Shock!

2018. július 24-én lezárult a Guns N' Roses Not In This Lifetime turnéjának második európai köre, és bár annyi máris bizonyos, hogy lesznek még a zenekarnak koncertjei az év hátralévő részében, némi konklúzió levonására alkalmasnak látszik a helyzet. Nem azért, mert a Megfellebbezhetetlen Igazság, sőt, bármilyen objektív, exkluzív ismeret birtokában lennék, de láttam négy alkalommal a csapatot az elmúlt három évben, és ennek okán le is csapódott bennem valamiféle vélemény a legújabb kori GN'R-jelenségről. Nem is érdemes másként kezelni az alábbi sorokat, mint egy rajongó véleményeként, ráadásul, tekintve, hogy képes voltam Los Angelesig szaladni Axlékért abban az évben, amikor nem koncerteztek felénk, az elvakultságig fanatikus rajongó véleményeként. Annak viszont talán megállja a helyét egy olyan turnéval kapcsolatban, amelynél nem volt és nem is lesz számomra fontosabb az életben.

Ezen a több etapból álló, minden szempontból gigantikus turnén a Guns millióknak játszott és milliókat keresett, a legfrissebb hírek szerint jobb volna ez utóbbit már inkább milliárdos szinten mérni, és ezek csak a hivatalos jegyeladási adatokból táplálkozó információk. A lényeg mégsem található meg pusztán a bevételi oldalon, és én a magam részéről hitet érdemlőnek is találom azt a több bennfentes által is hangoztatott véleményt, hogy pusztán a pénz miatt mindez aligha valósulhatott volna meg. Akinek van gyereke, az pontosan tudja, hogy álmokat megvalósítani rohadt kemény meló, Axlék és a közönség mai viszonyát pedig éppenséggel pont egy efféle szülő-gyermek kapcsolathoz tudnám legjobban hasonlítani. A gyermek olykor hisztizik és elégedetlen, mert ilyen a természete, de alapvetően belátja (ha nem is ott helyben), hogy az ő helyzete még így is kivételezett. Azt gondolom, hogy amit a Guns N' Roses az elmúlt három évben puszta teljesítményben elénk pakolt, vitán felül megsüvegelendő. Tették mindezt ráadásul egy már kezdetben pontosan kitalált, majd csont nélkül végre is hajtott stratégia mentén, tökéletes tudatossággal és önbizalommal.

Ha igazi bennfenteseket keresünk ebben a történetben, a kör roppant szűk: Beta Lebeis menedzser/pótanya, illetve Duff McKagan és Slash családja, no meg persze maga W. Axl Rose tartozhat ide, nagyjából senki más. Ők nyilván tudják, hogy mi miért történt, mindenki más csak találgat. Amióta Ádám megírta saját gondolatait a Nagy Összeborulásról, jónéhány kérdőjel kiegyenesedett, néhány pedig talán sosem fog. Az első és legfontosabb kérdésre, nevezetesen, hogy kell-e nekünk az újjáalakult GN'R, a világ olyan választ adott, ami talán a legoptimistább jóslatokat is meghaladta: nagyon akarta látni ezt, és ráadásul annyiszor, ahányszor csak lehet. A zenekar szándékairól viszont inkább csak indirekt módon tudtunk meg sokat. Egyértelművé vált például, hogy nem akarnak nosztalgialátványosságként szerepelni. Ha ezt szerették volna, előteremtették volna azt a pénzt, amivel Izzy Stradlin is meggyőzhető lett volna a bekapcsolódásra. Nem ez volt azonban a helyzet, a valódi prioritás egy működőképes, hosszabb távon is egységben mozduló zenekar prezentálása volt, és ha ez egy barlangból előkapart remetével nem érhető el, akkor nem kell ezzel a kérdéssel tovább foglalkozni.

Persze tudjuk, hogy Izzy nélkül a most játszott dalok zöme meg sem születhetett volna, de az új felállás szerintem bizonyított, nekem legalábbis nincs hiányérzetem. Zseniális dolog volt L.A.-ben Steven Adlerrel együtt látni a bandát, de legfeljebb ennyi, egyszeri élménynek tökéletes. Steven lassan harminc éve nem játszott profi körülmények között, ennek megfelelően kezelte a médiát is, ehhez pedig a részéről is elismert sérülése csupán adalék lehetett a döntnökök irányába arról, hogy nem ő lesz a real deal. Nyilván számított persze az is, hogy Axl minél kisebb arcvesztéssel jöjjön ki ebből a sztoriból, és ne kelljen olyan emberekkel összebútoroznia, akiket annak idején személyesen ő távolíttatott el a zenekar környékéről. Lehet rajta vitázni, sokan meg is tették, de Frank Ferrer dobos és Richard Fortus gitáros helytálltak, pláne, ha a tét nagyságát is figyelembe vesszük. Nem volt túl szívderítő őket és a Guns-veterán Dizzy Reedet, valamint az abszolút újonc Melissa Reese kisasszonyt bevallottan alkalmazotti státuszban látni, de épp ideje, hogy az illúzióinkkal leszámoljunk, és annak lássuk a mai GN'R-t, ami.

A nagy kérdés most az, hogy milyen tartalék van még a Not In This Lifetime turnéban, van-e benne egyáltalán? Véleményem (és reményeim) szerint nem sok, és az idei év végére Axlék várhatóan pontot tesznek ennek a sztorinak a végére. A menedzsment és a pénzügyi főkolomposok nyilván másként látják ezt, de a 21. század legszánalmasabb kifejezésével élve a GN'R kimaxolta ezt a dolgot, tényleg elment a falig, és vissza. Számomra sem kérdés, hogy ha jövőre visszajönnének, akkor is ott lennék a küzdőtéren, de a tisztesség nevében azt remélem, nem kell ezzel a döntéssel foglalkoznom. Amikor viszont Axl olyanokat nyilatkozik a reménybeli új lemezről, hogy „jelenleg a turnézásra és a koncertezésre fókuszálunk, de mivel a jelek szerint mindannyian jól kijövünk egymással, az ember sosem tudhatja", akkor mi viszont jó eséllyel fogadhatjuk, hogy új dalok nem kerülnek elő a szekrényből belátható időn belül. Mondom ezt azért, mert ebben a kérdésben meghatározó módon a jogokat birtokló, továbbá állítólag közel 50+2 lemezre elegendő dalnyi, „szinte kész" demóval rendelkező énekes dönt. Axl márpedig egészen egyértelműen nem felkészüléssel és gyakorlással töltötte az elmúlt hónapokban a koncertetapok közötti szüneteket, de ezek szerint új dalokkal sem igazán foglalkozott.

Ahogy már szóba került, ezt is a roppant tudatosan végigvitt stratégia részének gondolom, de ezzel együtt is a levegőben lóg a kérdés: mikor, ha most nem? Ha kifogy a turné adta lendület, ha elhal a pezsgés, vajon mikor lesz mód újra egy szobába terelni ezeket az arcokat, és egyáltalán, kik lesznek még rajtuk kívül abban a szobában? Ha viszont efféle költői kérdésekkel nem foglalkozunk, akkor a kép a legszebb kaliforniai nyarakat idézően derűs, elégedett mosolyra ingerlő. A júliusi lengyel koncerten juthattam a legközelebb hőseinkhez, és az első sorban állva a napnál is világosabb volt, hogy milyen istentelen módon élvezi az alapító hármas ezeket a bulikat. Közel 200 perces koncerteket egyben lenyomni még sportteljesítményként is szép ebben a korban, de nyugodt szívvel állítom, hogy Axl, Duff és Slash a szó szerinti végkimerülésig fent lenne a színpadon, ha csak rajtuk múlna. Axl mondjuk ebből a szempontból is rejtély, legutóbb azt éreztem, hogy már a másodikként érkező Mr. Brownstone-nál eljött nála ez a pont, de én tévedtem, és három órával később is úgy vigyorgott le ránk, mintha éppen csak akkor csaptak volna bele a lecsóba.

Ha mindenáron egyértelmű negatívumot kell említenem az elmúlt három év hozadékából, az csakis a rettentően behatárolt setlist lehet. Itt újra a szigorúan tartott eredeti koncepcióra kell hivatkoznom, a kiszivárgott fotók alapján ez a dallista már 2016-ban készen volt, abban az Appetite For Destruction különleges újrakiadása miatt a körbe behozott Shadow Of Your Love-on és a Cornell-emlékdal Black Hole Sunon kívül semmilyen változás nem volt. Egy ilyen életművel rendelkező zenekartól ez minimum sajnálatos, és ha bárki is megkérdezett volna engem, ahogy senki nem tette, én ezeket a maratoni koncertélményeket bizony becseréltem volna egy merészebben válogató, rövidebb szettre. A panasz igazából nem is szólhat másról, mint a változatosságról, ami ugye gyönyörködtet, hiánya pedig fáj, amikor viszont olyan gigászi gyöngyszemek gurulnak elénk estéről-estére, mint a Coma vagy az Estranged, az már megint egy másik nézőpont, és lassan elfogynak az érvek. Egyszerűen gyönyörű, semmihez nem hasonlítható élmény volt a Guns N' Rosest 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban színpadon látni.

Valahol jó is, hogy a médiaszereplések hanyagolásával fenntartott maga körül némi misztikumot a banda, hiszen olyan szintű, háborítatlan boldogság sugárzik mindannyiukból odafent, hogy folyton emlékeztetnem kellett a tudatalattimat arra, hogy ez bizony a Guns N' Roses, egykoron a világ legveszélyesebb, ma pedig a világ legszerethetőbb rockzenekara. (Fenntartom a jogot itt majd egy utólagos kiegészítésre, ha két év múlva kiderül, hogy Axl helyett végig egy dublőrt láttunk ezen a turnén.) Megadták nekünk, amire vágytunk, és minden okuk megvan rá, hogy biztosították maguknak: ők, és csakis ők dönthessenek a jövőről. A döntés nem a pénzről fog szólni, ezt teljes bizonyossággal állíthatom. Véremet, fél karomat és a megmaradt hajamat adnám egy új albumért, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy ezek az arcok zseniálisnál kevesebbet még nem követtek el ezen a néven, de ha nem lesz, azt is el tudom fogadni. Végtére is biológiai és fizikai csodával állunk szemben, és ha így sincs meg bennünk a kellő tisztelet, akkor sosem lesz. A Guns N' Roses kétszer halt meg és kétszer támadt fel, ma pedig nagyobb, mint valaha. Legalábbis a küzdőtérről nézve.

Mit is mondhatnék zárásként egy olyan zenekarról, amely már sokadszor taposta sárba a még létező zeneipari szabályokat, és döntötte le újabb tabuk tömegét? Idézzük a Főhőst, az ő aktuális gondolatainál úgysem lesz különb sorvezetőnk és ars poeticánk az elkövetkező évekre: „Ultimately you gotta do what you gotta do to do what we do."

Hatalmas igazság. Bár érteném.