Shock!

Ha megnézzük az elkövetkező napok koncertkínálatát, nem lehet nem észrevenni a háttérben meghúzódó kovácsattila-szálat, és a jelen beszélgetésre is az említett összefonódás adta az apropót. Attila néhány napon belül felbukkan majd a Superbutt, a The Answer Lies In The Black Void és a Bong-Ra soraiban is, ennél azonban sokkal több minden zajlik a háttérben, és a zenekari próbák és otthoni palacsintasütések közötti lélegzetvételnyi szünetben igyekeztünk minderről kifaggatni gitáros (és aktuálisan mindenes) hősünket, aki roppant előzékenyen állt rendelkezésünkre. Közben pedig próbáltuk nem lecsapni a rettentő magas labdát a nagyszerű hátsófeleket és a válaszok hollétét illetően.

Alább egy csomó zenekar neve fel fog bukkanni, ami alapján joggal van az az érzésünk, hogy az ország legfoglalkoztatottabb zenészei közé tartozol. Elmeséled, mivel is telt a tavalyi éved, és mindebben hol látod a saját szereped?

A jelző biztosan túlzás, tavaly talán tizenhét-tizennyolc koncerten játszottam összességében, ezt a mennyiséget a valódi, profi zenészek egy jobb hónap alatt letudják nyáron. De panaszkodni nincs okom, hiszen tavasszal sor került életem első nightlineres turnéjára, jó helyeken játszottunk kifejezetten jó koncerteket, párszor színpadra keveredtem régi barátokkal, és még az Aornos tízéves jubileuma is meglepően jól sült el, ami számomra azt bizonyította, hogy lehet vidéken is underground eseményt csinálni, csak kell hozzá szándék, jó apropó, meg sok meló az ára. A saját szerepem ebben teljesen változó. Otthon is van, hogy porszívózom, máskor fát vágok, néha meg rózsaszín palacsintát sütök a kislányomnak.

Ha a Halálfej Együttestől eltekintünk – de miért is tekintenénk el? –, saját neved alatt mostanság leginkább régről exhumált dalokkal jelentkeztél The Waiting Ones kódnéven. Ez egy igen tartalmas projekt, hol tartasz benne?

Készül szép lassan ez-az, összesen úgy tizenegy-tizenkét lemeznyi anyag várja a fiókban, hogy valamikor odaérjek, szabadidővel viszont mostanában nem állok jól. Kicsit azért is lassult a tempó ezen a téren, mert szeretném kihozni ezeket a zenéimet az egyszemélyes sufniprojekt dimenziójából, úgy, hogy akár más közreműködőket is bevonok, és kicsit komolyabban foglalkozom a produkcióval meg a hírveréssel, nem csak kiteszem őket Bandcampre, azt' jól van. Van, ami már fel van dobolva, van olyan, amelyiknél pont ez történik meg elvileg hamarosan, de ígérgetni már magamnak sem szoktam ezen a téren, mert az élet úgyis felülírja az ilyen terveket. Egy időben ezt komoly teherként éltem meg, olyanok voltak ezek az anyagok, mint a koporsó, amit Django húz maga után a sártengeren át Sergio Corbucci klasszikus westernjében. Hogy aztán adandó alkalommal gépfegyvert, vagy csak egy-két megszáradt vízipisztolyt kap elő a főhős a ládából, az majd kiderül. Addig is igyekszem satírozgatni a fehér foltokat az életművem térképén, ezért tettem fel a projekt Bandcamp-oldalára olyan dolgokat is, mint az A Way To Purify fedőnevű tavalyi kislemez, korábban a Nervekiller első és egyetlen demója, vagy az I Divine kétszámos anyaga, amiből az egyik akkori turnéra készült egy gyorsan összedobott fizikai kiadás, ami nagyrészt el is fogyott. Tudom, hogy ezek igazából csak nekem fontosak, de ha évente két embernek eszébe jut, hogy tényleg, egyszer ilyen is volt, és netán rákeres, akkor talán örül majd, ha normális minőségben hallhatja ezeket. Nyilván a Halálfej Együttes fiókjában is van rengeteg kiadatlan cucc, de ami késik, az jön.

Mindezek alapján hogyan mutatnád be 2025-ben Kovács Attila metálgitárost az érdeklődőknek?

„Azt hiszem, megtaláltam. Magyar munkás, 1950." Nem tudom, nem szoktam ilyesmiken gondolkodni.

Következzenek akkor azok a zenekarok, amelyekben több-kevesebb érintettséget mutatsz jelen időben. Biztosan nem ez lenne a dolgok szabatos rendje, de a huszonötödik évfordulós koncert miatt kezdjük mégis a Superbutt-tal. Két éve is számított a felbukkanásodra a tábor a hajós összeröffenésen, ezúttal azonban tényleg ott leszel a színpadon Vörös Andrásékkal. Mi történt, és mi történhet?

Szerintem teljesen helyénvaló, hogy tavalyelőtt az eredeti felállásra volt kihegyezve a koncert, mert a Superbutt névről a közönségnek sokkal inkább a Pioneer meg a Better Machine jut eszébe, mint a Best Plays, vagy a Murder of Socrates. Nem is számítottam össznépi felzúdulásra amiatt, hogy akkor nem voltunk ott, és ha nem lett volna aznap valami más elfoglaltság, meg nem az ország másik végén lakom, biztosan el is megyek megnézni a bulit. Most viszont úgy alakult, hogy pár dal erejéig színpadra lép a legutolsó felállás, amiben Nedoluha György és Erdei Attila voltak még érintettek Andráson és rajtam kívül. Nagyon régóta az első alkalom lesz, hogy olyan dalokat játszhatok majd, amiknek szerzője is voltam, szóval már csak azért is örülök, meg persze azért, mert Nedóval meg Attival régen is teljesen egy hullámhosszon voltunk, mindig jó velük találkozni, játszani meg pláne. Ennél távolabbra nem is nézünk most. Jövőre lesz pont tizenöt éve, hogy megjelent a Music For Animals, ami lehetne jó ürügy bármire, ha ez a mostani jól sikerül, és – hogy Nedo hozzászólását idézzem a tegnapi próbáról – nem akkor megy ki mindenki sörért, amikor mi jövünk, de ez egyelőre csak ködszurkálás részemről.

Komoly elfoglaltsággal bíró lépés volt, hogy nem is olyan régen zenekari tag lettél Horváth Martina és Jason Köhnen kibővült formációjában, a The Answer Lies In The Black Voidban. Itt mi pontosan a szereped, azon kívül, hogy koncertképessé teszed a társulatot?

Leginkább az, hogy a legjobb tudásom szerint előadjam a dalokat, és ha megkérnek, hogy tegyek hozzá valamit a stúdióváltozatokhoz, akkor valami olyat csináljak, ami hallatán mindenki elégedetten mosolyog, még ha doom metalról is van szó. Művészi értelemben, víziót és koncepciót tekintve a The Answer Lies In The Black Void elsősorban Martina és Jason zenekara, ugyanakkor mindannyiunknak marad tere arra, hogy a saját gondolataink is megjelenjenek. A most készülő harmadik album dalaiban hallható leszek majd néhány szóló, illetve szólam erejéig, és úgy veszem észre, Botival – Fogl Botond, gitáros – kölcsönösen inspiráljuk egymást, hogy mindketten a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból a ránk bízott részeknél. Ugyanakkor ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden lap előre le van osztva. Amikor például az ősszel megjelent Mist of Krakatoa kislemez készült, és Jason átküldte a demót, arra gondoltam, érdemes lenne nekifutni fretless basszusgitárral, hiszen úgy, ha kicsit más formában is, de utalhatnánk az eredeti dalban hallható nagybőgőre. Feljátszottam próbaképpen, átment, úgy maradt, megjelent, örültem, örültünk. Ez jó példa arra, hogyan működnek a dolgok: vannak bizonyos keretek, de nincs kőbe vésett fogcsikorgatás, így meg sokkal könnyebb jól érezni magunkat. Mivel a Superbuttban meg a Sear Blissben töltött időben fő zeneszerzőként voltam jelen, először furcsa volt, hogy itt egy szerkezetkész ház homlokzatát kell szépen kifesteni; ez a szerepkör kicsit mást, de szintén sokat ad, és bevallom, a jelenlegi életkörülményeim mellett – kisgyerekes apukaként, saját vállalkozást építgetve – abszolút nem bánom, hogy most kevesebb a felelősségem. Pláne, hogy ezzel párhuzamosan egyre több lehetőség talál ránk, ami elsősorban annak köszönhető, hogy Martina és Jason nem bújnak el a háttérfeladatok elől sem.

Jasonnél maradva: február 21-én jelent meg az iparimetál-szörny Bong-Ra „visszatérő" anyaga, amely még véletlenül sem egyenesági rokon a TALITBV-dal, ellenben itt is felbukkansz a főnök mellett. Ez a projekt mennyire a te világod?

A Bong-Ra értelemszerűen Jason világa, már nagyon sok éve. Az Answer kapcsán ugyanakkor elég hamar kiderült, hogy rengeteg a közös kedvenc, legyen szó nagyon sok mindenről, a Thin Lizzytől a Cathedralon át a Godflesh-ig. Mivel mostanra az is bebizonyosodott, hogy jól tudunk együttműködni, szerintem valahol kézenfekvő volt, hogy ebben a formációban is részt vegyünk Botival, de erről inkább Jasont érdemes kérdezni. Számomra a Bong-Ra kitűnő lehetőség arra, hogy olyasmit játsszak, amit eddig még soha, mert ez a zene az elektronikus alapok miatt nagyon más megközelítést igényel, mint egy klasszikus felállású metálzenekar. Sokszor teljesen elrugaszkodott körök, szerkezetek és poliritmiák fordulnak elő, és bár maguk a gitártémák többségükben nem túl bonyolultak, elég nagy koncentrációt igényel az előadás. Melós volt, de most már letisztult, mi miért történik, úgyhogy nagyon várom a március 7-ei dupla koncertet. Már csak azért is, mert a műsorban helyet kap egy olyan feldolgozás is, aminek egy változatát korábban már felvettem egy másik, folyamatban lévő lemezhez, csak időközben ide is átszivárgott, és készült belőle egy Bong-Ra verzió. A dal címét természetesen nem árulom el, hiszen aki jól akarja marketingelni magát, valamit mindenképp kell, hogy lebegtessen, de legkésőbb a koncerteken úgyis kiderül.

Aktív tagja vagy a miskolci Aornosnak is, meglepő módon nem metálgitárosként, hanem bőgősként. Ez afféle szerelem-projekt lehet számodra, amellyel nem is olyan régen nagylemezzel is jelentkeztetek. Hány húros a basszusgitárod?

Az Aornos elsősorban Tátrai Csabi szerelemgyereke, én az a nagybácsi vagyok, aki rendre előkerül a családi eseményeken, de igazából senki nem tudja, kinek a rokona. Mint nagyjából minden a Varso óta, ez sem előre megfontolt szándékkal alakult így. Csabi korábban többször felvetette, hogy csinálhatnánk valamit együtt, de amíg Miskolcról Szombathelyre ingáztam a Sear Bliss próbái meg koncertjei miatt – meg akkoriban ugye ott volt még a Kill With Hate (később Beneath The Void) is, csak hogy teljes legyen a kép, miközben sosem voltam főállású zenész – fel sem merülhetett, hogy még valahová elköteleződjek. Aztán 2022 második felére ez a két fejezet lezárult. Épp otthon gyógyulgattam egy láncfűrészes baleset után, váltottunk néhány üzenetet, és szóba került, hogy nincs basszusgitárosuk, viszont van pár lekötött koncertjük. Mivel hangszerem végül is volt évek óta, meg az itthoni demók mellett, bár ezt általában nem írtuk ki a borítóra, kisebb-nagyobb mértékben alkalomadtán bőgőztem is az épp aktuális lemezfelvételeken, mondtam, hogy van egy koncertképes nyolchúros basszusgitárom, azzal jobb híján le tudom „mélygitározni" az alját, ha végképp nem találnak senkit addig. Ennyiben maradtunk, nem találtak mást, lejátszottam. Aztán lettek újabb koncertek, időközben meg elkezdett érdekelni a basszusgitározás kicsit mélyebben annál, hogy a gitárszólamot lekövetve játsszam az alaphangokat. Vettem egy öthúros fretless Ibanezt – a hatvani vasútállomás parkolójában, egy autó csomagtartójából, az akkor hároméves lányom kísért el, végig Kalákát kellett énekelni az utazás során, életem hangszervásárlása! –, elkezdtem gyakorolni az ujjal pengetést, aztán ez odáig fajult, hogy végül feljátszottam a Pre Divine albumot nagyrészt ezzel a hangszerrel. A tavaly novemberi jubileum után nagyon konkrét tervek most épp nincsenek ott, kicsit én is hátrébb léptem, hogy foglalkozhassak a saját dolgaimmal, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Nem beszélve a vendégszerepléseidről... vagyis hát akkor beszéljünk azokról is! Komoly mutatványokat hajtottál végre ezen a téren az utóbbi években. Számon tudod még tartani, hogy kiknek nyújtottál szükség esetén segítő kezet?

Valamikor elkezdtem összeszámolni, de nem jutottam a végére. Majd egyszer összeszedem, ha lesz rá időm. Nincs nagy megfejtés itt sem, szívesen mentem, ha épp hívtak, bár a segítő kéz néha kicsit olyan volt, mint a sportszeletes csávóé a reklámban, pár közreműködésem hallatán azért már szívom a fogam mai füllel. De valószínűleg Kerry King sem a No Sleep Till Brooklynban elkövetett szólót tartja karrierje csúcspontjának, szóval jól van ez így.

A Watch My Dyingban már csaknem másfél évtizede nem vagy hivatalos zenekari tag, mégis folyamatosan ott vagy Veres Gáborék mögött, ha kell. Gonoszabb lett az Egyenes kerülő azoknál a lemezeknél, amelyek veled készültek?

Sosem gondoltam, hogy a Fényérzékeny vagy a Moebius különösebben gonosz lemezek lennének, szerintem a mostani sem az. Mivel nagyjából tudom, miről szólnak a szövegek, mik voltak az inspirációk, nehéz objektíven mondanom bármit az Egyenes kerülőről. Számomra sokkal inkább a kiábrándultságon áttörő derűs belenyugvás, az önmagunkért való kitartás lemeze ez, de persze mindenki a saját lelkét hallja minden dalban. Ami az alkalmankénti felbukkanásomat illeti, ha hívnak, és meg tudom oldani, mindig szívesen megyek, ez nem kérdés. Gábor tíz évvel azelőtt volt hatással az életemre, mielőtt megismerkedtünk volna, és nem véletlenül lett ő az esküvői tanúm is. Sanyitól rengeteget tanultam annak idején, Márkkal eleve zenésztársak vagyunk az Answerben, úgyhogy mindig van min és miért összekacsintani, Imi meg a zenekar mosolygó, megroppanthatatlan gerince, minden szeretetet és tiszteletet megérdemel, ahogy mindenki más is a WMD környékén. Azok a feszültségek, amik miatt annak idején elváltak az útjaink zenekari szinten, már nagyon-nagyon régen a feledés homályába vesztek. Hozzáteszem, bár ezt így nem feltétlenül mondtam azoknak, akikre tartozna, hogy ma már ugyanezt gondolom mindenki másról is, akivel valaha együtt zenéltünk, mert egyrészt a múlt elmúlt, másrészt voltam én is feszültségforrás nem egyszer.

Kihagytam valamit?

Ha jelen időben nézzük, szerintem nem. Meg nem is kell mindent egyetlen interjúban elmondani.

Ami az idei évet illeti: feltűnően sokat fogsz turnézni, Európa sokadszori leigázásától kezdve egészen Dél-Amerikáig terjed a paletta. Jó tapasztalatot jelentett a vérkeringésbe visszahozó Thy Catafalque-turné, amelyről nálunk is beszámoltál?

Inkább nem ismétlem magam, gyakorlatilag mindent leírtam ezzel kapcsolatban az utána megjelent turnénaplóban. Csodálatos volt, minden szempontból. Valamelyik koncert előtt Tamás azt mondta, ajándék, hogy mindezt megtehetjük, mert nem mindenkinek adatik meg ilyesmi. Hajlok arra, hogy egyetértsek vele, pedig nem is ő osztotta a koncertgázsit.

Ha 2025. december 31-ére gondolsz, mivel lennél elégedett?

Csak a szokásos: világbéke, csökkenő klímaszorongás, széles körű áttörés a rákkutatásban, olyan politikusok felbukkanása, akik nem éket akarnak verni az emberek közé, hanem azt teszik, ami a dolguk lenne. Ha ez nem jön össze, beérem jó egészséggel saját magam és szeretteim számára. A többit majd kitalálom útközben, az aktuális naptáram láttán unatkozni biztosan nem fogok még egy darabig.

Szilvi biztosan megkérdezte már tőled korábban, de mi az élet értelme?

Az élet értelme az, hogy eldöntsük, melyik három lemezt vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre – ahol persze biztosan lesz egy lemezjátszó! –, majd ha ezzel megvagyunk, kitaláljuk, mit üzenünk a rajongóinknak. De az is nagyon tetszik, amit egy edzőtáborban hallottam pár éve, tanácsként a gyakorláshoz, meg általában az élethez. Csak két szó volt: „Mindig adni!" Kifejthetném bővebben, de ki olvasna el még egy oldalnyi bölcselkedést egy ilyen hosszú interjú végén?

Fotó (sorrendben): Czirók Dávid / Máté Éva / Palotás Péter / Bong-Ra / Czirók Dávid / Czirók Dávid