Shock!

Nem volt ez mindig ilyen egyértelmű, de mostanság határozottan azt érzem, hogy egyre jobb dolga van a Marduk-rajongóknak. Miközben az immár 35. (!) életévében járó csapat semmilyen megfáradásra utaló jelet nem mutat, kiállásában ma is a hősidőket idézi, remek, anyagerős albumokkal jelentkezik, a tábor pedig – nálunk legalábbis mindenképpen – egyre minőségibb helyeken tudja szemrevételezni a svédek hadmozdulatait. Mit is mondhatnánk egy ilyen mindent látott, veterán alakulat sokadik koncertjéről, amely egyáltalán nem egy mindent látott, veterán brigád képét tárta elénk? A Marduk láthatóan lendületben van, éhes, és ahogy kell, fel is zabált minket ezen a februári estén.

Előzetesen azt gondoltam, hogy lehetett volna jobb ötletem is kedd estére, mint megfagyni a pokolban, de aztán inkább sietősen az A38 felé vettem az irányt, hogy minél több zenekart módom legyen megszemlélni. Az efféle minifesztivállá bővített rendezvények létjogosultságát ugyan továbbra sem teljesen értem, és nem is csinálok sportot abból, hogy ha (egy munkanapon) négy zenekar is fellép az adott rendezvényen, akkor az elsőtől az utolsóig kötelességemnek érezzem a jelenlétet. Igyekszem persze megtisztelni, akit lehet, még azokat a bandákat is, akiket kihagyni kényszerülök (például merch-vásárlással), de az is igaz, hogy bármennyire is bírom a black metalt, négyórás időtávban, ekkora töménységben nekem ez papíron is sok. Röviden: lekéstem a Sumus Diabolus Incarnatust, pedig a franciáknak már a neve is elképesztően ígéretesen hangzott. Elnézést ezért. Mire pedig a kabátomtól is megszabadultam (a ruhatárban, tehát nem a fentiek miatt kirobbant spontán verekedés közepette), már az este második bemelegítő zenekara is a színpadon volt, igyekeztem tehát gyorsan felvenni a fonalat.

Bár nem biztos, hogy kapásból sorolni tudnám a zenekarneveket, Portugáliától sosem állt távol a black metal, az Irae is sokat látott formáció, amely ekként jelentős érdekességi faktorral is bír. Lényegét tekintve egyszemélyes zenekarról beszélünk, amelyet 2002 óta Hugo „Vulturius" Leal énekes/gitáros cipel a hátán, hozzá pedig két alkalmi társ csatlakozik a koncerteken. Vulturius amúgy az Irae-n kívül számolatlan egyéb csapatnak is tagja, illetve tagja volt, elképzelésem sincs, hogyan bírja energiával, miközben az éves citrom- és parafaszüretekre is haza kell érnie. Aktuális társai nála fiatalabb arcok, név szerint a bőgős Santana (!) és a dobos Nekroslave of Master Lvzifer (!!), és ha eddig nem fogtál volna gyanút, a trió valóban nem a stílus szofisztikáltabb ágát képviseli. Ennek ellentmondva, a főnök folyamatosan próbálkozott „varázsolni" a gitáron, csak hát olyankor meg a hangkép ürült ki kissé a ritmusgitár hiányában. Amúgy semmi különösebb probléma nem volt az előadással, jól mutattak és jól is szóltak a luzitánok, tipikus előzenekari kiállásuk van ugyan, de becsületesen dolgoztak.

Rögtön utánuk a holland Doodswens azért megmutatta, hogyan fest az, ha valaki nem csupán idő- és térkitöltő ambíciókkal érkezik a bemelegítő szerepre, hanem komplett, mondanivalóval bíró produkciót próbál megvalósítani a rendelkezésére álló időben. Ahogy az is igaz, hogy nem csupán Norvégiában van létjogosultsága a feketefémnek (lásd a jelen este felhozatalát), szintén magától értetődik, hogy a hölgyek is nyugodtan játszhatnak black metalt – valahogy még sincs túl sok női zenész ezen a vonalon, pláne frontemberi szerepben. A Doodswens a kivételek egyike, a zenekarvezető/dobos/énekes Inge van der Zon attrakciója ez, több szempontból is. Náluk egy koncertnek fel- és levezető aktusa is van, ezek ugyan lényegében a megszokott stílus-konform szeánszok, de Inge láthatóan komolyan veszi, ami helyes is. Aztán beül a dobok mögé, és olyan panaszáradatba kezd a csépelés közepette, hogy az ember szíve meghasad. Meglepetésre (nem) ők is trió felállásban koncerteznek, és valami elképesztően jól szóltak, kerekebben is, mint az Irae, úgyhogy tényleg meg kellene végre hallgatni a Lichtvrees nevű egyetlen LP-jüket, mert élőben kimondottan meggyőzőek.

Persze a nagy többség kezdettől fogva a Mardukra hegyezte magát, a merchpultban is brutális volt a svéd fölény, és ahogy fent emlegettem, Morgan Håkanssonék már harmincöt éve a legjobb koncertbandák közé tartoznak. Igaz lehet ez az éppen aktuális felállástól függetlenül is, és ugyan ma hivatalosan háromfős a Marduk tagsága, abból is két ember van a reflektorfényben, valahogy mindig nagyon erős náluk a ki- és felállás. A legszilárdabb alapot jelentő Morgan és a frontemberi teendőket bő húsz éve (!) átvett Mortuus biztos pontok, Simon Schilling dobos is itt van már egy ideje, dobmunkája pedig túlzás nélkül az újkori Marduk védjegyévé vált. Basszusgitárosi poszton akadt némi fennforgás mostanában, beugróként jelenleg Simon Wizén igyekszik bizonyítani a rendezői jobbon, aki ráadásul a legutóbbi turnétárs Valkyrja énekeseként is tündököl, ami komoly nyereség a vokál frontján a Marduknál. Eljövend tehát a kiírt kezdés időpontja, aztán még húzzák kicsit az időt a svédek, de végül felsompolyognak a deszkákra, és mintegy hetven percen keresztül, kíméletlenül szorongatnak minket.

Következhetne itt a Nile koncertteljesítményének felemlegetése, nem tehetek róla, mindig ez az analógia jut eszembe, amikor a Mardukot élőben látom. A Nile sem tesz semmi különösebbet, a zenészek gyakorlatilag egy helyben állva produkálnak olyan lehengerlő pusztítást, hogy az ember a szavakat keresi. A hajón ráadásul a Marduk-sound is az első perctől kezdve tökéletesen a helyén volt, szóval tényleg meg kellett erőltetnie magát annak, aki az előadásban kivetnivalót talált. Håkanssonéknak szokása egy-egy lemezre felfűzni az aktuális setlistet, itt pedig azon túl, hogy nyilván megemlékeztünk (három dal erejéig) a Memento Moriról, elsősorban a Plague Angel és a Rom 5:12 albumok kedvelői lettek kiszolgálva. Nem egyértelmű a korai 2000-es évek Marduk-termésének megítélése, és jó ötletnek is tartom felmelegíteni ezt a fekete levest, hiszen ekkoriban is készültek nagyon komoly dolgok a műhelyben, amit a koncert szépen vissza is igazolt. Akinek pedig nem tetszett a szett ilyetén lehatárolása, hát az sajnos így járt, és várhat a legközelebbi „best of" körig. Kilenc tétellel a fellépés gerincét ennek a két lemeznek a dalai adták, és nem volt bennük köszönet (ez kivételesen dicséretnek számít).

Simon Wizént a Cold Mouth Prayerben állították a frontvonalba, az eleve dögös kis nóta a Mortuusszal abszolvált váltott ének révén még dögösebb lett így. Mindösszesen tizenhárom dal hangzott fel, ami a Marduktól pont ideálisnak nevezhető, hiszen tényleg nagyon komoly súlyt pakol a lelkekre ez a rettentő pusztítás, amelyben minden résztvevő teljesítménye szépen követhető. Schilling agyontriggerelt, szinte nevetségesen túltolt lábdob-soundját ugyan soknak tartom, viszont hallhatóan jól működik koncerten. Morgan közben pedig csak felpakolja a lábát a kontroll-ládára, és a jelenlévők fölé magasodva tesz csodát egyetlen gitárral. Zárszóként már évek óta neki dedikálja a zenekar a The Blond Beastet, a Frontschwein album egyetlen hírmondóját aznap estére. Mit mondhatnék még azon kívül, hogy ismét jelzem: a Marduk prémium kategóriás gépezet? Hogy referenciaértékű volt? Hogy „hengereltek" és „eltapostak"? Igen, így volt, de ez talán ennél is több, hiszen emlékezzünk rá, amikor még a covid miatt mindenki otthon maradt, a Marduk akkor is magasba emelte a zászlót, ezúttal pedig „csak" a kiváló hagyományokat folytatta.

Még legalább ötven évig legyen hozzájuk szerencsénk, azt kívánom!

Fotó: Henryk Michaluk (a turné swidnicai koncertjéről)