit agresszívnek is... Egy csomó különböző kép ugrik be róla az embernek. A többieknek is egyből megtetszett a dolog kétértelműsége, a szó hangzása, meg persze mindaz, amit képileg hozzá lehetett társítani." Az album végül 1991. október 8-án került a boltokba, és a csapat olyan elégedett volt vele, mint korábban egyik munkájával sem.

A Badmotorfingerrel kapcsolatban általában azt szoktuk elsőként kiemelni, hogy az egyik legjobb bizonyíték arra a tételre, miszerint a seattle-i mozgalom zeneileg voltaképpen egyáltalán nem állt olyan messze a metaltól, mint azt gyakran állítani szokás. Ez kétségtelenül így is van – nem véletlenül nevezték sokan egyből az egyik legjobb Black Sabbath-utódnak a zenekart a megjelenése után. Noha mindez csak felületesen írja le a Badmotorfingert, tény, hogy míg a Louder Than Love-on elsősorban a Zeppelin befolyása tükröződött, itt valóban inkább a Tony Iommi által ihletett, néhol mélyebbre hangolt, ólomsúlyú riffek vitték a prímet. Ami persze helyből jól meg is kevert mindenkit a bandával kapcsolatban. Thayil: „Ha akkoriban valakinek nem tetszett a zenénk, mindig azt hozta fel érvnek, hogy mi ilyen ápolatlan punk seggfejek vagyunk, vagy hogy túlságosan metalosan szólunk. Ha pedig valakinek bejöttünk, szintén ezekkel hozakodott elő: ez tök fasza, mert metalosan szólnak, vagy tök fasza, mert hallatszik, hogy a punkszíntérről érkeztek..." Maga az album ugyanakkor a besúlyosodás ellenére is dalcentrikusabb, fogósabb lett, mint elődje. „Ezen a lemezen akadnak dalok, amelyek már-már majdhogynem kommerszek, mert emlékezetesek, de ha valaki azt hitte, hogy most majd eladhatóbbá válunk, mint a Louder Than Love idején, annak azért sikerült meglepetést okoznunk", mondta egy korabeli interjúban Cornell. „És ennek örülök. Emellett az album jobban megmutatja, hogy szólunk élőben, mint bármelyik eddigi."

A Terry Date-féle dohogó, vastag hangzás szintén a metalos oldalt erősíti, de hát ebben semmi meglepő nincs: noha becsúszott nála pár más irányultságú munka is, a producerguru alapvetően metalproducernek számított, diszkográfiájában olyan óriási mesterművekkel, mint az egyes Metal Church, az Overkill The Years Of Decay albuma, vagy az előző évből a Pantera Cowboys From Hellje. (A Mother Love Bone pedig eleve a Louder Than Love miatt dolgozott vele az Apple-ön.) A megszólalás kellően szikár és old school, erőteljes és lélegző, érdekes ugyanakkor, hogy Thayil egy ponton a mai napig nem elégedett vele: „Matt mindig marha jó dolgokat ütött, de a keverés gyakran elrejtette ezt. A Louder Than Love-on például a legtöbb rock- és metalzenekarhoz hasonlóan a pergőt akartuk hangsúlyossá tenni, így az dominált. A Badmotorfingeren már mindent jól lehetett hallani, de ott meg ezzel együtt is vékonyan szóltak a dobok."

A lemez a furcsa hangolással elővezetett, tempós riffre alapított Rusty Cage-dzsel startol, ami a wah-wah sajátos használatának köszönhetően egészen meglepően szólal meg, és kicsit olyan hatást kelt, mintha a Louder Than Love zeppelines rocktémáit futtatták volna át valami nagyon bizarr szűrőn. A dal kettősségét a kifacsart alaptémák és Cornell ehhez képest hagyományos rockdallamainak kontrasztja adja, majd a második felében beérkezik az anyag első sabbathos besúlyosodása. Habár a zsíros, masszív riffelés egészen hipnotikus hatást kelt, érdemes odafigyelni Cameron és Shepherd sajátos összjátékára is, amely egyébként az egész lemezen példaértékű.

Utána jóformán lélegzetvételnyi szünet után érkezik az Outshined, az album egyik központi dala, tengelyében az egyik legjobb, groove-osan dohogó Iommi-riffel, amit ugyanakkor nem Iommi írt. Cornell viszont inkább plantesen hozza a szokásosan versszerű szöveget, benne egész karrierje egyik leghíresebb sorával („I'm looking California and feeling Minnesota"). A verze után már-már meglepően könnyeden ható, együtténeklős bridge hoz feloldozást, a refrén pedig az egész album legfogósabbja, akár még himnikusnak is simán merem nevezni. De a Soundgardenhez képest a nóta egésze is roppant hagyományos felépítésű – nem csoda, hogy utóbb ez a tökéletesre formált szám lett az album legnagyobb sikerdala. Viszont érdemes megjegyezni: alapritmusa azzal együtt sem magától értetődő, hogy direktben ez egyébként egy pillanatra sem feltűnő. És ezek a bizarr ütemek egyébként a lemez több dalára is jellemzők. Thayil: „Igazság szerint már azelőtt is voltak furcsa ritmusképleteink, hogy lelassultunk és elindultunk volna a súlyosabb, groove-osabb irányba. Ez még bőven a Screaming Life előtt, az oda vezető úton történt: amolyan Bauhaus-, Gang Of Four-, Minutemen-, Big Boys-metszet volt ez, amiből kicsit hallani is az olyan korai nótáinkban, mint a Hunted Down vagy az Entering. Egyfajta gótos bizarrságot kölcsönzött a zenének a dolog, de miután lassabbra vettük a figurát, majdhogynem progrockos arcot öltött ez a tekervényesség. Emlékszem, miután kijött a Badmotorfinger, Mark Arm a Mudhoneyból egyből azt mondta: bazmeg, ez úgy szól, mint a Rush!"

Az Outshined tehát kolosszális mestermű, a legnagyobb favorit ugyanakkor nálam mégsem ez, hanem az anyag – és egyben a banda – legsúlyosabb darabja, a Slaves & Bulldozers címet viselő hétperces monstrum. A dal mindent maga alá gyűrő, jelentőségteljes basszussal, majd lidérces, disszonánsan csikorgó zajokkal – Thayil fújja (!) a húrokat – indul, majd olyan brutális riffek adják meg az alapot, amelyek tényleg simán birokra kelnek a Sabbath, a Metallica vagy a Pantera legmasszívabb megmozdulásaival. Cornell ugyanakkor ezekre is leírhatatlan dallamokat kanyarít, hogy aztán a bridge-ben sosem hallott mértékben ordítson, a refrénre pedig szavak sincsenek. Ha azt mondom, hogy drámai, amit hallunk, még semmit sem árultam el, ráadásul a dallam úgy zseniális, ahogy van. Chris ezt ma már nyilván az élete árán sem tudná így elénekelni, amit viszont a lemezen hallani, az a műfaj egészét tekintve is az abszolút csúcsliga csúcsligájába kívánkozik, olyan szuggesztív és lehengerlő. A zaklatott, torz szóló is tökéletesen passzol a dal által megjelenített borongós, nyomasztó hangulatokhoz, és a végén valahogy az egész a levegőben marad, mivel az utolsó refrént már nem kapod meg, hiába várnád. És ez pont így tökéletes.

A következő Jesus Christ Pose a lemez egyik legbetegebb, legkevésbé hallgatóbarát dala, így kevésbé értem, miért pont ez lett az első single – bár talán pont ezért... Mindenesetre már a torzan vinnyogó felvezetés is teljesen perverz, de a zakatoló-dohogó, Thayil szándéka szerint helikopter-forgószárnyak hangját mímelő főriff még erre is rátesz egy lapáttal. Cornell persze fogyaszthatóbbá varázsolja az összképet, de kellemes gondolatok így sem nagyon támadnak a dal hallatán, az egészben van valami lázálomszerű és tenyérizzasztóan kényelmetlen. Viszont a hatás alól itt sincs menekvés – épp ez igazolja, mennyire nagyszerű darab. A Face Pollution hagyományosabb, tempós rockja mindenképpen kisimítja utána kicsit az idegeket, bár a középrészt itt is elég rendesen megcsavarják, a ritmusszekció morajlása pedig utánozhatatlan. De még némi trombita is előkerül benne.

A Somewhere kicsit már a banda későbbi munkáit vetíti elő: valahol hagyományos ősrock ez tipikus soundgardenes csavarokkal, a furcsa ritmizálástól kezdve a nem várt helyeken érkező megtördelésekig. Kevésbé ismert téma, mégis minden benne van arról, mitől volt annyira más ez a zenekar, mint gyakorlatilag bárki a kortársak közül. A szokásosnál sokkal hosszabb leúsztatás pedig már valamennyire a Searching With My Good Eye Closedot vezeti elő, ahol ismét Tony Iommi szelleme kísért a málházósan szétmázolt riffelésben, amelyet természetesen ismét Cornell repít fel bámulatos gördülékenységgel egészen magasra, a szimpla és rövid refrén pedig egyből hat. A repülős pszichedelia itt még a Louder Than Love-ot is megidézi, és némiképp más formában a Room A Thousand Years Wide-ban is kitart. Nálam ez a lemez második örök csúcspontja, a súlyossága mellett is megfoghatatlan szellősséggel zakatoló riff és Cornell dallamai teljesen sajátos hangulatot teremtenek, a „Tomorrow begat tomorrow" refrén pedig újfent perfekt. Chris itt ekkori önmagához képest többnyire kimondottan visszafogott, de éppen ezért tud annyira lehengerlő lenni. A fináléban beérkező, korcs szaxofonos díszítések is pont a legjobbkor kerülnek elő.

A Mind Riotra nem mondom, hogy akár a Temple Of The Dog albumára is felfért volna, mert ez ebben a formában nem lenne igaz, de a szöveget egyrészt elég egyértelműen Wood halála ihlette („Candle's burning yesterday, somebody's best friend died"), másrészt zeneileg is ez a tétel áll a legközelebb ahhoz a vonalhoz. Leállósabb, melodikusabb tétel, viszont pont annyira zaklatott és nyugtalanító, hogy hagyományosan szépnek már pont ne nevezzem, pedig a belőle áradó keserűség itt sem igazán védhető ki... A Drawing Flies aztán pulzáló-lüktető, megcsavart, alter-ködbe csomagolt sabbathizmusokkal meg nagy adagnyi bluessal támad, illetve meglepő helyeken, de tökéletesen alkalmazott trombitás és szaxofonos díszítésekkel. Óriási téma Cornell szinte beszédszerű énekével, ami után tökéletesen érvényesül a Holy Water kíméletlen doomriffje – az Outshined és a Slaves mellett ez a legarcbamászóbban sabbathos téma az albumon, ismét valami őrületesen jó, Thayil gitárja csodálatosan búgja-énekli az éjfekete groove-témákat, hogy aztán az egész egy újabb melodikus refrénben csúcsosodjon ki. Hármas számú überkedvenc. A végére pedig ismét egy sabbathiánus súlyosságot tartogatnak a borult New Damage-dzsel, amelyet leginkább talán amolyan apokaliptikus doom-bluesként tudnék legérzékletesebben leírni. Megkönnyebbülés és katarzis így nincs a végén, viszont ezzel együtt sem nevezném depressziósnak a lemezt. Komolynak és elgondolkodtatónak komoly és elgondolkodtató, de semmiképpen sem negatív.

A Badmotorfinger mindenképpen érdekes zenei környezetbe érkezett. 1991 kora őszén a rockszíntéren eleinte alapvetően minden a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II albumairól és a Metallica fekete lemezéről szólt, ám ezekben a hetekben egy Smells Like Teen Spirit című új klip is odasorolt az MTV-n a You Could Be Mine, a Don't Cry és az Enter Sandman mellé. A Nirvana Geffennél kiadott új lemeze, a Nevermind azonnal hatalmas sikert aratott, és ugyan még nem robbant igazán nagyot, a Pearl Jam Ten albuma is ott volt már a lemezboltok polcain. Mindez épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy hirtelen, szinte egyik napról a másikra mindenki Seattle felé kezdjen tekingetni Los Angeles helyett. A Soundgarden mibenlétét ekkor már senkinek sem kellett magyarázni, hiszen a csapat évekkel korábban tört be a köztudatba a pályatársaknál, viszont a városból érkezett bandák körüli új pezsgés őket is elérte. Az első single, a Jesus Christ Pose ugyanakkor a maga szövegi áthallásaival és képi szimbolikájával nem talált éppen kedvező fogadtatásra az MTV-n – márpedig az ilyesmire ugyebár a tengerentúlon eleve fokozottan érzékenyek az ítészek... Az album sikere azonban eléggé plasztikusan jelezte: új korszak hajnala virradt fel. Nem mintha a csapat különösebben foglalkozott volna ezzel. Shepherd: „Elégedettek voltunk a lemezzel, így a mi szempontunkból már mindenképpen sikeres volt azáltal is, hogy elkészült, a fanfárral meg ezekkel pedig nem nagyon foglalkoztunk. Emlékszem, még le is ugattak, mert a Badmotorfinger eredetileg szeptemberben, egy napon jelent volna meg a Neverminddal, és Seattle-ben minden haverom azt kérdezte: hát mekkora faszok vagytok ti, hogy egy napon adjátok ki az albumotokat a Nirvanáéval? De aztán a kiadónál valamit elrontottak a borítón, így kicsit csúszott a dolog..."

A kéthétnyi csúszásnak persze nem volt különösebb jelentősége. A Badmotorfinger nem robbant hatalmasat, de a Billboard-lista 39. helyén nyitott, ami óriási előrelépést jelentett (a Louder Than Love a maga idejében a 108. pozícióig vitte), a zenekar pedig egy rövid önálló turné után – egyik nagy rajongójuk, W. Axl Rose személyes felkérésére, a régi seattle-i haver, Duff McKagan közbenjárásával – a Guns N' Roses aktuális amerikai arénakoncertjein mutatta be az albumot nyitószámként. Az időzítés tökéletes volt, ugyanis az ezzel párhuzamosan klipesített Outshined immáron ténylegesen is befutott az MTV-n, és napi rotációba került a csatornán. No persze nem olyan mértékben, mint a Smells Like Teen Spirit vagy az ezekben a hónapokban szintén generációs himnusszá nemesedő Alive, de azért eléggé. Thayil: „Az Outshined volt az első igazi slágerünk, pedig a klipje valami félelmetesen szarul sikerült, ráadásul megvágták benne a gitárszólómat, mert nevetséges módon túl hosszúnak találták. Nem mintha az lett volna életem legnagyobb szólója, de akkor is idegesített a dolog, mert hozzátartozott a nótához. Aztán a dalt nagyjából egyszerre játszották az MTV-n a Smells Like Teen Spirittel meg az Alive-val, és kicsit agyon is nyomták ezek a nagy slágerek. De mi így legalább nem kerültünk be annyira a reflektorfénybe. Volt lehetőségünk élni az életünket, és nem dumált bele mindenki abba, mit csinálunk."

A Badmotorfinger 1992 márciusában átlépte a félmilliós eladási példányszámot az Államokban, és az első aranylemez megszerzésével a Soundgarden is áttört egy lélektani plafont. A banda az év tavaszán Európát is bejárta a Gunsszal – második előzenekarként, hiszen ezen a túrán a Faith No More is ott nyomult köztük –, és Budapesten is felléptek a Népstadionban május 22-én. Mindez papíron remekül festett, de igazából nem látták sok hasznát. Cornell: „Nagy megtiszteltetés volt, hogy ott játszhattunk, főleg, hogy Axl személyesen ragaszkodott a jelenlétünkhöz, de a Guns N' Roses-turné ettől függetlenül igazi rémálom volt. Minden este ott álltunk 60-70 ezer ember előtt egy stadionban, és 90 százalékuknak a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán ki játszik a színpadon. Ebből kifolyólag persze igen magasról szartak is a fejünkre. Az Outshinedot páran azért ismerték, de a közönség reakciója nem volt kimondottan túlfűtött..."

Mint Seattle egyik legrégibb és legjobb zenekara, természetesen a Soundgarden sem maradhatott le az 1992-es Facérok filmzenealbumról: egy Birth Ritual című, a Badmotorfinger anyagából kimaradt dalt adtak a soundtrackhez, Cornell pedig szerepelt is a filmben. Ez a cameo, illetve a klipesített Rusty Cage, illetve a nyári amerikai Lollapalooza továbbra is ott tartotta őket a frontvonalban, és a zenekar továbbra is állandó témát szolgáltatott a zenei média számára, hiszen ekkorra már nem volt kérdéses, hogy az úgynevezett grunge-hullám alapvető változásokat hozott a könnyűzenében. Thayilék mindazonáltal azzal szembesültek, hogy több földijük is elhúzott mellettük. Még úgy is, hogy a folyamatosan jól fogyó Badmotorfinger 1993 elejére beplatinázódott hazájukban. „Rengetegen kritizáltak bennünket, amikor leszerződtünk egy nagykiadóhoz, de ehhez képest ma már a város szinte összes bandája nagykiadós", mondta ekkoriban egy interjúban Chris. „Na, most akkor eladtuk magunkat, vagy előre felismertünk valamit? Lehet, hogy csak ők voltak gyávák, mert vágytak valamire, de féltek megvalósítani... Bárhogy is történt, engem a dolognak ez a része nem érdekel. Ráadásul meglehetősen kisstílű dolog lenne azt sugallnom, hogy a Nirvana, a Pearl Jam vagy az Alice In Chains bármivel is tartozik nekünk, még azzal együtt is, hogy kétségtelenül mindnyájukra hatással voltunk. De mindannyian fantasztikus saját dalokat írtak, amelyek átütöttek egy falat, és ennek már semmi köze sem volt hozzánk."

Shepherd és Cameron ekkortájt aktivizálódó Hater projektje bizonyos tekintetben arra adott reakció volt, amit a banda a rockbiznisz élvonalában megtapasztalt, de a Soundgarden nem lett überszupersztár a Badmotorfingerrel. És ha hihetünk a tagoknak, egyáltalán nem is bánták, hogy az említett három csapat üzletileg felülmúlta az ő sikereiket. Ahogy ekkoriban Kim Thayil megfogalmazta: „Nem akarunk senki árnyékában létezni, de azért amikor az ember látja, micsoda súly nehezedik Eddie Vedderre, Kurt Cobainre meg a zenekaraikra, nos, nem hinném, hogy szívesen magamra venném ezt a terhet. És azt sem igazán látom, mi jut nekik mindezért cserébe. A népszerűség egy szintjét már mi magunk is megtapasztaltuk, beleértve ebbe a hátrányokat is, mert például baromi idegesítő, amikor felismernek a boltban, és nyugtázzák, hogy vécépapírt meg macskakaját vettél. De néha ezzel együtt is elismerem: felmerül bennem, hogy miért ők, és miért nem mi. Máskor pedig azt kérdezem: miért mi, és miért nem ők? De összességében kimondottan jó érzés a Nirvana meg a Pearl Jam árnyékában dolgozni. Majdnem olyan, mintha valaki sugárfegyverekkel lövöldözne, amikkel számunkra is védelmet biztosít, viszont közben minden figyelem őrá irányul. És közben persze azért elég jól meg is fizetik ezért... De engem egy cseppet sem zavar ez. Totális seggfej lennék, ha nem arra koncentrálnék inkább, mennyire jó és kielégítő pályát futottunk be. Hálátlanság lenne nem így tekinteni erre az egészre, miközben az ember megnézi, hogy a Tad, a Screaming Trees meg a Mudhoney mit ért el, és ehhez képest mit érdemelnének. Nekik is simán kijárnának a mi sikereink. Ráadásul egyre csak jobb lesz a helyzetünk..."

Thayil ekkor még persze nem sejtette, hogy ez a bizonyos jobb helyzet az ő esetükben is szupersztárságot jelent majd, csak a Nirvanához és a Pearl Jamhez – sőt, az Alice In Chainshez és a seattle-i bandák kaliforniai epigonjaként kezelt Stone Temple Pilotshoz is – képest némi fáziskéséssel. A Soundgarden következő albuma, az 1994 tavaszán kiadott Superunknown a Black Hole Sun dal sikere révén belőlük is arénabandát csinált, amit aztán köztudottan nem is viseltek túl jól – viszont e lemez zenei tisztaságához sem férhetett kétség. Fontos kiemelni, hogy a bandának esze ágában sem volt megismételni a Badmotorfingert: a korábbiaknál néhol elszállósabb, pszichedelikusabb jelleget öltő, ám számos bizarr kísérlettel tarkított Superunknown ugyanúgy saját jogán vált klasszikussá, mint a '91-es mestermű. De ezt már pár évvel ezelőtt elmeséltük...

Ennyi év távlatából nehéz eldönteni, melyik is a klasszikusabb, maradandóbb és nagyobb jelentőségű a két hibátlan mestermunka közül, nem is teszek kísérletet erre. Ugyanígy a zenekarnak sem szokása ez, bár Thayil többször is hangoztatta: hiába fogyott kevesebb a '91-es albumból, lappangó hatás tekintetében korántsem biztos, hogy elmarad a '94-es műtől. „A Badmotorfinger az egész rockszíntérre óriási hatást gyakorolt. Már úgy értem, nem kizárólag a hallgatókra, hanem más zenészekre is: gitárosokra, dobosokra, énekesekre, akik aztán maguk is zenekart alapítottak", mondta a gitáros. Ez tényleg így van, az album az egész korszak egyik legtöbbet emlegetett zenészkedvencének számított egyéni látásmódja miatt, és azt is tegyük hozzá: az Alice In Chains Dirtje mellett a grunge-korszak talán egyetlen másik albuma sem gyakorolt olyan nyilvánvaló befolyást a metalra, mint a Badmotorfinger.

Ezen a ponton pedig szintén emeljünk ki valamit, ami a nagy legendagyártás közepette mára szintén sokszor elsikkadt – ugyanis természetesen szó sem volt olyasmiről, hogy a seattle-i bandák elejétől fogva kerülték volna a sikert, és megelégedtek a város kávéházaiban adott koncertekkel meg a haverok elismerő vállveregetésével. Cameron: „Mindannyian rajta voltunk a hullámon, ráadásul pont a megfelelő életkorban, így kihasználtuk a lehetőségeket, miközben alkottunk, zenét írtunk. Rengeteg tehetséges ember dolgozott akkoriban az északnyugati partvidéken, és ezen a környéken ráadásul mindig is egyfajta együttműködő hozzáállás jellemezte a színtér szereplőit. A '80-as évek végén és a '90-es évek elején tényleg minden nagyon nyitottan működött: együtt lógtál a haverokkal, és írtatok néhány dalt. Amikor összejöttünk a barátaimmal, mindig felvettük, amit csináltunk, nem pusztán jammelni akartunk. El akartunk érni valamit. Szerintem ez más megközelítés, mint szimplán csak összejönni, és jól ellenni." A Soundgarden ugyanakkor később, a nagy áttörés után is megőrizte hitelességét. Cornell: „Szerintem sok zenekar utat téveszt, miután sikeressé válik, mert egyszerűen nincs tovább okuk harcolni. A zenészek ugyanis többnyire visszahúzódó srácok, akik nem voltak jók a sportokban, vagy valahogyan kilógtak a sorból, így aztán otthon hallgatták a lemezeiket, és elkezdtek hangszeren játszani. Aztán ha végül elfogadják őket, eltűnik az éle annak, amit csinálnak. Máskor viszont épp ez az elfogadás szül újabb konfliktusokat. Miért most? De hát régen nem bírtál engem! Tudod mit, még inkább menj a picsába! Szerintem a Soundgarden ebbe az utóbbi kategóriába tartozott."

Gondoljon bármit az ember a Seattle-vonalról és a grunge hatásáról, a mára Amerikában kétszeresen is platina, világszerte több mint 3 millió példányban elkelt Badmotorfinger mindenképpen a '90-es évek elejének egyik legjobb albuma volt. Amely természetesen nagyon is metal, csak másként, mint ahogyan azt az előző évtizedben megszokta a világ.