Shock!

Tisztán emlékszem, hogy amikor jó hét évvel ezelőtt először meghallgattam a Hellyeah első albumát – naná, hogy Vinnie Paul miatt –, azt gondoltam: oké, nem egy nagy durranás, de vannak erősségei, és hosszabb távon biztos lesz még ez sokkal jobb is. Hát, sajnos nem lett igazam. Rossznak nem nevezném a zenekar lemezeit, de több egyéniséget, netán karakteresebb, ütősebb számokat később sem tudtak felmutatni. Gyanítom, hogy Vinnie számára még mindig amolyan terápia ez inkább, mintsem tényleges szenvedély – teljesen nyilvánvalóan ő sem gondolja, egyszerűen nem gondolhatja komolyan, amikor olyanokat mond, hogy akármelyik Hellyeah-produktum is odatehető a Pantera felbecsülhetetlen jelentőségű életműve mellé, vagy akár a közelébe...

Mint a fentiekből is sejtheted, a helyzet a szokás szerint ocsmány, igénytelen, kétfilléres borítójú Blood For Blood esetében is ugyanez. Pedig a csapatból két tag is eltűnt: távozott a fedélzetről Greg Tribbett gitáros, aki Chad Gray énekes mellett alaparcnak számított a bandában, ráadásul a Mudvayne révén eleve nem volt ismeretlen figura, de Bob Kakaha basszer sincs már itt, aki anno már a Damageplanben is együtt játszott Vinnie-vel meg szegény Dimebaggel. A stílus ennek ellenére jottányit sem változott, a Hellyeah továbbra is azt az ízig-vérig amerikai, zúzós metalt nyomatja, mint eddig. A banda kétségtelenül kitalálta magát ezzel a Vinnie jellegzetes groove-jaira épülő, durva-de-azért-nem-olyan-nagyon kategóriás stílussal, így tagadhatatlanul van egy bizonyos saját íze annak, amit csinálnak, ez pedig nem is tér el túlságosan attól, amit 2007-ben lefektettek. Alapvetően húzós, sokszor panterásan szaggatott gitáralapokkal operálnak, de nem hiányoznak az összképből a modernebb, 21. századi amerikai rockrádiós ízek sem, meg persze rejlik az egészben egy kis southern fűszer is (bár ma már mindenképpen kevesebb, mint az első két lemezen, itt már szinte csak jelzésértékkel hallhatunk ilyesmiket). Mindezt pedig Chad szintén könnyen felismerhető hangja koronázza meg. És úgy összességében minden lemezen akad pár elsőre is kiugró, ütős nótájuk, amit több közepesebb egészít ki. Ezeket is meg lehet hallgatni, hiszen profi módon összerakták őket, de ha félretesszük a tudatot, hogy ez itt annak az embernek a zenekara, aki feldobolta a Vulgar Display Of Powert meg a Far Beyond Drivent, körülbelül annyira izgalmasak, mint egy pohár csapvíz.

A legutóbbi, két elődjénél összerántottabb (= panterásabbra vett) Band Of Brotherst a csapat amolyan definitív albumnak szánta a lelazultabb Stampede után, a Blood For Blood pedig nagyjából a két éve kijelölt csapásvonalon halad tovább. Vagyis kevesebb a redneck'n'roller elhajlás és több a súlyos metal, ami önmagában persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb is az anyag. Ettől önmagában még ugyanis semmi sem lesz jobb, és akkor helyben is vagyunk. Igazság szerint egyetlen bajom van a Hellyeah-vel az elejétől fogva, és ha négy albumon át végig ezt éreztem, a helyzet vélhetően már sosem fog változni: az egész produkcióban van valami bántóan érdektelen ahhoz képest, milyen nevek feszülnek itt neki a hangszereknek. Nem várok Vinnie-től új Panterát, az ilyesmi hülyeség is lenne, de legalább azt szeretném elhinni a bandának a lemezek hallatán, hogy tényleg mindent beleadnak ebbe az egészbe, és rohadtul meg akarják mutatni, hogy ők lesznek a következő nagy szenzáció. Ha érezném a lemezeikben ezt a mindent elsöprő bizonyítási vágyat, A TÜZET, még azt is megbocsátanám, hogy a dalaik többsége nem túl érdekes. De sajnos nem érzem. Betonoznak, mint az állat, Gray rekeszt, Vinnie figurázik, mégsem mozgat meg bennem semmit az egész. A neten látott koncertfelvételeik láttán úgyszintén hiányérzetem szokott lenni. Olyan, mintha, de mégsem.

Nem megyek végig egyenként az összes dalon: mint mondtam, megint van pár jó, a maradék pedig „oké, semmi extra" kategória. Mindenképpen az első kört gyarapítja a frissen klipesített Moth, amely negyedikként érkezik a lemezen (idáig nagyjából nem is történik semmi érdemleges: három ál-jelentőségteljes, tipikus Hellyeah-zúzdával kezdenek), az említett rádiósabb vonalon mozog, és kifejezetten erősek benne Chad dallamai. Őszintén szólva szerintem ezek a melodikus darabok sokkal jobban állnak a bandának, mint a durvulatok. Bár ez sem általános, mert a Hush metalba ágyazott power/pop gitártémái meg inkább bizarrul hatnak, és sokadszorra sem igazán meggyőzőek (ebből a számból bizony sokkal erősebb a lemez végére felpakolt akusztikus változat, mert Gray itt is jóféle melódiákat ereszt ki magából). Tetszik a fogós refrénnel ellátott Cross To Bier (Cradle Of Bones) és a hangulatos Black December is, ami szintén kórusával győzi meg az embert, de a zakatolós Feast Or Famine is jól sikerült. Ahelyett, hogy csak bónusz, simán helyet kaphatott volna a rendes verzión is, mondjuk épp a legdurvább Say When helyett. Utóbbi tökéletesen testesíti meg, miért nem váltam soha Hellyeah-fanatikussá: mert kábé a '90-es évek közepesen tehetséges Pantera-kópiái nyomattak ilyen típusú és színvonalú számokat. És én bizony Vinnie Paultól nemhogy nem vagyok kíváncsi hasonlóra, hanem ha nagyon őszinte akarok lenni, eléggé lehangolónak is találom ezeket a pillanatokat. A Mudvayne is sokkal izgalmasabb, kreatívabb, egyénibb volt ennél.

Semmiképpen sem rossz ez az album, hiszen rutinos, képzett zenészekről van szó, akik profi módon összerakták a dalokat, és még Kevin Churko is természetesebbre vette a hangzást, mint szokta. De ha belegondolok abba, hogy kábé a négy eddigi nagylemezből lehetne összeszemezgetni egy igazán jót, egyáltalán nem tudok lelkesedni. Rex Brown a Kill Devil Hill-lel cseppet sem eredeti, de méregerős dalokat ír. Phil Anselmo az Illegalsszal nem ír méregerős dalokat, de továbbra is az újat, a nem konvencionálisat keresi. A Hellyeah eközben nem is túl eredeti és nem is kiemelkedő. Bocs, Vinnie, de ez nekem tőled kevés. És ennyi idő után sajnos már azzal a felkiáltással sem tudom felpontozni a dolgot, hogy hosszabb távon biztos lesz ez még sokkal jobb is...

A Hellyeah július 30-án Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik.