Shock!

Ma harminc éve ért véget a '90-es évek legnagyobb hatású dalszerzőjének és zenekarának karrierje: noha halála pontos időpontjáról máig vitáznak, a legáltalánosabban elfogadott álláspont szerint 1994. április 5-én vetett véget életének önkezével Kurt Cobain. A Nirvana súlyos drogproblémákkal, depresszióval és családi problémákkal küzdő frontembere néhány héttel korábban, Rómában már minden jel szerint megpróbált végezni magával bizonyos gyógyszerek és alkohol túladagolása révén, ám akkor „mindössze" az aktuális turné félbeszakítása lett az eredmény. Cobain április 5-én végül főbe lőtte magát egy puskával, de előzetesen igen komoly adag heroint lőtt be magának, amely könnyen lehet, hogy önmagában is végzetes lett volna. Idáig a szikár tények.

Ennyi év után nagyon nehéz értelmeset mondani Kurt Cobainről, de voltaképpen már közvetlenül tragikus halála után sem volt sokkal egyszerűbb. A Nirvana minden túlzás nélkül világfordító zenekar volt. Noha a mindössze három plusz három érdemi kiadványból álló örökség értékét, zenei tartalmát, jelentőségét már akkoriban, illetve azóta is sokan igyekeztek elbagatellizálni, kisebbíteni, Cobain és a Nirvana sikereinek farvizén mindent elsöprő grunge/alternatív hullám örökre átformálta a rockzene arculatát. Ugyan mi más igazolná mindezt plasztikusabban, hogy ha szóba kerül a csapat neve, a mi kommentszekciónkban – és persze máshol is – a mai napig öldöklő, szenvedélyes pro-és-kontra vita képes kialakulni a zenekarról, illetve azt illetően, áldás vagy átok volt-e mindez?

Metálperspektívából vizsgálva – hiszen ezeken a hasábokon mégis honnan vizsgálnánk? – a mai napig úgy szól a közvélekedés, hogy a Nirvana áttörése vetett véget a műfaj aranykorának, ezt pedig rengetegen azóta sem voltak képesek sem megemészteni, sem megbocsátani. Pedig a dolognak bőven voltak előzményei, és utólag visszatekintve teljesen törvényszerűnek tűnik, ráadásul többtényezős. Akár azt is simán ki merem jelenteni, hogy a Nirvana tulajdonképpen csak a megfelelő helyen és időben bukkant a felszínre a megfelelő lemezzel, és meggyőződésem, hogy ez az esetlegesség Kurt Cobain későbbi tragédiájában is kulcsszerepet játszott. Ugyan a közhiedelemmel ellentétben Cobain nem kerülte tudatosan a sikert – ebben az esetben eleve miért is szerződött volna a korszak egyik legmenőbb topkiadójának számító, úthengerszerű marketinggépezettel, világbajnok terjesztéssel és rengeteg pénzzel rendelkező Geffenhez? –, ilyen mértékű őrületre azonban senki sem állt, nem is állhatott készen.

Azt írtam, többtényezős dologról van szó, és teljesen felesleges egy személyben a Nirvanát kárhoztatni az őszinte, kőkemény rock elveszejtéséért. Maximálisan így is gondolom. Nem feltétlenül kötjük össze a dolgokat, de a '80-as és a '90-es évek fordulóján elképesztő jelentőségű változások mentek végbe a világban, ami a közhangulatban is leképeződött. Emellett nagyjából ekkorra nőtt fel és kezdett el kikopni a mindennapos zenehallgatásból, koncertre járásból az a generáció, amelyiknek a '80-as évek hard rockja és metálja jelentette az alapélményt, különösen a tengerentúlon – úgy is fogalmazhatunk, ez volt az 1983-as US Festival metálnapjának nemzedéke. A következő korosztályok pedig általában sosem azt hallgatják, mint az előző.

Mindehhez hozzáadódott, hogy az előző évek mainstream rockját jelentő – nevezzük így – hajmetált az agyrém szintjén pörgette túl a zeneipari gépezet. Nem létezik nálam nagyobb híve a műfajnak, de aki azt mondja, hogy ez a túltermelés nem volt beteges, gondolja végig még egyszer... Közhelyszámba megy, de a zenit évének is tekinthető 1990-ben volt egy hét, amikor a Billboard Top 200-as listájának első tíz helyéből hetet dallamos hard rock előadók foglaltak el. Csoda, hogy egy idő után egyszerűen megcsömörlött a dologtól a közönség? Főleg, hogy a műfaj harmad- és negyedvonalában, de még mindig nagykiadóknál üzemelve bőven akadtak a merítésben, hmm, mondjuk úgy, hogy kevésbé jó és eredeti előadók is. Mindez pedig szépen összeadódott. Visszafejtve megfigyelhető, hogyan kezdtek el a '80-as évek végén teret nyerni a bizarrabb, érdekesebb, kísérletezősebb zenekarok a rockműfajban: a Jane's Addiction, a Faith No More, a Living Colour, a Red Hot Chili Peppers, a Nine Inch Nails, illetve mindenhová beszivárgó hatás szintjén a King′s X. Miután pedig az évtizedben felfutott vonal 1991-re tényleg elérte a csúcsok csúcsát a Metallica fekete lemezével és a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II albumaival, gyakorlatilag ezekkel párhuzamosan máris berobbant a Nirvana-bomba. Ehhez pedig tényleg nem kellett más, mint egy kellően fogós, popos, nagyon jól megírt dalokkal teli, ezáltal tökéletesen eladható album, vagyis a Nevermind.

Némi friss levegőre tehát biztosan szükség volt, de a folytatást persze ismerjük. A zeneipar a fürdővízzel együtt a babát is kiöntötte, a Sunset Strip sleaze rockereinek izomból nyomatását felváltotta a rajtuk való gúnyos röhögés meg a tiltólista, Beavis és Butthead hülye, lúzer szomszéd dagi gyereke a Winger-pólóban. És persze a következő években épp olyan brutális túltermelési válság állt elő kockás flanelinges, kócos, borostás Cobain-, Vedder- és Staley-klónokkal operáló zenekarokból, mint az előző körben veszkócsizmás, Jack Daniel's-üveggel és tangás szőke csajokkal pózoló Vince Neil- és Bret Michaels-imitátorokból.

Fentebb azt írtam, metálperspektívából vizsgálva mindez a mai napig valamiféle igaztalan lenyakazásnak, mészárlásnak tűnhet, pedig a műfaj kreativitásának hosszabb távon igenis jót tett a megtisztulás. Ennek persze megvoltak a maga szerencsétlen áldozatai is, ám a '90-es évek első felében egészen döbbenetes kreativitásról árulkodó albumok jelentek meg a súlyosabb műfajban is, az undergroundban éppúgy, mint a magasabb régiókban. Meggyőződésem, hogy ebben a zeneipari változások is óriási szerepet játszottak, hiszen a metálban azokban az években sokkal kevésbé létezett biztonsági játék, mint előtte. A valódi ihlettől mentes gyümölcsszedők a Girls, Girls, Girls meg a Welcome To The Jungle helyett ekkor már inkább a Smells Like Teen Spiritet és az Alive-ot próbálták újraírni, és elsősorban azok maradtak meg a maguk kaptafájuknál, akiknek tényleg volt érdemi és saját mondanivalójuk. A fémzenei színtéren persze a mai napig élnek az akkoriban a metállapokban szorgalmasan szajkózott közhelyek, miszerint a fakezű, cipőbámuló grunge-generáció már nem tudott zenélni, miközben bezzeg a korábbi igen, de kéretik ezt is a helyén kezelni. Nem ismerek a műfajon belül olyan skálát, amin nézve Chris Cornell vagy Layne Staley ne lett volna top-énekes, Dave Grohl, Matt Cameron, Sean Kinney ne lett volna top-dobos, Jerry Cantrell, Mike McCready vagy Kim Thayil ne lett volna azonnal felismerhető stílussal rendelkező, az előző éra emblematikus arcaihoz fogható gitárosegyéniség. Nem játszottak úgy, mint Satriani meg Yngwie, nyilván – de hát egyfelől Mick Mars vagy C.C. DeVille sem játszott úgy, mint Satriani meg Yngwie, másrészről világszerte emberek tízmillióit megragadó, a rockzenébe örökre berántó dalaik nem is igényelték ezt.

Márpedig itt is ennyi volt a lényeg, és végső soron Kurt Cobain sokat elemezgetett titkához is ez a legfőbb – ha nem is az egyetlen – kulcs. Smells Like Teen Spirit, Come As You Are – még az arcátlan Killing Joke-idézettel együtt is –, In Bloom, Lithium, All Apologies, netán az obskúrusabb tételek közül Paper Cuts, Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle, és még hosszasan sorolhatnám – ezek a dalok bizony harminc-akárhány év távlatából is nagyon jó dalok. Mondom ezt úgy, hogy egyébként sosem voltam kifejezett Nirvana-rajongó, és egy szűk évnyi korszakot leszámítva nem is nagyon hallgattam Nirvanát, annyit legalábbis megközelítőleg sem, mint Alice In Chainst, Soundgardent meg Pearl Jamet. És rockzenében tapasztalatlan, 13-14 éves fejjel egyébként, bevallom, pusztán a torzgitáros zene nyers erejét, az ösztönökhöz szóló őszinteségét teintve nem is éreztem náluk azt a fajta eszelős differenciát az úgymond hagyományos csapatokkal szemben, amit elvileg éreznem kellett volna. Igen, a Nirvana más volt, mint a Metallica meg a Bon Jovi – mint ahogy a Metallica meg a Bon Jovi sem volt egymáshoz képest egyforma. És más volt ezekhez, mindegyikhez, tehát a Nirvanához képest is a Pearl Jam meg a Soundgarden meg az Alice In Chains is.

A grunge-generáció persze a maga nemében elátkozott nemzedéknek bizonyult. Ugyan mivel is illusztrálhatnánk ezt jobban annál, hogy a műfaj öt legsikeresebb zenekarából négy eredeti frontembere már nincs életben? Kurt Cobain nyitotta a sort (vagy még inkább előtte, mintegy megelőlegezve a jövőt Andy Wood), majd követte őt Layne Staley, Scott Weiland és Chris Cornell is. Elképesztő tehetségek, elképesztően nyomorúságos, tragikus sorsok – egyikük sem állt készen arra, ami a '90-es évek elején átcsapott rajtuk, utána meg már késő volt észbe kapni. Eszemben sincs moralizálgatni meg nagy tanulságokat levonni ebből, de a minta azért egyértelmű. A legnagyobb hullámokat vető tragédia óta eltelt harminc év persze rengeteg, és szinte hihetetlen is belegondolni, hogy Cobain már több ideje nincs köztünk, mint amennyit előtte a bolygón töltött. A '90-es évekkel ellentétben ma már a Nirvana sem a mindennapok megkerülhetetlen része, hanem amolyan mítosszá nemesedett, patinás, egyszervolt klasszikus rockbanda, mint mondjuk a The Doors, kultuszuk, örökségük beépült a mindennapokba. Annyi maradt tehát, hogy a kerek évfordulókon mindig okoskodunk egy jót arról, vajon mi is volt ez az egész ott annak idején, és hogyan lett egy generáció szószólója ez a furcsa, kardigános fickó úgy, hogy közben bizonyosan nem áhítozott erre a szerepre. Aztán megyünk tovább, és a következő kerek évfordulón ismét rácsodálkozunk ugyanarra. Közben a Smells Like Teen Spirit viszont szanaszét játszott, majdnem kétmilliárdos nézettségű YouTube-videóként, közhellyé koptatva sem veszített semmit eredeti, nyers erejéből. Azt hiszem, ez a legfontosabb – a többi csak szóvirág.