Shock!

Ha létezik valóban generációkon átívelő zenekar, akkor a Queen biztosan az, így kifejezetten meglepő, hogy a banda és minden túlzás nélkül legendás, megkerülhetetlen frontembere történetét feldolgozó filmre több mint negyed évszázadot kellett várnunk. Bár a siker előre borítékolható volt, Hollywood azonban úgy látszik, túl elfoglalt volt az ikszedik Marvel-adaptáció leszállításával ahhoz, hogy Freddie Mercury és a Queen történetében rejlő lehetőségeket kiaknázza. Idén azonban végre megérkezett a Bohemian Rhapsody, ami ugyan nem dokumentumfilm, de ennek ellenére mégis nagyjából hűen adja vissza az eseményeket. Iszapszemű fanatikusok persze bőven találhatnak pontatlanságokat, de egyrészt itt most elsődlegesen a szórakoztatás volt a cél, másrészt pedig még úgy is maximálisan élvezhető a mozi, hogy a történetszövés azért meglehetősen elnagyolt, és számos rossz értelemben vett hollywoodi elemet is tartalmaz.

Ha nagyon le kívánjuk egyszerűsíteni a Bohemian Rhapsody sztoriját, a hasonló tematikájú produktumokból már százszor látott formulák mentén nagyjából úgy foglalhatjuk össze, hogy a tehetséges, szimpatikus fiatal fiúból először sikeres művész, majd nagypofájú, arrogáns seggfej lesz, de a végén megszabadul démonjaitól, és visszatalál eredeti önmagához. Freddie Mercury élete és személyisége az itt megismertnél nyilván ezerszer árnyaltabb és összetettebb volt, és a Queen-sztori amúgy is simán megérdemelne egy legalább tízrészes sorozatot, de a Bohemian Rhapsody így is egyértelműen megugorja a lécet. A kezdeti időszakot leszámítva ugyan tényleg igencsak zanzásították az eseményeket, de egy mozifilmbe ennél többet nem is lehetett volna belesűríteni, főleg ennyi kiváló muzsika mellett. A készítők ugyanis jó érzékkel az egész filmet azon tényező köré építették, ami kétségkívül a legfontosabb szerepet játszotta Freddie életében. Ez pedig nyilvánvalóan csakis a nagybetűs Zene lehet, ami a játékidő igen jelentős százalékát teszi ki. És ugyancsak a zene az, aminek segítségével annak ellenére happy end a sztori vége, hogy tán nincs ember a földön, aki ne lenne tisztában minden idők egyik legnagyobb frontemberének végül tragédiába forduló sorsával.

A történetszövés nagyvonalúsága ellenére is rendben van tehát a Bohemian Rhapsody, a film igazi erőssége azonban a kivételesen zseniális színészi játék. Rami Malek és társai ugyanis szó szerint tökéletesen és hibátlanul vették le a zenekari tagok mimikáját, mozdulatait, manírjait, de Gwilym Lee még konkrétan ugyanúgy is beszél, mint az általa alakított Brian May. És ugyan kvázi laikusként is abszolút élmény a film, ha azonban tényleg igazán képben vagy a zenekarral kapcsolatosan, akkor percenként kaphatod fel a fejed a tökéletesen autentikus részletek, ruhák, frizurák és gesztusok valamelyikére. Amellett, hogy a színészek nagyon hasonlítanak az igazi zenekari tagokra, Brian pontosan ugyanúgy tartja a gitárt, John Deacon ugyanúgy mosolyog, Freddie pedig egy az egyben úgy riszálja magát, ahogy az életben is. És ezek azok az apróságok, amik Queen fanatikusoknak igazán felejthetetlen élménnyé teszik a filmmel eltöltött bő két órát. Meg a befejezés, ami csak akkor lehetett volna katartikusabb, ha a Live Aid eredeti felvételét keverik a mozi jeleneteivel. Ugyan ezt a ziccert kihagyták, de a zenei betétek, legfőképp pedig a filmet záró koncert alatt így is garantáltan masszív hidegrázás vár mindenkire, aki valaha is szerette a zenekart.

Ha a kronológiához maximálisan ragaszkodó dokumentumfilmet vársz a Bohemian Rhapsodytól, óhatatlanul csalódni fogsz, ha azonban elfogadod, hogy ez egy remek zenékkel, autentikus díszletekkel és tökéletes színészi játékkal felvértezett, Freddie életén alapuló játékfilm, akkor minden percében remekül fogsz szórakozni.