Shock!

Nagyjából december eleje óta biztosra lehetett venni, amiről augusztus, azaz Slash és Axl kibékülésének kvázi hivatalos bejelentése óta suttognak mindenfelé: 2016-ban ismét összeáll a régi Guns N' Roses, és valamilyen formában megint nekiindulnak a világnak. Január 5. óta tényleg nem kérdés maga a tény, ám ezt leszámítva gyakorlatilag semmit sem tudunk a dologról, és a helyzet, illetve az információk kaotikussága tényleg a zenekar hőskorát idézi, amikor szintén napról napra reppentek fel róluk a legképtelenebb pletykák, csak éppen még nem volt internet. De most akkor kell nekünk a Guns N' Roses, vagy nem kell? És egyáltalán mi minősül „igazi" Guns N' Rosesnak?

2016. április 16. bizonyosan rocktörténelmi dátum lesz, hiszen 1993. július 17-e óta először áll majd egyszerre egy színpadon W. Axl Rose és Slash (és persze ott lesz velük Duff McKagan is, aki alighanem igen komoly szerepet játszott az énekes és a gitáros összebékítésében). Megtörtént tehát a lehetetlen, az egyetemes könnyűzene egyik legikonikusabb párosa (lásd még például Lennon / McCartney, Jagger / Richards, Page / Plant, Tyler / Perry) csaknem két évtized után elásta a csatabárdot, és kizárólag ez a kibékülés tette lehetővé, hogy most ott tartsunk, ahol. Konkrétan akárhol, hiszen a fenti alaptrió részvételén kívül egyelőre még semmit sem tudunk arról, kiket és pontosan mit is takar a Guns N' Roses elnevezés 2016-ban. Emellett pedig egyelőre csak a két coachellás fellépés biztos, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy kizárólag ezekért a bulikért megy a hónapok óta tartó hűhó, és utána kész, ennyi volt. Olvastunk mi is híreket európai puhatolózásokról, turnétervekről, sőt, mindenféle irritáló, fontoskodó bennfenteskedés nélkül mondhatom, hogy hallottunk is ezt-azt különböző forrásokból (igen, itthonról is, méghozzá több helyről), vagyis mindenki nyugodtan készpénznek veheti: ha végre sikerült egy helyiségbe terelni ezt a három embert, akkor most egy ideig biztosan együtt is tartják majd őket. A kérdés csak annyi, mit válthat ki 2016-ban a világból ez a három ember, meg azok, akik még csatlakoznak hozzájuk.

Utóbbi szempont csak a bandát felületesen ismerők számára tűnhet mellékesnek, hiszen a Guns N' Rosest zenei szempontból alapvetően három ember dominálta a kezdetektől fogva. Tehát hiába nem volt akkora poszterarc, mint ők, aki Axl és Slash mellett nem említi meg egyenrangú társként Izzy Stradlint, az minimum hibát követ el (a legbeszédesebb adat az 1991 óta remeteként élő gitárosról, hogy a két Use Your Illusion huszonnyolc saját dalából tizenkettőnek ő volt a fő szerzője). Steven Adlerről pedig elég, ha annyit mondunk, hogy Slash utólag többször is kijelentette: a dobos 1990-es eltávolítása indította be a Guns hosszúra nyúlt agóniáját, mert emberileg és zeneileg is annyira fontos részét képezte a csapatnak, hogy nélküle már soha többé nem lehetett ugyanaz a történet, mint korábban. Vagyis ha azon kommentelők logikáját követjük, akik szerint csakis az Appetite For Destructiont és a GN'R Liest készítő ötösnek lenne szabad most visszajönnie, és pusztán Axl, Slash és Duff még nem Guns N' Roses, hanem valami más, akkor bizony már a világ tetején ülő, sokmillió ember által látott, UYI-turnéfelállású zenekar sem volt Guns N' Roses, hiszen Matt Sorum és Dizzy Reed menet közben érkezett, Gilby Clarke meg sosem számított ténylegesen komolyan vett tagnak, maximum epizodistának.

A többség persze szerencsére nem ennyire végletes, és én is leszögezem: ha biztosra akarnak menni, szerintem is valamelyik régi felállást kellene ismét összehozniuk. Dizzy az elmúlt két évtizedben is kitartott Axl mellett, így az ő személye kapcsán aligha merül fel kérdés, Izzyt és Stevent ugyanakkor nem tudom elképzelni egy teljes, akár többévesre is dagadó turnén, úgy legalábbis biztosan nem, hogy csak ők vannak ott. Viszont Matt menet közben – már csak a két UYI feldobolása miatt is – hozzánőtt a Guns mítoszához, vagyis ha nincs Steven, előttem is elég alaposan meg kellene indokolniuk, miért nem Sorum, és miért Frank Ferrer (már persze ha Frank Ferrer). Azt viszont semmiféle gondolkodásmód alapján nem látom igazoltnak, hogy ha mondjuk Axl, Slash, Duff és Dizzy mellett Matt is ott van, miért ne lehetne elfogadható a nosztalgia-Guns mondjuk Richard Fortusszal másodgitárosként. Baromi jó zenész, remek színpadi figura, nem mellesleg szimpatikus arc is, aki ráadásul tizenöt éve játszik Axl mellett, hivatalosan tehát több időt töltött a bandában, mint akár Slash, akár Duff. Gilby Clarke-ot én is nagyon bírom, de legyünk már őszinték egy pillanatra: ő aztán tényleg, szó szerint semmit sem tett hozzá a bandához azt leszámítva, hogy szépen, csendben elritmusgitározgatott a koncerteken meg egy feldolgozáslemezen. Mint mondtam, én is valamelyik régi felállást látnám a legszívesebben, de ha minden kötél szakad, simán kiegyeznék másodgitárosként Fortusszal, időnkénti beugrásokkal Izzytől és Stevennel.

Ismétlem: ha biztosra akarnak menni. Mert itt jön be a képbe, hogy a Guns N' Roses bizony soha nem ment biztosra, és ezt még azoknak is el kell ismerniük, akik nem szeretik a zenekart. Miért vesszük például fixnek, hogy csak két gitáros lesz? Egyrészt Axl nagyon régóta három szólógitárossal nyomul, másrészt ugye máshol is láttunk már példát ilyen reunionre, ami azóta is remekül működik. És ugyan megbújik a háttérben, de Chris Pitman billentyűs/sampleres produkciós és kreatív szempontból egyaránt a poszt-Slash érás GN'R egyik legstabilabb alapkövének számít, 1998 óta folyamatosan ott zenél az énekes oldalán. Lazán el tudom képzelni, hogy akár ő is marad. Ez így pedig, ha a legvaskosabb forgatókönyvet vesszük számba, máris egy elég szép létszámú formáció. Utazó cirkusz – mondhatod. Én pedig emlékeztetlek: Slash is ugyanezt mondta a háttérénekesnőkkel, vendégbillentyűsökkel, fúvósokkal felhizlalt UYI-turnés Gunsra. Szóval ha a '92-es Guns is Guns volt, pusztán ezen az alapon még ez is lehetne az, így már akár Frank Ferrerrel is...

És ezen a ponton esik latba egy másik roppant fontos szempont: hogy mire is megy ki ez az egész. Koncertenként 3 millió dollárra, igen. De ezen túlmenően? A pénz nyilván alapvető kérdés, de ez a reunion eddig sem csak és kizárólag ezen múlott. Mint ahogy nem csak és kizárólag ezen állt vagy bukott a kérdés korábban a Deep Purple-nél, a Black Sabbathnál, a Van Halennél, és nem csak és kizárólag emiatt húzódik a Led Zeppelin, a The Smiths, a Sebastian Bach-féle Skid Row és az összes többi régi nagyság összeborulása, akik még nem melegítették fel a levest az évek során. A Guns névhez fűződő, szinte összes jogot birtokló Axl magánvagyonát 150 millió, Slashét 30-50 millió, Duffét 20 millió dollár fölé teszik. Az elmúlt bő másfél évtizedben is folyamatosan elképesztő pénzeket ajánlottak nekik akár egyetlen koncertért is, és – az archívumunkból simán visszakereshetők az utóbbi évek nyilatkozatai – ez az egész mindig csakis egyetlen emberről pattant le: Axlről. A többiek mind benne lettek volna, méghozzá hosszú-hosszú ideje. Vagyis ahhoz, hogy a dolog összejöjjön, a két főarcnak tényleg félre kellett tennie a személyes differenciákat, amelyek természetéről nyilván nem lehet és soha nem is lesz fogalmunk. Szóval pénzkérdés is ez az egész, nyilván, de nem kizárólag az, egyikük sincs rászorítva pusztán emiatt (mint ahogy klasszikus Skid Row reunion sem lesz, amíg Rachel Bolan és Sebastian Bach nem békül ki, hiába kaszálhatnának ők is elképesztő pénzeket már akár csak egy-két fellépéssel is). Valamit szögezzünk le: ezek az emberek nem hülyék (nagyon nem – egyikük sem), és a körülöttük mozgók sem azok. Nyilvánvalóan ők is pontosan tisztában vannak vele, hogy ha nincs esély normális zenekari működésre, és kizárólag a színtiszta nosztalgiakaszálás a cél, akkor bizony tényleg MINDENKI a régi arcokat akarja látni, és pénz ide vagy oda, még akár árthat is a legendáriumuknak, ha másként indulnak útnak.

Igen, kitaláltad, mire akarok kilyukadni: noha a Chinese Democracy maratoni munkálatainak fényében akár totális baromságnak is tűnhet, amit mondok (és lehet, hogy az is), pláne, ha hozzávesszük, hogy utólag köztudottan már a két Use Your Illusion is csak komoly kínszenvedés árán állt össze, de amennyiben mutáns Gunsot látunk majd a színpadon áprilisban, én bizony korántsem tartom kizártnak, hogy a csapat új zenékkel is elő akar rukkolni. Méghozzá belátható időn belül. Jó hír, hogy ehhez bizonyosan nem kell hetekig-hónapokig nyüstölniük egymást a próbateremben: Slash az utóbbi években is ontotta magából a lemezeket, és ma is baromi könnyen ír (főleg, mióta nem drogozik és nem iszik), Axlnek meg egybehangzó információk szerint legalább két-három teljes albumnyi anyaga áll gyakorlatilag kiadásra készen különböző merevlemezeken. Nagy dolog lenne ezekre rájátszatni Slasht meg Duffot? Nyilván nem (a November Raint vagy az Estrangedet is egyedül az énekes írta, a többiek meg hozzátették a magukét). Fel tud Axl énekelni egy-egy új Slash-nótát, illetve tud hozzájuk szöveget írni? Bizonyosan igen (mármint ha akar). Szebb lenne ez a puszta nosztalgiánál? Naná, hogy igen, és esküszöm, hogy jobban is örülnék neki. Az pedig szintén jó hír, hogy ezt az egészet nem az ujjamból szoptam, ugyanis arról is több helyen jöttek le az utóbbi napokban információk, hogy Slash és Fortus hónapok óta új dalokat pofozgat távmunkában és személyesen is, ha éppen ráérnek. Elég gyorsan ki fog derülni, hogy mindez igaz-e, vagy csak egy újabb alaptalan pletyka.

Ezen a ponton természetesen nem mehetünk el egy másik sarkalatos kérdés mellett sem, hiszen Axlnél az ideg- és elmeállapot mellett a hangi és fizikai kondíció is visszatérő dilemma manapság. Utóbbin én nem rugóznék sokat: három hónap alatt simán formába lehet hozni valakit, ha ott vannak mellette a megfelelő szakemberek, ha meg nem sikerül, hát istenem, az évek óta komoly súlyproblémákkal küzdő Vince Neil is zsírdisznóként állt ki a színpadra a Mötley Crüe búcsúturnéján. Illúziórombolónak persze illúzióromboló volt, de a hanghiánya sokkal zavaróbbnak bizonyult, mint a fizimiskája. Ami Axlt illeti, kétségtelen, hogy akadtak az utóbbi tizeniksz évben minősíthetetlenül pocsék formái élőben, viszont közel tökéletesek is ugyanígy voltak, nyugodtan lehet bogarászni a YouTube többezer felvétele között (a 2006-os pesti bulin is baromi jól énekelt, pedig már azelőtt is hallottunk egészen riasztó dolgokat tőle innen-onnan). És a korabeli beszámolók szerint bizony régen sem volt mindig tökéletes, csak ugye egyrészt régen minden jobb volt, másrészt akkor még nem volt internet, ahol gyakorlatilag realtime-ban, az első félreéneklés után két perccel már a fejét lehetett volna követelni a kommentekben, mondván, inkább vonuljon vissza, de még inkább dögöljön meg. Késni pedig jó néhány éve nem késett már, és biztos vagyok benne: a többieknél, illetve a szervezőknél alapfeltétel, hogy ezt most sem játszhatja majd el. Slash a könyvében elég egyértelműen leírja, hogy a késések – sok egyéb mellett – a régi Guns szétrobbanásának egyik fő okát jelentették, és már Izzy kilépésében is közrejátszottak.

A kérdés persze minden fenti mellett is ott lebeg a levegőben: kell-e a világnak 2016-ban a Guns N' Roses? Az egyik oldalról nyilván igen a válasz, ezekre az emberekre akármilyen stadion meg fog telni idén, méghozzá akárhol, még akkor is, ha az elvárások megugorhatatlanok egy olyan zenekar esetében, amelyik már a működése idején is legendának, képregényfigurák gyülekezetének számított. Ha pedig azt nézzük, hol tart ma a rockzene, akkor is azt mondom: egy ilyen turné, amire tényleg mindenki oda fog figyelni, és valóban mindenütt beszédtéma lesz, bizony globálisan nézve is csak jót tehet a rockműfajnak, amely akárhogyan is szépítjük, de eléggé háttérbe szorultan működik manapság. Emlékszik még valaki az 1996-os közhangulatra, és arra, hogyan robbant bele abba az áporodott légkörbe a KISS – amúgy bevallottan csak és kizárólag a nosztalgiáról szóló – maszkos reunion-turnéja? Ha esetleg nem, segítek: az év legnagyobb bevételt hozó körútjaként az a turné elég alaposan belekavart az akkori mainstreambe, és miután lement, hirtelen mindenki azon kapta magát, hogy valami felpezsdült, több a lehetőség, nagyobb az érdeklődés a valódi rockzene iránt. Jött is mindjárt a következő évben az ős-Sabbath, meg a nagy méretekben utazó OzzFest, ami szépen ki is nyírta például a Lollapaloozát... A Bruce Dickinson-féle Iron Maiden már említett újjáalakulása kisebb mértékben, de szintén elég nagyot robbant a metalgettón kívül is. Persze a világ ma már másként működik, mint 1996-ban vagy 2000 körül, de a hatás alighanem ebben az esetben is hasonló lenne. A rockszíntérnek meglátásom szerint manapság leginkább egy mindent másképp láttató fiatal csapatra, ha úgy tetszik, egy új Guns N' Rosesra lenne a legnagyobb szüksége – de mivel ilyen felbukkanása reálisan nézve jelenleg nem várható, hát a régi is megteszi majd. Csak most az egyszer sikerüljön ehhez tartósan is félretenniük azokat a fránya egókat...