Shock!

Alapból szájhúzogatós vagyok a beharangozó promódumákat olvasva: az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „minden eddiginél dühösebb lemezt készítettünk" és az „összes agressziónkat beleadtuk" sablonoktól a hideg ráz. Ilyenkor szokott bekövetkezni az elkerülhetetlen – zene be, agyam szét, aztán lázas keresgélés, hogy vajon mi a francról beszélhetett az ügyeletesen nyilatkozó artista, miután semmit nem találni az albumon az előzetes szájlengetősből.

Hatalmas megkönnyebbülés volt a Band Of Brothers meghallgatása után újraolvasni a hasonló jellegű nyilatkozatokat. Ritka, de szinte minden szavával egyet kell értenem. Az origóhoz való visszatérés emlegetése alapból gyanús, ebben az esetben azonban tényleg erről van szó. („Úgy gondolom, mindannyian visszatértünk a saját eredeti gyökereinkhez.") Két albumnyi (két igen jó albumnyi) southern dürhőség után a Hellyeah elkészítette végre azt az egyszerűségében is komplex albumot, amely érthetővé teszi, mit keres öt dudás egy csárdában.

A 2007-es bemutatkozó, majd a két évvel ezelőtt kipottyant Stampede hozta a beígért szutykot (sőt, utóbbi a self-titled mocskára lazán rápakolt pár vagon trágyát), olyan kedvesen és ízlésesen, hogy már a sört is southernnek ejtettük. Sőt. Ha nagyon beleuntunk egy tikkasztó napon hideg szürcsi közben a Black Label Society vég nélküli alkoholszagába, a Hellyeah volt a tökéletes megoldás a korongcseréhez. Ez az élet. Szabadnapon hideg sört vedelni, hallgatni azt a szép, egyszerű zenét, s magunk elé képzelni, ahogyan harcias amazonokon ritmusra feszül a bűrbugyi, miközben Vinnie Paul very...

Helyén volt ott minden, csak egy dolog nem stimmelt. A supergroup címke. Túl a vaduláson, a dögbe pácolt riffeken és a dühös rádióslágereken, egy idő után felbukkant a jámbor hallgatóban a kósza gondolat: mindez nagyon szép, mindez nagyon jó, de azért öt olyan arctól, akik a metal csecséből szítták magukba a tudást az anyatej és a whisky mellett, kicsit bonyolultabb dolgokat is elviselne az ember, mint a szimplán hömpölygő, egy idő után kásássá váló kosztengert. Akik a Panterában, Mudvayne-ben, Damageplanben egyszer már szétgépágyúzták az agyunkat, azok miért kezdenek petárdákkal szórakozni? A kérdés költői, hamarosan el is hessegettük. Mert ez itt mégiscsak Vinnie Paul és népi zenekara, akiket hallgatva hibátlanul lehet sört inni.

Sem a debütáló album, sem a Stampede nem hagyott túl nagy hiányérzetet. A zenekar nem kívánta megújítani a műfajt, nem ígért virtuóz nótákat, nem hőbörgött, hogy most aztán szét lesz csapva a metalvilág pofája, csak tessenek figyelni! Szépen lepakoltak két szottyos, groove-southern albumot, íme, emberek, lehet élvezni az életet. Mi pedig élveztük, s ez így volt szép. (Nánáná.) Aztán egyszerre csak itt van a bugyuta nevű zenekar bugyuta címet kapott, bugyuta borítóval megfejelt új anyaga, és végre egy kicsit tátva maradt a szánk, mert amit hallunk, az végre nem bugyuta. A Band Of Brothers érezhetően egy új korszak tudatos kezdete. A csótányroppantásos, fingós-böfögős feelingzenéből átcsusszant egy új tartományba, ahol a gyökerek emlegetése tökéletesen megalapozott. Az egyszerűség megmaradt, ám a tudás végre (és időnként) lekiabált nekünk az albumról. Az, amit eddig hiányoltunk a Hellyeah albumokról, most végre megmutatta magát. Majdnem.

A War In Me nyitójánál már el is dőlt, hogy nem ez lesz életem leggyűlöltebb albuma. A nóta annyira panterás, hogy ha nem tudnám, melyik állat ül a dob mögött, kikérném magamnak az egészet, így, rögtön az elején. Pantera hiányában azonban kéjes élvezet volt hallgatni a Pantera dobosának panteráskodását, különös tekintettel a körítésre, amely szintén a legnagyobb korszakot kapta elő, szerkezetében, hangolásban, szaggatottságában és feszességében egyaránt. Persze Chad Gray torkában soha nem lesz annyi rekedtes zombi, mint Anselmo gigájában, Dimebag pedig egyszer születik a világtörténelemben, de a szándék és a megvalósítás lenyűgöző. Pazar indítása az albumnak, még a „madafaka" üvöltése is hitelesen stimmelt a lírai szépségű szövegben.

A címadó nóta ezt a vonalat viszi tovább, némileg butított változatban ugyan, de az a panterás sound még mindig elborítja az agyunk. Vinnie Paul lubickol a bőröknél: agyamenten precíz, fegyelmezetten impulzív, mocskosul tiszta. A többiek ugyanazt a feszített, szaggatott érzést tolják a vezérpüfölés alá, ami egykor az univerzum trónjára repítette a Panterát. Az eredetihez képest ugyan minden csak halvány másolat, de ezek öten most olyan őszintén reszelik a sajtot, hogy az autentikus mosoly egy másodpercre sem szünetel.

Aztán jön a Rage/Burn, amely zeneileg még mindig a megkezdett csapáson marad, az ének azonban másfelé viszi a történetet. Chad Gray-jel kapcsolatban trendi az unalmas hang jelzőt használni, s ebben van is valami – hosszabb távon legalábbis valóban szürke, amit csinál. Ebben a nótában például valami furcsa burkot akart ráfűzni a zenére, ami nem igazán jött össze. Nem a dög hiányzik belőle, inkább az eredeti ötlet: mintha a kész alapra tíz perc alatt rápakolt volna valamit. Ettől persze még habozás nélkül lehet rendelni egy újabb sört, pláne hogy a Drink Drank Drunk már vissza is kanyarodik a mocskos, stampedlis irányba. Sárga földig lerészegített zenei megoldások, dögfíling, odacsapkodós húazannya és a már jól megszokott mélyfilozófiai agyszántás, hogyaszongya: „let's all get drink, drank, drunk, right now, fuck this shit up". Kell több a kellemesnél?

A Bigger Goddal el is távolodtunk a Pantera vonaltól. Egyszerű, primitívbe hajló nóta, olyan, amelynek játszása közben a muzsikus testvérek vígan szürcsizhetnek szívószállal egy korsó bubisat, annyira ráérős az egész. Chad Gray dühösen morog, Bob Zilla amőba-egyszerű basszustémája kiválóan nyomja rá magát Vinnie Paul szintén nem agyontechnikázott püföldéjére, szóló gyanánt pedig kapunk egy gyorsan felejthető pengefutamot. A gitársoundban még ott lapul az eredeti szándék, a muzsikában már nem. S hogy erősítse értetlenségünket, jön a Between You And Nowhere, amely mintha a Stampede korongjáról ugrott volna át huncut módon. Kell a schláger, hogyne, az Óperencián túl erre keményednek a kiadói csekkfüzetek és a lányok szája is nagyobbra nyílik az örömtől, kis hazai szürkeségünkben azonban feleslegesnek érzem a nótát. Meg is akasztja az addigi iramot, be is álmosít, ráadásul egyetlen eredeti ötlet sincs benne.

Jókedvünk nyarát a Call It Like I See It állítja vissza. Újra a jófajta szaggatott zúzda, Chad Gray a szokásos kehelés mellett valami (Hellyeah szinten) egészen érdekes dallamot hoz, a háttérben vijjogó gitár egyszerűségében is hatásos, Vinnie Paul pedig üti, ahol éri. (A szólóban itt is kidolgozatlanságot érzek, de szutykos-mocskos, fejdöngetős zenénél ne legyenek az embernek extra elvárásai.) A WM Free zakatoló, klasszikus pörgése az album vége felé még hoz némi színt az addigra elég egysíkúvá vált anyagban, a Dig Myself A Hole visszaidézi az elején megdörrenő panterás érzés lájtos verzióját, a zárókőnek berakott What It Takes to Me pedig mintha ennek hangyapöcsnyit keményített változata lenne, panaszra így nincs okunk: elég csapkodósan ér véget a Band Of Brothers.

Vannak, akik az agyalást sérelmezik az albumon, én éppen azt hiányolom. Néhány számban látom a fantázia meglódulását, zömében azonban az előző album érezteti hatását. Még több ötletet kellene villantani, még több keménységet belevinni, és helyére zökkennek majd a dolgok. Öt kiváló zenészről beszélünk, akik érzésem szerint messze nem mutatták még meg, mire képesek együtt. Az irány, amely felé a Hellyeah elmozdult, a lehető legjobb. Ha ezt tartják, a következő albumoknál már nem csak egy dögzenét toló, pia mellé való bulizenekarként gondolhatunk rájuk. Sőt.

Addig is marad a sör és a maximális tisztelet a gyökereknek. Értelmezzük bárhogy.