Shock!

Elképzelésem sincs, mit kezd egy mai tizenéves a Phil Collins-jelenséggel, a mai trendeket és játékszabályokat elnézve mintha egy másik bolygón, egy másik galaxisban játszódtak volna le a múlt század '80-as évei, amely elsősorban Mr. Collins nevétől volt hangos. Manapság, amikor a fenti frázisok pufogtatása legfeljebb a nosztalgiafaktor felpiszkálására alkalmas, azért még bőven velünk van az a generáció, amely ma is kívülről fújja az In The Air Tonight, az Invisible Touch vagy éppen az Easy Lover sorait, és akik a mágikus név bemondására manapság is stadionokat töltenek meg. Legalább ilyen érdekes persze az ellentábor szerepe is ebben a sztoriban, a szívfacsaró popdalok mesterét ugyanilyen hevességgel lehet támadni is, ha másért nem, hát azért, hogy egy bő évtizeden keresztül lehetetlen volt elmenekülni előle azon világrészeken, ahol ismerték a rádiót. Ennyi év távlatából azonban talán ők is elismerik már, hogy a Collins-szerzemények zöme bizony kortalan klasszikussá vált, és talán hajlandók lesznek bevallani, hogy titokban nekik is volt kedvencük a közel négy évtizedet átfogó életműből.

Szupersztárról lévén szó, egy saját kézzel (!) papírra vetett önéletrajz eleve izgalmas dolognak számít, az azonban csak a vaskos, közel félezer oldalas kötet elolvasása után derülhet ki számunkra, hogy minden idők legvalószínűtlenebb popsztárja mögött milyen elképesztő út is áll. Kezdve azzal, hogy egyszerű, középosztálybeli család gyermekeként színészkedésre és dobolásra adja a fejét, majd az utóbbi mellé letéve a garast, csatlakozik az elit középiskolás arcok által gründolt Genesishez, amely a vezetése alatt nagyobbra nő, mint arra a bennfentesek valaha is számítottak volna. A legtöbb világsztár-biográfiához hasonlóan a legnagyobb sikerek felvonultatása közben itt is jó párszor találkozunk az ezek-a-dolgok-csak-úgy-megtörténtek-velem klisével, különösen igaz ez a szólópályafutásra, amely valóban felfoghatatlan gyorsasággal katapultálja elképesztő magasságba főhősünket. A Genesishez való 1970-es csatlakozásától kezdve emberünk valóban annyit dolgozik a különböző zenekari formációk élén (és akkor a később hasonló színvonalra felzárkózó színházi munkáiról nem is beszéltünk), hogy jószerével saját életét is a statisztikák alapján tudja csak rekonstruálni.

Ahogy elképesztő mennyiségben és minőségben szakadnak ki emberünkből a jobbnál jobb dalok, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy mindenki vele akar dolgozni, és az egyre őrjítőbb tempóban érkező meghívások közül még így is csak azokra a bólint rá, amelyeket szívügyének érez. A Buckingham-palotáig vezető, akár nyílegyenesnek is mondható utat járva azonban a magánélete egy gigantikus hullámvasúthoz hasonlítható inkább, ahol hatalmas érzelmi csúcs- és mélypontokat egyaránt megél. Három feleség, öt gyerek tudna erről részletesebben is mesélni, ám az még mindig csak érem egyik oldala lenne – a másikról maga PC beszél a könyvben, méghozzá a leghatározottabb, legkíméletlenebb őszinteséggel. Semmiért nem kér felmentést, ami vele történt, és amelyek közül a kelleténél így is jóval több került ki a pletykalapok címoldalára annál, mint amennyi egészségesnek számít. A könyv legnagyobb erénye számomra, és ezt a kiváló magyar fordítás is remekül adja vissza, hogy a szándékoltan húsba vágó kitárulkozás ellenére is végig megmarad roppant szórakoztató olvasmánynak. Akár ez a pőre valóság, akár csak a szerző szeretné velünk ezt elhitetni, hősünk a sztorin éppolyan egyszerű, bohém lélekként szalad végig, amilyennek annak idején elképzeltük.

Már csak ezért is tartom tájidegennek az eredeti Not Dead Yet helyett használt, kissé kriptaszagú magyar alcímet, hiszen PC stílusa ennél jóval közvetlenebb, még a legfeketébb napokon is jellegzetes angol humorral átitatott. Azt sem gondolom, hogy mindenképpen rajongónak kell lenni ahhoz, hogy élvezetünket leljük ebben a kötetben, hiszen a cél egyértelműen nem mondjuk a We Can't Dance mögött álló filozófia és zeneiség taglalása, hanem egy tanulságokban bővelkedő élet szemmagasságba hozása. Különösen a hozzám hasonló, távolságtartó műkedvelők számára döbbenetes élmény a kolosszális siker mögött álló esendő ember figurájának megsejtése, aki mondhatni józanul, a zenélésbe temetkezve vészelte át a sztárságának szuperszonikus éveit, hogy aztán fizikai állapotában megrendülten, magányosan kerüljön ki a mókuskerékből, és merüljön el hosszú időre az alkohol nyújtotta, látszólagos menedékben. A könyvben PC bátran nekimegy a pályafutását övező legendáknak, a legnagyobb lelkesedéssel éppen az igazán negatív dolgoknak, és semmit sem hagy szó nélkül, miközben úriemberhez méltón bánik szinte minden érintettel. A végén pedig úgy találjuk, igazán klassz kis mese volt ez az erősen kopaszodó, jazzrajongó dobosról, akivel mindezek a dolgok tényleg csak úgy megtörténtek.