Shock!

Talán nem tévedek nagyot azzal a tippel, hogy a WMD-tábor zöme még a fizikai hanghordozók fénykorában szocializálódott, így aztán számu(n)kra különösen hosszúnak tűnhetett a Moebius óta eltelt másfél évtized. „Röviden: két doboscsere, házasságkötés, válás, kilenc gyerek, költözések, covid, karantén, az underground fejreállása és átrendeződése, a zenehallgatási szokások teljes megváltozása, a szakma és közönség generációváltása. A velünk egy időben indult hazai underground zenekarok mára nagyrészt letették a hangszert. Mi még itt vagyunk" – így beszél erről az időszakról az Egyenes kerülőhöz mellékelt sajtóközlemény, és tulajdonképpen nincs is mit hozzátenni mindehhez. Aki kereste, a köztes időben is megtalálhatta azért Veres Gáborékat, ha csak a legmeghatározóbb mérföldköveket nézzük, megjelent a 4.1, majd a 4.2 EP, utóbb néhány single, amikor éppen az a formátum tűnt kiútnak. „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel" – így állít irányba a rég várt, friss sorlemez. Nos, megfelel?

Ne menjünk el szó nélkül a számmisztikai megfejtések mellett, amelyhez azért tagadhatatlanul adnak némi plusz súlyt a fentiek. Huszonöt éve alakult a zenekar, húszéves az első lemez (ha igaz, jön is majd ezzel kapcsolatban némi extra a későbbiekben, lásd az interjúnkat), ahogy már említettem, tizenöt éves a Moebius, és passzírozzuk akkor már ide a Fényérzékenyt is, amelynek újrakevert változata öt évvel ezelőtt jött ki. Számomra az igazi örömhír mégis az, hogy az össznépi jubilálás előtt a WMD leginkább egy új, kézzelfogható anyaggal szeretett volna jelentkezni, rendesen meg is adva a módját a megjelenésnek. Hajlamos is vagyok azt gondolni, hogy jelen körülmények között az utóbbi puszta ténye többet számít, mint hogy mit hordunk még itt össze róla a klaviatúrán. A CD-n és LP-n is kihozott Egyenes kerülő úgy utalgat a múltra, hogy közben naprakész produkcióként igyekszik meghatározni magát, utóbbi téren főként a szépen gördülő, ráspolymentes, jó értelemben vett „korszerű" megszólalást érdemes kiemelni.

A WMD a hazai extrém metál mezőny örök színfoltja számomra, szöveg és zene elegyének nemnewtoni folyadéka, így túl azon, hogy nyilván én sem reméltem tőlük egy újkori Klausztrofóniát, semmiképpen sem értem volna be Gáboréktól valami középszerűvel. Az extrém apukák fekete lemezéről sok mindent el lehet mondani, de azt szerencsére semmiképpen, hogy középutas volna. Hogy milyen is akkor? Sűrű, sötét és keserű, okosan elhelyezett feloldásokkal, összességében egy ölelni való, morcos grizzly medve, de hát ugyan kinek lenne kedve medvéket ölelgetni, ugye. Bori Sándor gitáros/billentyűs/zeneszerző frontra felkent festménye nagyjából le is képezni az uralkodó hangulatot, és az nem éppen derűsen felszabadult. Jobb nap úgysem lehet, Mindenáron a béke se kell, A sötétség legalján... és akkor még csak a hangulatalapozó átkötések címeit soroltam. Egységes érzésvilág, keretes szerkezet – igazából ezeket a szavakat kerestem. Meg hogy jöjjön csak ki, ha ki kell jönnie.

Gyakran éreztem viszont az újkori WMD-daloknál, hogy a két nyolchúros gitár soundja, ha meg nem is fojtja, de súlyosan behatárolja a zenét, és most, hogy Gábor hangja is a bárdokhoz mélyült, hatványozódik ez az érzésem. Az „új" dobos, Potkovácz Márk számomra az előzőek ellenpontja, aki a komoly örökséggel szemben is hallhatóan lubickol a ritmusokban, abszolút méltó utódja a poszton korábban megfordult nagyszerű zenészeknek. Összességében nagyon kell ide az Eszenyi-dal, a Minden rendben, és persze a záró, akusztikus megközelítésű Utolsó fejezet, ahol Ritzel Ani (Dharma) felelget a múltra és a címadóra. Számomra így teljes a lemez, és valóban teljesnek gondolom, alig félórás rövidsége ellenére is. Jól esnek az utalgatós easter eggek, pont azért, mert nem olyan erőltetettek, mint az új Alienben. És végeredményben, minél többet hallgatom, annál kevésbé nyom agyon az atmoszféra, de még amikor padlóra kerülök, akkor is szívesen szedek fel onnan valamit – reméljük, senkinek nem tűnik fel, hogy elvittem.

A Watch My Dying természetesen turnéval ünnepli a lemezmegjelenést a tízéves Ørdøg és a tizenöt éves Don Gatto zenekarok társaságában, mert ha a számmisztika beindul, nincs megállás a mókavonaton. Végül Stephen Kingtől idéznék: „A kisvárosi gyilkosság általában egyszerű, ostoba és brutális. (...) A humor többnyire nem egyéb, mint máz az indulaton, de kisvárosokban eléggé vékony ez a mázréteg." Innen tudhatjuk, hogy a WMD nagyvárosi zenét játszik.