Shock!

A Hellyeah számára első blikkre komoly felhajtóerő, hogy kik zenélnek benne, ez azonban durvább elvárásokat is támaszt velük szemben, így a kérdés ezen oldalát nem dimenzionálnám túl. Az eleinte „ki tudja, mi lesz ebből hosszabb távon"-jellegű projekt mára ráadásul négylemezes zenekarrá fejlődött, és ez a négy lemez simán bekerült az amerikai Top 20-ba, szóval ma már aligha lehet leírni őket annyival, hogy Vinnie Paul és kisebb számban Chad Gray korábbi zenekarainak rajongói kíváncsiságból kísérleteznek velük. És a vasárnap esti budapesti koncerten a zenekar tett róla, hogy akinek ez még eddig nem esett le, annak kíméletlen erővel véssék bele az agyába: ez itt nem valaminek a folytatása vagy pláne farvize, hanem egy új történet.

A Room Of The Mad Robotsról ezúttal lemaradtam, de ennek ellenére sincsenek bennem nagy kérdőjelek, bizonyára most is ugyanolyan jók voltak, mint bármikor. Azt viszont sajnálom, hogy így még eggyel kevesebben látták őket, mert eleve roppant kínos lézengés fogadott a Barba Negrában, amikor nem sokkal a Magma Rise kezdése előtt megérkeztem. Persze értem én, hogy forróság, meg fesztiválszezon kezdete, sőt, azt is, hogy a főattrakció még a főszereplő múltja ellenére is csak mostanában fogott bele az igazi európai építkezésbe, de a Kolosékat sasoló, a nézőtéren elvesző húsz-harminc ember látványa elég lehangoló volt. Pláne, hogy a Magma Rise természetesen hozta a formáját: az elején kicsit ugyan kásásan szóltak a gitárok, de aztán szépen beállt minden, és rendesen oda is tették magukat. A csapatnál nincs nagy színpadi körítés a zenéhez – pláne, hogy Gábort a Mooddal meg a Wall Of Sleeppel szemben a basszusgitár is köti –, de nem is kell: azok a bizonyos riffek így is földbe préselik az embert. És ugye Kolos meg Herczeg Laci mellett Bánfalvi Sanyit is mindig öröm figyelni. Nyilvánvalóan nem ez a fellépés volt a zenekar karrierjének csúcsattrakciója, de mindig jó látni őket.

A Hellyeah eddigi négy albuma nem lett nagy kedvencem: akadnak kiemelkedő dalaik, amiket lemezen is szívesen hallgatok, de sajnos elég sok tölteléket is legyártottak az elmúlt nyolc év folyamán. Viszont Vinnie Paul mégis abban a zenekarban dobolt, amely annak idején totálisan átformálta a zenei ízlésemet és világképemet – meg még rajtam kívül pármillió emberét... –, és az a pár kiemelkedő dal tényleg jó, szóval összességében nem volt kérdés, hogy lenézek ezen a forró vasárnap estén a Barba Negrába, és megnézem őket. Főleg, hogy tavaly a FEZEN-en lemaradtam róluk, bár ott szinte egybehangzó vélekedések szerint elég szarul szóltak. Homokszem persze most is került a gépezetbe, hiszen a csapat Tom Maxwell, a kalapos gitáros lábtörése miatt négyesben érkezett Budapestre, és az ilyesmi a két hathúrossal dolgozó zenekarok esetében mindig necces szokott lenni. A közönség végül azért szerencsére elég jól felgyarapodott a pontos, este kilenc körüli kezdésre: nem dőltek meg a klub nézőszámrekordjai, de bő kétszáz ember azért összeverődött, és ha szellősen is, de elég jól betöltötték a deszkák előtti teret, szóval hálistennek távolról sem volt ciki a helyzet. A névadó dallal a színpadra robbanó Hellyeah pedig meg is hálálta a jelenlévők lelkesedését.

Sokszor leírtuk már mi is, meg nálunk okosabbak is, hogy a rockzene igazi terepét a koncertek jelentik. Nos, ha érzékeltetnem kellene egy példával e tételmondat igazságtartalmát, a Hellyeah lehetne az egyik tökéletesen előcitálható alany ehhez. Lehet, hogy az albumaik egybefolynak, lehet, hogy a zenéjük összességében nem túl karakteres vagy jelentőségteljes valami – ezeket a korábban leírt megállapításaimat továbbra is tartom –, de amit élőben nyomtak itt ebben a bő egy órában, az lehengerlő volt, mégpedig a szó szoros értelmében. Ráadásul mindezt kellemetlen kényszerhelyzetben, egy gitárral, az alapember Maxwell nélkül, azzal a Christian Bradyvel, aki csak tavaly, a Blood For Blood turnéinak kezdetén csatlakozott a formációhoz... Néhol igazság szerint bele is sajdult a szívem, hogy Tom nem lehetett itt, mert ha így ekkorát ütöttek, akkor simán el tudom képzelni, hogy egy normál felállásban lenyomott koncertről most az év legtöményebb élményeként számolnék be. Az általam látott korábbi koncertfelvételek többsége fesztiválokon készült, és a tűző napon készült videókból nem igazán jött le a dolog veleje, klubkörnyezetben azonban hengerelt a csapat.

És hogy mi ennek a titka, ha a lemezeiket egyébként nem hallgatom oda-vissza? Alapvetően két dolog, és mindkettő roppant egyszerűnek tűnik, sokan mégsem képesek élni a recepttel. Az egyik, hogy állati profi zenészekről beszélünk, akiket – és ezt nem lehet eléggé kiemelni! – egy irgalmatlanul jó dobos hajt hátulról. Vinnie Paul ugyanis (akit szürreális és szívmelengető élmény volt ennyi év után látni, ráadásul ilyen közelről) 51 évesen is a szakma krémjébe tartozik, és az első pillanattól fogva tett róla, hogy erről senki se feledkezhessen meg. A Hellyeah-albumokon nem annyira arcbamászó a játéka, mint a régi Panterákon, élőben sokkal jobban kidomborodtak azok a bizonyos jellegzetes figurák, trükkök a cinekkel, a lábdobokkal, amiket ráadásul olyan lazán és magától értetődően hozott, mintha csak kétkvintes punktémák alá tolná a faék egyszerűségű ritmusokat a garázsban. Komolyan abba a kategóriába tartozik, akit egyszerűen élmény figyelni, mert az egész emberről üvölt, hogy arra született, amit csinál, és tisztában is van ezzel. Egyszerűen kolosszális volt, amit művelt, és emellett még baromi látványosan is játszik.

A másik titok pedig annyi, hogy ezek az állati profi zenészek egyben kiváló előadók is. Ennek következtében lehet, sőt, biztos, hogy a megjelentek 90 százaléka alapvetően Vinnie kedvéért jelent meg, de arra akár komoly összegekben is mernék fogadni, hogy a többség úgy távozott: Chad Gray frontemberi teljesítménye a maga nemében szintén világligás volt. A fickó tényleg született rocksztár, igazi mániákus vadállat, az a fajta, akiről ha akarod, akkor sem vagy képes levenni a tekintetedet, mert egy pillanatra sem áll le, feltartóztathatatlanul pörög, és mindig tesz vagy mond valami olyat, amire muszáj odafigyelni. És ugyan kit zavar ilyenkor, hogy a dallamos témák a nagy ugrások, vetődések, rohanások közepette nem olyan tiszták, mint az albumokon? Engem bizonyosan nem... Egy órán át elszórakoztatott, és alapvetően ezért mentem le a bulira. És akkor még nem is beszéltünk róla, hogy az új basszer, a rasztás, ujjal pengető Kyle Sanders – a mastodonos Troy öccse – szintén hatalmas fazon, és Brady is úgy tolta azon az egy gitáron, hogy ha nem is maradéktalanul, de azért teljesen gördülékenyen pótolta Maxwellt.

Maga a program alapvetően a Blood For Blood húzónótáira épült – Sangre Por Sangre némi vérköpködéssel, Demons In The Dirt, Moth, DMF, Cross To Bier (Cradle Of Bones) –, de ez az utóbbi idők nyilatkozatainak fényében nem meglepő. Mint mondtam, nem hallgatom folyamatosan sem ezt az albumot, sem az elődeit, de így, koncerten nem volt üresjárat, ezek is ugyanúgy gyalultak, mint mondjuk a Matter Of Time vagy a War In Me régebbről. Nem is beszélve a Drink Drank Drunkról, ami már albumon is nagyon tetszett, itt pedig egyértelműen a buli csúcspontját jelentette azokkal a hatalmas groove-okkal. Na, ezen a ponton tényleg vérzett a szívem, hogy nem két gitárral nyomják, bár akkor lehet, hogy ránk is szakad a tető... Ráadásul Graynek el is hiszed, hogy „If this party was the Vatican then I'd be the Pope". Mondanom sem kell, itt alakult ki a legnagyobb beindulás is, hogy aztán még tovább fokozzák a hangulatot a vége felé a You Wouldn't Know-val meg a záró Cowboy Wayjel. És utána már nem volt semmi kötelező ráadás, semmi felesleges extra sallang, csak némi lelazult, tényleg őszintén jó hangulatú búcsú. Kicsivel korábban pedig természetesen Vinnie is szólt pár jó szót a közönséghez, és kapott külön kórust meg ünneplést is, szóval tényleg semmi sem maradt ki.

Szerintem mindent elárul a koncertről, hogy ma reggel egyik első dolgom volt elindítani a Blood For Bloodot, amire tavaly 6,5 pontot adtam, és maradéktalanul élveztem is lepörgetni a lemezt. Lehet, hogy nem a Hellyeah a világ legizgalmasabb zenekara, nyilván kényes feladat lenne egy lapon emlegetni őket a Panterával, sőt, még talán az igen figyelemreméltó korai Mudvayne-nel is, de ez az egész nem is erről szól. Vinnie mára szerencsére összeszedte az erejét a tragédia után, és azt teszi, amit tennie kell: dobol egy zenekarban, ahol láthatóan jól is érzi magát. És amíg ilyen intenzív, erőteljes koncerteket adnak, addig aligha van bárkinek is alapja kétségbe vonni a csapat létjogosultságát. Én sem teszem ezt: ha holnap megint jönnének, ismét ott lennék.